Az egyik kedvenc filmem arról szól, hogy egy idős farmer átutazza Amerikát egy fűnyírón. Alig történik benne valami, csak ez: ül egy fűnyírón és nagyjából hat mérföld per óra sebességgel halad. Néha megáll, olyankor furcsa emberekkel találkozik, beszélgetnek, megy tovább. A bátyjához megy, aki beteg, és bár évtizedek óta nem beszélnek, most mindenképp látni szeretné. Látja is, a végén találkoznak, szó nélkül egymásra néznek, itt a vége; ahogy a jó road movie-knál szokás, nem a cél, hanem az út a lényeg.
Unalmasan hangzik? Pedig egészen szuper film, Straight Story a címe, ha érdekel bárkit, David Lynch rendezte (messze a legegyszerűbb és legkedvesebb filmje), 1999-ben mutatták be, én akkor voltam 16 éves, és valamiért jó ötletnek tűnt elhívni rá az osztály egyik jócsaját, Toncsit, akivel mindenki össze akart jönni. Nyilván én is, de annyira esélytelennek tartottam magam, hogy képes voltam tét és várakozások nélkül elhívni moziba. El is jött. (Még az is lehet, hogy lehetett volna valami; ezt, mint annyi minden mást, most már sosem tudom meg.)
Szóval egy óra ötvenkét percig néztük, ahogy a főszereplő, Alvin Straight (a nagyszerű, egy évvel a bemutató után elhunyt Richard Farnsworth alakításában) végigmegy Amerikán egy fűnyírón ülve, hogy a végén megálljon, és ránézzen a testvérére. Nekem nagyon tetszett mindez, naná, hogy már a végefőcím elején izgatottan néztem Toncsira, várva, hogy megbeszéljük a katartikus élményt, de ő rám sem nézett, nem mondott semmit, először az utcán, a négyeshatos felé menet szólalt meg:
Fú, bazmeg, már azt hittem, elindul haza, és akkor azt is végig kell nézni.
Többet nem beszéltünk a filmről, meg másról sem. (Meg a kötelező szia-sziát leszámítva úgy általában egymással sem.) Én meg elhatároztam, hogy oké, akkor ezentúl egyedül járok moziba. Nyomorultul hangzik?
Pedig életem egyik legjobb döntése volt.
Természetesen el kell, hogy mondjam, miért.
Az első film, amit egyedül néztem meg moziban, a Road to Perdition volt. (Most nem keresek rá a magyar címére, biztosan rettenetes. – A kárhozat útja – a szerk.) Harmincas évek, ír gengszterek, Chicago, Tom Hanks, Paul Newman. Lassú, súlyos, vontatott film, a kamera hosszan időzik a tájakon, az arcokon, az apróságokon, akciójelenet alig volt, ami mégis, az pár másodpercig tartott, az erőszak, mint a valóságban, egy pillanat műve volt, és már véget is ért. Csodás film volt ez is, „te jó ég, de jó, hogy ezt egyedül láttam”, csak erre tudtam gondolni, nem volt kedvem megbeszélni senkivel.
Egyedül moziba járni felszabadító. Olyankor a szokásos pusmogást és némi popcornzörgést leszámítva (amihez egyébként én is hozzátettem a magamét) nincs más, csak a film és én.
Aztán jöttek a nők és a csajozással járó szorongás („már megint izzad a tenyerem”), ezzel pedig egy egészen új moziélmény: amikor nem csak azt lesem a szemem sarkából, hogy tetszik-e neki, hogy jó filmre hoztam-e, vagy kezdhetem szégyellni magam, hanem azt is, hogy hol a pillanat, amikor lehet mozdulni. (A hátulról, váll fölött átölelést mindig túltolt bénaságnak éreztem, én inkább véletlenujjösszeérintés- és kézmegfogás-párti voltam, most nem azért, de általában működött is!) Hogy milyen filmeket láttam így? Nem emlékszem. És ez nincs jól így. A filmek ennél sokkal többet érdemelnek. Úgyhogy eldöntöttem, hogy hiába nehezítem meg a saját dolgom, moziban nem randizunk, és kész.
Most meg már felnőtt vagyok, éppen egyedül is élek, azaz azt csinálok, amit akarok. Ha olyanom van, sörözök, Candy Crush-ozok és Slayert hallgatok (egyszerre) a kanapémon hajnali háromkor, és nem szól rám senki. Ha pedig olyanom van, egyedül megyek moziba. Na, ezért mondjuk rám szoktak szólni, pedig szerintem nem is olyan furcsa, mint hajnali háromkor sörözve és Slayert hallgatva Candy Crush-ozni a kanapén, ez pedig sokat elmond arról, micsoda kifordult világban élünk!
