A genfi órásmester fiából korának megkerülhetetlen gondolkodójává növő Jean-Jacques Rousseau volt a feltartóztathatatlanul vágtató és összevissza csapongó 18. századi európai szellem egyik legfőbb letéteményese. Megírta a francia szentimentalizmus kulcsművét, az Új Héloïse-t, illetve az emlékiratirodalom egyik csúcsművét, a Vallomásokat, sok botrányt kavart nevelési regényével, az Emillel új irányt adott a pedagógiának, társadalomtudományi munkáival megágyazott a francia forradalom eszméinek, komponált operát és egyéb zeneműveket, és emellett még arra is maradt ideje, hogy bekalandozza a kontinenst (bár ez a kalandozás időnként inkább emlékeztetett fejvesztett menekülésre), hogy szenvedélyes vitákban csapjon össze nyilvánosan Voltaire-rel, valamint hogy idősebb, de kívánatos szépasszonyokat szórakoztasson a hálószobában.
Jean-Jacques Rousseau (forrás: Wikipedia)
Kortársa, az angol Thomas Day nevét már kevésbé őrizte meg a történelem, habár Sandford és Merton című (itthon egyáltalán nem ismert) gyerekkönyve állítólag máig elég népszerű az angolszász világban. Személye azonban nem elsősorban irodalmi munkásságának, hanem egy bizarr emberkísérletnek köszönhetően érdekes. Ugyanis a jelentős örökség és minden bizonnyal temérdek szabadidő felett rendelkező Day oxfordi tanulmányai végeztével elhatározta, hogy átülteti a gyakorlatba a Rousseau Emiljében olvasott radikális nevelési elveket, és fáradságos munkával, afféle modern pügmaliónként megalkotja magának a tökéletes feleséget. Ez a ragyogó terv persze már a megszületésekor több sebből vérzett.
Egyrészt Rousseau maga olyannyira sikeresen alkalmazta a saját pedagógia tanait, hogy mind az öt gyermeke lelencházban végezte, másrészt az Emil inkább arról szól, hogy hogyan neveljünk a gyermekből férfit (sőt: Férfit), a leánygyerekek okításával csupán egy fejezete fogalakozik, és abból is legfeljebb annyi derül ki, hogy az ideális nő pályafutásának csúcspontja, ha valakinek a visszafogottan dekoratív, engedelmes és támogató hitvese lehet. Nehéz eldönteni, hogy Thomas Day valamiféle forradalmi utópista gesztusnak szánta-e, hogy Rousseau botránykönyve alapján neveli ki jövendő feleségét, vagy a himlőhelyes arcú, lobbanékony és kiállhatatlan természetű férfinak egyszerűen csak nem volt szerencséje a nőkkel, és azért döntött így – mi egyébként az utóbbira tippelnénk.
Thomas Day portréja (Forrás: Wikipedia)
Day mindenestre semmit nem bízott a véletlenre. 1769-ben, nem sokkal a 21. születésnapja után egy barátja társaságában a shrewsbury-i árvaházba utazott, ahol mindjárt két lányt is kiválasztott a megtisztelő feladatra: a 12 éves Sabrinát (akinek egy 17. századi angol politikus után a Sidney vezetéknevet adta) és a 11 éves Lucretiát. Az intézmény vezetősége előtt természetesen nem fedte fel a valódi szándékait, hisz agglegényként nem is fogadhatott volna örökbe, és valószínűleg az sem tüntette volna fel túl jó színben, ha bejelenti, hogy olvasott egy nagyon érdekes könyvet egy divatos svájci-francia szerzőtől, úgyhogy most azonnal kell neki két darab gyereklány, mert valamit okvetlenül ki szeretne próbálni.
Szóval a fedősztori az volt, hogy a Sabrina és Lucretia Sir Richard Lovell Edgeworth háztartásában fognak élni; a derék sir, aki egyébként megismertette Rousseau munkásságát Dayjel (és feltalálta a lánctalp egy korai verzióját!), egyelőre persze mit sem tudott az egészről, de a terv ettől függetlenül bevált, és a lányok hamarosan a férfi londoni otthonába kerültek. A vélhetően kissé mániákus Day még egy szerződést is kötött velük, amely szerint egy évnyi komoly tudományos kutatás és kísérletezés után fogja eldönteni, hogy melyikük lesz a szerencsés ara. Amint ez megvan, a másik lány fájdalomdíjként kap 100 fontot, illetve később még 400-at, ha már talált magának férjet, vagy esetleg saját vállalkozásba fogna. Ha pedig Day hibájából mégsem jön össze a rousseau-i álomesküvő, akkor a hoppon maradt menyasszonyt is megilleti az 500 font.
