Joszif Visszarionovics Sztálin és az amerikai szórakoztató zene közös története aligha nevezhető túl mozgalmasnak vagy gyümölcsözőnek; míg mondjuk Adolf Hitler alakja már réges-rég mélyen beépült a popkultúrába, és Pol Pottól Ronald Reaganig számtalan vitatott (vagy hát egyáltalán nem vitatott) megítélésű nemzetvezető és politikus inspirálta már dalírásra vagy legalább valami hajmeresztő nyilatkozatra a tengerentúli művészeket, addig a huszadik század legnagyobb, legkíméletlenebb tömeggyilkosa valahogy ritkán került elő, ki tudja, miért.
Érdekes kivétel, vagy inkább szokatlan kuriózum a Stalin Wasn’t Stallin’ c. recsegős felvétel 1943-ból, a Golden Gate Quartet előadásában, amiben négy afroamerikai fiatalember simogató, többszólamú vokálokban méltatja Sztálin hadvezéri érdemeit, és ami mai füllel tényleg egészen szürreális. De szerencsére akad még más is. Igaz, nem dal, hanem anekdota (azaz vagy igaz, vagy nem), annak viszont elsőrangú, és pont annyira meghökkentő, mintha csak az utóbbi idők egyik legélvezetesebb fekete komédiája, az Oroszországban természetesen azonnal betiltott Sztálin halála szerzői találták volna ki.
Ráadásul a történet főszereplője maga Johnny Cash, akiről aztán tényleg bármi eszünkbe juthat: nehezen kezelhető politoxikomániája éppúgy, mint megszállott istenkeresése, börtönkoncertjei, kompromisszumképtelensége, fekete eleganciája, jelentőségteljes baritonja, vagy az az utánozhatatlan stílus, ahogy bevitte a rock’n’rollt a countryba – az ínyencek esetleg még azt a hírhedt esetet is felidézhetik, amikor az énekest majdnem megölte egy vérszomjas strucc a saját farmján. De Sztálinra alighanem kevesen asszociálnak a neve hallatán. Pedig állítólag volt egy nap, amikor a törvényen kívüli amerikai rocker és a szovjet mészáros élete egy valószínűtlen pillanatra összekapcsolódott.
Johnny Cash 1957-ben (Fotó: Michael Ochs Archives/Getty Images)
Igaz, Johnny Cash ekkoriban még nem Johnny Cash volt, hanem John R. Cash törzsőrmester, az Amerikai Egyesült Államok légierejének fiatal tisztje, aki az ötvenes évek legelején, a koreai háború alatt a nyugat-németországi Landsbergben teljesített szolgálatot mint szovjet morzejeleket dekódoló távírász (és egyébként itt írta később ikonikussá vált slágerét, a Folsom Prison Bluest). Saját bevallása szerint természetesen nagyszerűen végezte feladatát: „Ha érdekel, hogy mit morzézik az egyik orosz a másiknak, én vagyok a te embered. Olyan tehetségem volt ehhez a munkához, és olyan jó fülem, hogy Landsbergben én voltam a király. Mindig engem hívtak a legkeményebb melókhoz” – írja 1997-es önéletrajzában, és miért is ne hinnénk neki.
Sztálin (Fotó: Wikipédia)
Szóval a húsz-huszonkét éves John R. Cash egész álló nap ugrásra készen hallgatta a szovjetek morzeüzeneteit, és 1953. március 5-én végre igazán nagy fogás akadt a horgára: a közlemény Sztálin haláláról. Bár a generalisszimuszra nézve megalázó részleteket bizonyára nem tartalmazta az üzenet, azért Cash joggal érezhette úgy, hogy éppen díszpáholyból figyeli, amint a történelmet írják. És valóban fantasztikus belegondolni, hogy Eisenhower elnököt, McCarthy szenátort, J. Edgar Hoover FBI-igazgatót és a többi nagykutyát megelőzve egy olyan amerikai értesült elsőként (vagy az elsők közt) a világ egyik legnagyobb hatalmú és legveszélyesebb vezetőjének haláláról, aki nem sokkal korábban vetette papírra, hogy „lelőttem egy férfit Renóban, csak azért, hogy lássam meghalni”. Még akkor is, ha nem pontosan így történt.
