Az NLCafén is foglalkoztunk vele, hogy a kerekesszékeseknek milyen akadályokat kell leküzdeniük nap mint nap, akár a legegyszerűbb teendők elvégzése érdekében. Mivel melegszik az idő, és lassan megkezdődnek a szabadtéri rendezvények, azon is érdemes elgondolkodni, hogy azoknak, akiknek akár egy buszút is csak akkor válhat valósággá, ha besegítenek az utastársak, milyen esélyeik vannak, ha mondjuk a kedvenc együttesük koncertjét szeretnék végighallgatni, vagy épp egy fesztiválra szeretnének ellátogatni.
Az amerikai Ace Ratcliff a Huffington Post vendégszerzőjeként írta le a tapasztalatait erről, ő ráadásul az Egyesült Államokban él, ahol a magyarországinál sokkal jobban odafigyelnek az akadálymentesítésre. A fiatal nő gondolatait fordításban közöljük.
Ace Ratcliff teljes életet él(ne, ha a társadalom engedné). Fotó: Stayweirdbekind.com
„Hetente legalább egyszer részem volt valamilyen élő zenei élményben, ahol fürödtem a színpadi fények áradatában, miközben a basszust a szívem mélyén is éreztem. Van valami átformáló és gyógyító érzés az élő zenében, szinte meg lehet érinteni.
Zeneimádóként minden évben nézegetem a Coachella Fesztivál fellépőinek listáját. […] A kínálat évről évre fantasztikusabb lesz, ez alól 2018 sem képez kivételt. […]
Minél tovább nézem a listát, annál frusztráltabb leszek, mivel ma már nem olyan egyszerű számomra az élő koncertek meglátogatása. Öt évvel ezelőtt gyógyíthatatlan betegséggel, az úgynevezett Ehlers–Danlos-szindrómával diagnosztizáltak. Ez egy olyan betegség, amely a kötőszövetek rendellenességével jár, emellett számos kísérő tünete van, mint például az ízületek véletlenszerű kificamodása.
Nincs figyelmeztető jel, mielőtt megtörténne; reggel gyakran úgy ébredek, hogy a csuklóm teljesen kifordult. Egy tüsszentéstől vagy csuklástól kiugranak a bordáim a helyükről, ami iszonyatos fájdalommal jár. Ma már nem tudnék órákig állni a színpad előtt anélkül, hogy ki ne ficamítanám a csípőmet. Ezért kerekesszékkel közlekedek. Tudok járni a szék nélkül, de nem túl sokat.
A koncertjegyek drágák. De ezen túllépve: rengeteg koncerthelyszínre nem is lehet bejutni kerekesszékkel, még sokszor olyan helyre sem, ahol elvileg akadálymentesítettek. […]
Emiatt sokszor fizikailag és érzelmileg is fel kell készülnöm, ha élőben szeretném látni azokat a zenészeket, akiket szeretek – mert majdnem mindig harcolnom kell ezért.
A harc sokszor már azelőtt megkezdődik, hogy egyáltalán odaérnék a helyszínre, mert sokszor nem tudok kerekesszékes jegyet vásárolni ugyanott, ahol mások simán megveszik a jegyeiket. Ilyenkor fel kell vennem a kapcsolatot a leendő koncerthelyszínnel, hogy megtudjam, látogatható-e kerekesszékkel. Próbáltatok már telefonon elérni ilyen helyeken valakit? Sokszor csaknem lehetetlen…
Aztán ha ez sikerült, be kell jutnom a helyszínre. Idén februárban a San Franciscó-i The Fillmore koncertterem meredek lépcsőinél kellett várakoznom, amíg az egyik munkatársuk oda nem jött, elvitte a telefonomat (a látóteremen kívülre, a telefon ki volt nyitva, minden személyes információm elérhető volt), hogy leszkennelje a jegyemet. A bejárat a lépcsők tetején volt, ezért az egész épületet meg kellett kerülnöm, hogy egy hátsó sikátoron keresztül be tudjak jutni.
A „normál” lift, amellyel feljuthattam volna, éppen nem működött, ezért a munkatársak egy rámpára mutattak, amelyen felkapaszkodhattam a teherlifthez. A teherlift az egész úton jobbra-balra lengett.
„Így juttatjuk fel a felszereléseket” – mondta az egyik alkalmazott, amikor látta, hogy nincs túl nagy bizalmam a felvonó iránt. „Sok millió dolláros eszközöket mozgatunk meg így.”
Én nem vagyok eszköz, hanem egy ember vagyok. Annak ellenére, hogy a bíróságok is kimondták, hogy az egyenlőség mindenkinek jár, én nem juthatok be ott az épületbe, ahol mindenki más, helyette úgy kezelnek, mintha egy dobszerkó lennék, vagy más hasonló tárgy.