A helyzet ugyanis az, hogy egyedül moziba menni a többségi, normális társadalom (jelentsen ez bármit is) szemében kifejezetten ciki. Aki egyedül megy moziba, annak számolnia kell azzal, hogy a teremben rajta kívül csak párok és társaságok veszik majd körül, akiknek érzi majd a tekintetét a fülén és a tarkóján:
Ennek meg mi baja?
Meg persze azzal is, hogy a pénztáros kétszer visszakérdez:
Egyet?
A helyzet így leírva igazi first world problemnek tűnhet – az is –, de azért sokat elmond, hogy a kortárs filmművészet egyik legtökösebb figurája, James Gunn (Slither, A galaxis őrzői-sorozat) szomorú, gyötrődő tweetben vallott arról, hogy az egész kamaszkorát megkeserítette az egyedülmozibamenés miatt érzett szégyen, illetve a félelem, hogy a többiek meglátják, és kiröhögik. Végül sikerült neki legyűrnie a szorongást, és most már inkább néz így filmet, mint társasággal.
Egyedül moziba menni fantasztikus érzés, és egyre többen jönnek rá erre. Matthew Monagle, a beszédes nevű Film School Rejects magazin kritikusa arról ír, hogy így lekerül a válláról az a szörnyű teher, hogy rögtön, már kifele jövet véleményt kelljen alkotnia a filmről. Elvégre, ha az ember nem egyedül nézi, mégiscsak illik utána megbeszélni, hogy mit láttak, nem? Monagle pontosan tudja, hogy a jó filmekhez idő kell, egy-két nap, amíg megemészti őket az ember, a filmkritikus pedig gyakran csak akkor szembesül saját véleményével és ítéletével, amikor leírja. (Mindenki írt már levelet úgy, hogy amikor leült, nem is tudta, mit akar mondani, aztán csak összejött, nem? Na, ez is hasonló.) A laikus nézőknek is azt tanácsolja: ha olyanjuk van, ne gondolkodjanak, ne foglalkozzanak a pénztáros furcsálló tekintetével, vegyenek egy jegyet, és üljenek be! Egyszer az életben érdemes kipróbálni, és ki tudja? Lehet, hogy egészen új szemmel nézzük majd a filmművészetet, ha azt csak magunkkal tudjuk megbeszélni.
Martin Scorsese: Taxisofőr (1976)
A Little White Lies filmmagazin írója messzebb megy: szerinte
a filmeket igazán csak egyedül tudjuk értékelni.
Pont, mint a képzőművészetet és a zenét: azokat sem beszéljük meg, miközben nézzük, hallgatjuk, nem? A filmiparnak persze jól jön, ha közösségi tevékenységként tálalja a műélvezetet, amelyet párban, de inkább bandában illik megélni; ezért vannak „csajos filmek”, „pasis filmek” és „randifilmek”. Ennek célja természetesen a tartós telt ház, tehát a profit. (Nyilván mindegyik kategória hatalmas baromság és a filmművészet cinikus megcsúfolása! Kivéve persze, ha csak simán be szeretnénk ülni egy „olyan rossz, hogy már jó” filmre a haverjainkkal, vagy egy „tudjuk, hogy nyálas lesz, de nem baj” típusú alkotásra a szerelmünkkel, ebben az esetben természetesen tök oké.)
A rossz hír az, hogy messzire kell menni, ha olyan helyen szeretnénk élni, ahol teljesen elfogadott ez a bizarr deviancia. A társas magány városállamában, New Yorkban például egyre több mozi van, amelyet kifejezetten a magányos műélvezők látogatnak (főleg a kisebb művészmozik, persze, de a trend kezd átterjedni a multiplexekbe is), míg Magyarországon a legkisebb mozik obskúrus vetítésein is csak párokat és csoportokat látunk. Idő kell, hogy társadalmunk készen álljon a magányos mozilátogatók látványára, nincs mese.
Éppen ezért, ha elmész egyedül moziba, és rákapsz az izére, készülj fel, hogy ezzel egyedül maradsz. Ez azonban nem feltétlenül baj. Gondolj bele, mégis mit tennél, ha találkoznál valakivel, aki szintén szereti a magányt a vetítőteremben? Megbeszélnétek, milyen hülye mindenki, aki társasággal néz filmet, ez oké, és aztán? Elmennétek együtt moziba?
Na ugye.
