Életem szinte minden pillanatában jelen vannak az állatok. Itthon is van két kutyánk, illetve a rendelőkben, ahol dolgozom szintén háziállatok garmadája vesz körül. Természetesen a barátaim is leginkább állattartók, bár egyikük-másikuk esetében felmerül a kérdés, ki tart kit.
Andi barátnőm szintén nagy állatbarát, családja és saját kutyája mellett rendszeresen ad átmeneti otthont bajban lévő, gazdátlan ebeknek. Aztán pedig, midőn testben-lélekben megerősödtek, meggyógyultak, gazdihoz kerülnek, és ezzel átadják helyüket ismét valami bajban lévő kis sorstársuknak.
Vizsla, ismeretlen kórral
A kutyus, aki most Andinál van, nagyon beteg. Régóta valamilyen ismeretlen kór emészti. Már betegen érkezett a csont és bőr vizslalány. Lázas volt, és vérképe alapján valamilyen gyulladás lehetett erőtlen, gyenge kis testében. Szemei napról napra szomorúbbak lettek, legtöbb idejét takarók alatt pihenve és sóhajtozva töltötte. A gyógyszerek mit sem segítettek helyzetén.
Egy nap aztán úgy kelt fel, és botorkált elő helyéről, hogy fekhelye nedves, bűzös maradt. Néhány óra leforgása alatt sikerült kideríteni, hogy a mellkasából szivárog valami. Aggodalmas napok következtek, egyik vizsgálat a másikat követte, szinte minden létező irányból készült róla röntgenkép, mindeközben az eleinte csak szivárgó mellkas egyre csúnyábbá és gennyesebbé vált. Persze volt szövetmintavétel, tenyésztés, antibiotikumkúra, hetek teltek el, de semmilyen jelentős és látványos javulás nem történt. Sőt! A helyzet csak egyre rosszabbá vált.
Ezért feltáró műtét címszóval, de voltaképpen vakrepülés gyanánt műtőasztalra került a kis kutya. Sebét kitakarították, az elhalt szöveteket eltávolították, fertőtlenítették amennyire csak lehetett, de keserves felfedezésre kellett jutnia az orvosnak. A gyulladás a vizslácskának már a mellkasi csontjára is ráhúzódott, gyakorlatilag – és erre nincs is szebb kifejezés – belülről kifelé rohadni kezdett az összes élő szövet.
A tudomány mai állása szerint magyarázat nincs, és további vizsgálatok sem lehetségesek, hiszen mindaz, ami csak megtehető volt, már megtörtént. Szegény kicsike műtét utáni fájdalmakkal, hatalmas, nyaktól hasig tartó vastag kötésben tengette további napjait, és az igazat megvallva több időt töltött a rendelőben, infúziók és injekciók beadása miatt, mint átmeneti otthonában, Andi szeretgető gondoskodása mellett. Ismét hosszú hetek teltek el, és a helyzet csak egyre rosszabbá vált.
Nagy baj van!
Aztán egy nap, miközben épp napi teendőimet láttam el egy állatorvosi rendelőben, a zsebemben zörgölődő telefon kijelzőjén Andi neve jelent meg. Tudtam, hogy a sok hetes heroikus küzdelem után most valami fordulat kell hogy következzen, de minden idegszálam rosszat sejtett.
Andi: Zavarhatlak? Nagy baj van!
Én: Hallom a hangodon, és megpróbálok segíteni, bár magam sem tudom, mit is tehetnék.
A: A rendelő várójában vagyok itt nálunk. Már nem akarják kiengedni sem, annyira rossz az állapota. El tudod képzelni, hogy meghaljon? Az nem lehet! Látom a szemében, hogy élni akar! Ugye jól látom?
Mit is mondhatna ilyenkor az ember? Azt, hogy ne sírj? Azt, hogy minden tőled telhetőt megtettél? Azt esetleg, hogy a tudomány és a vérprofi csapat kitart majd az utolsókig? Nem tudtam mit mondani, minden csak közhelynek tűnt volna, ezért kérdeztem hát inkább.
É: Mi a javaslat? Van terv egyáltalán?