A legtöbb hasonló helyszínen a nézőtér kerekesszékkel elérhető része sem sokkal jobb. A Fillmore-ban ugyan van egy erkély, ahonnan jól lehet látni, és kényelmes, párnázott székeken lehet ülni – csak épp lift nincs, amivel oda lehetne jutni. A nézőtér szintjén sem jobb a helyzet, ott ugyanis kényelmetlen fából készült padok állnak a falnál. Mivel azonban ezek egy szintben vannak a közönséggel, a színpadból semmit sem láttam.
Mire az előadást felvezető standupos komikus befejezte a számát – ízlésesen, a kerekesszékeseken viccelődve –, már megállíthatatlanul folytak a könnyek az arcomon. Nagyon megalázónak éreztem, és hazamentem. De túlságosan féltem a teherlifttől, ezért a lépcsőn sétáltam lefelé, a kificamodott medencémmel, miközben a vőlegényem hozta utánam a kerekesszéket.
Ezt nevezik akadálymentesítésnek (az Egyesült Államokban). A nagy koncertszervezők úgy döntöttek, hogy ez egy elfogadható élmény a mozgásukban korlátozottaknak, akik egyébként ugyanannyit fizetnek, mint a többiek. Ha élőben szeretnék látni egy koncertet (persze látni ritkán látom, mert valaki elém áll), le kell, hogy nyeljem a békát, és el kell ezt fogadnom.
A fesztiválokról is lehetne példát hozni. Tapasztalatból tudom, hogy gyakorlatilag lehetetlen átgurulni a füves területeken segítség nélkül. Persze vannak olyan fesztiválok, ahol azt állítják, hogy „teljesen akadálymentesek”, de akik ezt mondják, valószínűleg még nem próbáltak átevickélni mulcson vagy hepehupás járdákon.
Van olyan fesztivál is, ahol kiírják, hogy a bejárat közelében kerekesszékesek számára fenntartott parkolási lehetőség van. Erről is megvannak a horrorsztorijaim. Ha szerencsés vagyok, akkor csak egy fél kilométert kell gurulnom a főbejáratig. Ha kevésbé, akkor ugyanekkora távolságot kell megtennem, csak épp bozótokon, töredezett járdaszegélyeken és olyan járdákon át, amelyeket feltörtek a fák gyökerei.
A fesztiválokon is kellene lennie olyan nézőtéri résznek, ahol kerekesszékkel is biztonságosan meg lehet hallgatni a koncerteket. Nekem inkább az a tapasztalatom, hogy az ilyen helyeken egy kordonnal körülvett placc van, ahol jó, ha egyáltalán be lehet jutni kerekesszékkel, anélkül hogy át kellene rendezni az egészet. De például emlékszem a BottleRock Fesztivál hasonló területére, ami olyan messze volt a színpadtól, hogy nem hallottam az együttest. Nem is láttam őket, miközben egy farostlemezből és szigetelőszalagból tákolt rámpán álltam a székemmel.
A mozgáskorlátozott emberek ráadásul az ilyen helyszíneken még a mosdókra sem számíthatnak. Többször láttam, hogy az ép emberek sorban állnak a kerekesszékesek számára fenntartott mosdók előtt. Sokszor kellett rájuk várnom, hogy bejussak abba a mosdóba, ahová egyáltalán beférek a székemmel. Próbálkoztam a „rendes” mosdókban is, ahol le volt törve a zár, a mosdók pedig olyan magasan vannak, hogy nem érem őket fel. A világ számunkra még az olyan egyszerű dolgokat is megalázóvá teszi, mint egy sima pisilés.
Makacs zenerajongó vagyok, ezért jó néhány fesztiválra és koncertre ellátogattam (vagy legalábbis megpróbáltam). Túl sok üres bocsánatkérést, udvariaskodást és pénzvisszatérítést kaptam, na meg persze vócsereket, amelyek mellé azt mondják „gyere, és adj nekünk még egy esélyt”. Megaláztak, zavarba hoztak és teljesen kimerítettek – újra és újra és újra.
[…]
A kerekesszékem – illetve a mozgáskorlátozottságom – nem akadályoz abban, hogy teljes életet éljek. Más emberek viszont igen.
Azok az emberek, akik olyan épületeket terveznek, ahová nem juthatok be egyedül.
Azok az emberek, akik nem javíttatják meg az elromlott liftet, mert akkor átmenetileg be kéne zárniuk.
Azok a zenészek, akik olyan helyeken vállalnak fellépéseket, ahol nincs akadálymentesítés.
Azok az emberek, akik a fesztiválokat és koncerteket tervezik, és azt gondolják, hogy a kerekesszékeseket nem érdekli az élő zene, mivel kisebbségben vagyunk a közönség soraiban.
Amikor egy mozgáskorlátozott ember számára fizikailag lehetetlen bejutni valahová, vagy a fél fesztivált meg kell kerülnie segítség nélkül, kétség sem fér hozzá, hogy diszkrimináció áldozatai vagyunk. Ezért vagyunk olyan kevesen a közönség soraiban. De senki sem kérdezi meg, hogy miért nem vagyunk ott – tudom, mert én is pontosan így tettem, mielőtt kerekesszékbe kényszerültem volna.
[…] “