Richard Dawkins Az önző gén című munkájában a gének mellett még egy típusú replikátort meghatározott: ezek a mémek. Szerinte a mémek a kultúra legkisebb egységei, melyek egyetlen célt tartanak a szemük előtt: hogy továbbörökíthessék magukat.
Nem szükséges, hogy hasznosak, erkölcsösek vagy szépek legyenek, mert bármilyen stratégia megfelelő, ami arra ösztönzi az embereket, hogy megismételjék és ezáltal az élő emlékezetben tartsák őket. Azt hihetnénk, hogy az internet és főleg a közösségi média kora idézte elő azt, hogy ezek a mémek elsősorban vizuális ingerként, képpé alakítva jelenjenek meg.
Ezek általában olyan élethelyzeteket dolgoznak fel, amelyekhez viszonylag könnyű kapcsolódni – például, ahogy az alábbi mémen is látható, „mikor a múzeumban ki van írva, hogy ne nyúlj semmihez”:
Ez egészen addig logikusnak is tűnhetett, amíg a Yesterday’s Print Tumblr-oldal meg nem találta, majd Ole Worm Twitter-felhasználó el nem terjesztette – immár internetes mémként – a mai mémek ősét 1921-ből.
Ilyen az, ahogy szerintem kinézek – és ilyen az, ahogy tényleg kinézek. Az 1921. júliusi Judge magazinban megjelent kép logikája sokak számára ismerős lehet. Az osztott képes struktúra egyik oldalán az látható, ahogy az egyén szeretné látni saját magát, a másik oldalán pedig az, ahogy a társadalom ténylegesen látja őt, mindezt a mai mémekben is megtalálható szöveges kiegészítés támasztja alá.
Külön érdekesség, hogy már ez a proto-mém is erősen hagyatkozik arra a napjainkban egyre relevánsabb gondolatra, hogy a technológia és a modern médiumok állítják elő az énképünket – nemcsak a társadalom, hanem saját magunk számára is. Ez a kép és az aláírt szöveg például egy fotó elkészítését választja apropójául: „Ahogy szerinted kinézel, mikor lefényképeznek.”
A húszas évek dandyjeinek és flapperjeinek dilemmáival mindannyian tudunk azonosulni, ezért is mutatja be ennyi modern mém ugyanezt a dilemmát hajvágással…
… szeles idővel…
… vagy éppen elbaltázott tortákkal kapcsolatban.
Forrás: Vice
Kiemelt kép: Twitter/Ole Worm