A 2007-ben, 89 éves korában elhunyt Ingmar Bergman a huszadik század egyik legnagyobb, legfontosabb, legöntörvényűbb és legnagyobb munkabírású író-rendezője volt, aki fajsúlyos, nyomasztó, gyakran nehezen kibogozható és szürreálisba hajló lélektani filmeket készített szexről, halálról, gyötrelemről, kiüresedő emberi kapcsolatokról, diszfunkcionális családokról, reménytelen istenkeresésről, szorongásról, mardosó bűntudatról, magányról, mély és végtelen skandináv melankóliáról –
valamint az antibakteriális hatású, Bris márkájú svéd szappanról.
Bergman 1957-ben, a Nap vége című filmje forgatásán (fotó: Wikipeda)
De tényleg.
1951-ben Bergman csupán 33 éves volt, már túl vagy egy tucat filmen, de az igazán nagy klasszikusain és a világhírnéven még innen. Ezt az ígéretesen felívelő karriert pedig kis híján derékba törte a svéd filmipar válsága: a gyártócégek ugyanis sztrájkba léptek a szórakoztatóipart sújtó magas adók miatt, ráadásul a hatodik gyerekét váró, éppen harmadik alkalommal (!) fiatal házas rendezőnek pont abban az évben járt le a szerződése a Göteborgi Színházzal, úgyhogy sürgősen valami munka után kellett néznie, ha el akarta tartani számos családját és persze saját magát. De az 1944-es debütálásától az utolsó közmegegyezéses remekművéig, az 1982-es Fanny és Alexanderig több mint 50 filmet jegyző Bergman valószínűleg egyébként sem nagyon szeretett tétlenül ülni.
Bris szappanreklám 1958-ból (fotó: flickr)
Tehát minden szempontból kapóra jött a svéd Unilever felkérése, hogy forgasson reklámfilmeket a vállalat legújabb szappancsodájáról, a Brisről, pláne, hogy megbízáshoz korlátlan büdzsé és teljes művészi szabadság is járt. A mindig szívesen kísérletező és pont kreatív csúcskorszakába lépő rendező természetesen egy percig sem hezitált; a munkába bevonta állandó operatőrét és alkotótársát, Gunnar Fischert, akivel aztán 9 darab, alig egyperces kisfilmet készítettek, amelyek így mai szemmel inkább tűnnek határozott és kompromisszummentes művészi állásfoglalásnak, semmint szappanreklámnak, de hát mi mást is várhatnánk a Hetedik pecsét, a Tükör által homályosan vagy a Suttogások és sikolyok későbbi rendezőjétől. Ettől függetlenül semmilyen forrás nem utal arra, hogy az Unilever elégedetlen lett volna a végeredménnyel, a reklámok rendszeresen futottak a svéd mozikban a következő két-három évben, úgyhogy a művészi integritás és a kapitalizmus újabb nagy összecsapásából, úgy fest, mindkét fél győztesen került ki.
Bibi Andersson és Liv Ullmann Bergman Persona című filmjében, 1966 (fotó: Wikipedia)
Érdemes egyébként egyben (vagyis sorban egymás után) megnézni ezeket a kis etűdöket, mert úgy teljes az élmény: a némileg még hagyományosabb felfogásban készült első rész után hamar elszabadul a pokol, és kezdetét veszi egy varázslatos hullámvasutazás (természetesen svéd nyelvű dialógusokkal), melynek során egy teniszmeccs minden átmenet nélkül a Jó és a Gonosz örök küzdelmébe torkollik, betekintést nyerhetünk a skandináv rokokó habcsókkirály, III. Gusztáv fényűző, ám nem túl higiénikus udvarába, debütál a későbbi állandó Bergman-színésznő Bibi Andersson, kap egy fricskát az éppen akkoriban beinduló 3D mozi és a komplett filmipar, a 7. részben pedig egy virágot tartó nő, egy kutya, egy vitorláshajó, két ősember és mikroszkóp alatt nyüzsgő baktériumok művelnek teljesen értelmezhetetlen dolgokat kortárszenei kísérettel. És ezeken kívül még ezer más izgalmas és szórakoztató furcsaság történik, amiket nem is lőnénk le, de annyit azért még elárulhatunk, hogy ha valaki a rendező jellegzetes stílusjegyeit keresi itt, az sem fog csalódni. Szappanreklámtól (vagy bármilyen reklámtól) ennél többet várni tényleg felesleges.
címlapkép: ingmarbergman.se
