Ez a különös szinesztézia nem véletlen, hiszen a hosszú, száraz évszak utáni első esőzés hatására a növényzet hajtást hoz, kizöldül, és végső soron a termés is ennek köszönhető.
A 60-as évek elején két ausztrál kutató, Isabel Joy Bear és R. G. Thomas fedezték fel, hogy amit mi „esőillatnak”” nevezünk, valójában egy bizonyos olaj illata, amely a csapadék hatására szabadul fel a növényekben. Mielőtt elkezd esni, megnő a páratartalom, ami a talajban és a kőzetekben lévő apró pórusokat vízzel tölti meg. Amikor az olaj kiválasztódik, a víz körbeveszi, és a levegőbe kerül.
A felfedezést először 1964-ben publikálták a Nature tudományos folyóiratban. A mesterséges körülmények között is előállítható sárgás folyadékra a cikkben már petrichor néven hivatkoznak, ami a petra (azaz kő) és ichor (azaz Istenek vére a görög mitológiában) szavakból ered. Megfigyelték, hogy a petrichor lassítja a csírázást, aminek az lehet a szerepe, hogy megakadályozza a növényt abban, hogy kedvezőtlen körülmények között növekedjen.
Pár éve a Massachusettsi Műszaki Egyetem kutatói high-speed kamerák segítségével rögzíteni tudták a petrichor levegőbe kerülését. A felvételen látszik, hogy amikor egy esőcsepp pórusos felületet ér, az érintkezési ponton apró légbuborékok csapódnak le. Akár egy pohár pezsgőben, a buborékok felfelé lendülnek és a magasban megrepednek, elárasztva a levegőt.
Forrás: Techly