18. századi úriember a lányával (Forrás: Wikipedia)
A trió a franciaországi Avignonba tette át a székhelyét, távol az otthontól és a társasági pletykáktól, és mivel Sabrina és Lucretia nem beszélték a nyelvet, kizárólag gyámjukra voltak utalva, aki gyakorlatilag teljesen elzárta őket a külvilágtól, és ő maga is csak mentorával, Edgeworth-szel tartotta levélben a kapcsolatot. A két lány vitte a háztartást, főztek, mostak és takarítottak, emellett pedig írást-olvasást és számtant tanultak, de az oxfordi öregdiák Day nem elégedett meg ennyivel. Ő inkább a világegyetem nagy kérdéseiről óhajtott volna társalogni a kisasszonyokkal, úgyhogy gyorsan bevezette őket a fizika, a földrajz és a rousseau-i filozófia rejtelmeibe is, amit nyilván rendkívüli módon élveztek.
1770-ben, az év elteltével aztán döntenie kellett az igen bájos, ám túlságosan eleven Lucretia vagy az ugyancsak tüneményes, de sokkal érettebb és komolyabb Sabrina között. Day sokáig tépelődött, míg végül aztán Sabrina mellett tette le a garast, döntését pedig Edgeworth is támogatta, aki egyik levelében legyőzhetetlenül hülyének nevezte Lucretiát. A kísérlet, egyúttal a 18. század valószínűleg legfurcsább és legkevésbé romantikus jegyessége ezután az angliai Lichfieldben folytatódott, ahol a sok magolás és az izolációs tréning után következett a második szint: az ún. negatív nevelés, amelyben a nevelő egyrészt „megóvja a gyermeket a társadalom káros hatásaitól”, másrészt viszont „olyan helyzeteket, szituációkat teremt, amelyek segítségével a növendék életre szóló tapasztalatokat szerezhet.”
Thomas Day és Sabrina (Forrás: Googlebooks)
Hát, végül szerzett is. Day rendszeresen forró pecsétviaszt csepegtetett Sabrina karjára, vagy tűket szurkált bele, amit üvöltés vagy sírás nélkül kellett elviselnie; puskaporral töltött fegyverrel durrogtatott a közvetlen közelében, sőt egy alkalommal még rá is lőtt (és előtte persze nem közölte, hogy nincs golyó a pisztolyban); és az is a heti rutinhoz tartozott, hogy a lány ruhástul vett jeges fürdőt a közeli tóban, majd a napon szárítkozott meg. Az az eset pedig már szinte szóra sem érdemes, mikor egy doboz drága, finom selyemkelmét ajándékozott a pártfogoltjának, és arra utasította, hogy az egészet vesse a tűzre.
Aztán valamikor az év decemberében a nagyszabású emberkísérlet hivatalosan is megbukott: Sabrina mind többször kérdőjelezte meg Day módszereinek jogosságát, és a férfi befolyásos barátai (köztük a költőnő Anna Seward, a lichfieldi hattyú) sem nézték különösebben jó szemmel ezt a rousseau-iánus alapokra helyezett felvilágosult gyerekkínzást. A kaput végül Sir Edgeworth karácsonyi látogatása tette be, aki közölte Dayjel, hogy Sabrina már túl öreg ahhoz, hogy gardedám nélkül tartózkodjon a férfi házában.
Sabrina Sidney 75 éves korában (Forrás: Wikipedia)
Az eljegyzést felbontották, a lányt pedig bentlakásos iskolába küldték: később családot alapított, házvezetőként helyezkedett el, és a Day által küldött életjáradékból megfelelő oktatást tudott biztosítani a gyerekeinek. 1843-ban, 85 éves korában hunyt el. Thomas Day Esther Milnes örökösnőt vette feleségül, sikeres író lett, ám alig 41 évesen egy megbokrosodott ló levetette a hátáról, és azonnal szörnyethalt. A balesetet állítólag az okozta, hogy nem volt hajlandó betörni az állatot; ellenkezett volna a nemes elveivel.