A: Felmerült, hogy ismét kinyitják, és mert a most alig pár perce elkészült röntgen alapján a szegycsont teljesen bomlani látszik, eltávolítanák belőle az összes elhalt részt. Igen ám, de a hiányzó csontszövetet valamivel pótolni kell, ezért implantátum berakása is felmerült. El tudod te ezt képzelni? Van erre lehetőség? Túlélheti? Nem merem addig itt hagyni, míg nem mondasz valamit.
Maga az elképzelés teljesen kivitelezhetőnek tűnt, ám a felgyógyulás, egyáltalán a műtét túlélése egy ennyire rossz állapotban lévő és legyengült testtel semmi jót nem ígért. Szinte már-már barbárságnak tűnt szegény kis állatot tovább nyúzni, de életben maradásának mégis csak ez volt az egyetlen esélye. Míg azon gondolkoztam, miként is mondhatnám el mindazt, amire érdemes felkészülni, a kockázatokat, a nehézségeket, amit egyébként majd a másik rendelő is elmond pontosan, Andi csak sírt szakadatlanul.
Ami pedig innen történt, azt a mai napig nem mertem elmondani neki. Az előttem villódzó képernyőn hirtelen egy elektronikus levél jelent meg. „Állatorvos kollégák, segítsetek! SOS!!!!” Közben a vizsgálóasztalon egy spánielt kezeltek a hátam mögött. A fülemen Andi a vonalban, az orrom előtt temérdek adminisztrációs teendő, és én csak a levélre tudtam koncentrálni megbabonázottan.
Körlevél
Alig néhány sorban vázolta az állatorvos az elmúlt két és fél hónap küzdelmét, a tanácstalanságát, a kételyeit, az ötletét és kérte a többieket tegyenek javaslatokat eddigi tapasztalataik alapján. A levél minden egyes sora Andi kutyájáról szólt, hiszen addigra már nem volt kérdéses számomra, a sok átvirrasztott közös éjszakájuk, a rengeteg aggodalom és kötéscsere, szeretgetés után ez a kis árva Andi kutyája. Hamarosan, újabb levelek érkeztek és a sok-sok címzett elkezdett együtt ötletelni, gondolkozni. Egyikük pedig egy teljesen lehetetlennek látszó, de korántsem valószínűtlen gondolattal állt elő, ezzel pedig új lendületet és reményt adott.
É: Andi! Hagyd ott a kicsikét, és műtsék meg! Ne kérdezd miért, de azt gondolom, pár napig ugyan nem mehet majd haza hozzád, ám végül minden rendben lesz! Hiszek abban, amit javaslok, higgy nekem te is kérlek!
A: Hiszek neked, ezért hívtalak, és köszönöm! Egyszer majd mondd el, mit érzel és gondolsz most ebben a pillanatban.
Bontotta a vonalat és én azóta sem mondtam el neki, hogy a monitoron olvasottak voltak azok, amik alapján tanácsom született. Szegény vizslácskát aznap éjjel ismét felnyitották és elkezdtek ott keresgélni benne, ahol sebész keze szinte sosem jár: a szegycsont, avagy mellcsont alatt, ahol a nyelőcső fut. Ott, a műtőasztalon derült ki, hogy a szegény kis árva míg utcán volt és éhezett, valószínűleg kukázott. Talált is néhány göngyölt husit a szemétbe dobva, amik fogpiszkálóval voltak összetűzve. Mérhetetlen éhségében persze nem rágott, csak nyelt és az életet jelentő táplálék végül majdnem a vesztét okozta. A fogpiszkálók átszúrták a nyelőcsövet és a mellcsont alatt befúródtak a szövetekbe, ezzel gyulladást okozva, amik belülről kifelé már a csont bomlását is előidézték. Elképesztő baleset volt ez, de ott a műtőasztalon, a lámpák fényében mégis kiderült, hogy lehetséges, hiszen két fogpiszkáló is előkerült a csepp kutya testéből, amik fából vannak, így egyetlen röntgenképen sem látszottak.
Azzal, hogy előkerültek a bűnösök, nem csak egyetlen kutya életét mentették meg, és nem csak Andi és barátai számára jött el végre a megkönnyebbülés. Egy fantasztikus állatorvos nem szégyellt tanácsot kérni, azt megfogadni és sok nagy tudású koponya végül rájött a lehetetlennek látszó rejtély kulcsára. Az állatvédelem pedig valahol itt kezdődik el igazán!
