Az egyik Bond lány volt, a másik évekig lakótársat keresett

TóCsa | 2018. Május 07.
Olga Kurylenko azon kevés Bond lányok egyike volt, akivel a 007-es ügynök nem feküdt le, míg Romain Durist leginkább a Lakótársat keresünk filmekből ismeri a magyar közönség. A két sztár most közös katasztrófafilmet forgatott Egy lélegzetnyire címmel, én pedig Párizsban ülhettem le velük egy asztalhoz beszélgetni.

Párizsban nagy a baj. Egy földrengés után pusztító gáz áramlik fel a repedésekből, ami másodperceken belül megölik mindazokat, akik beszippantják. Egyetlen mód van a menekülésre: ha minél magasabbra tudunk felmenni, ugyanis a gáz bizonyos magasság felett nem terjed tovább. Mathieu és Anna (Romain Duris és Olga Kurylenko) a házuk legfelső emeletének lakóinál talál menedéket, csakhogy lányukat maguk mögött hagyják. Sarah ugyanis különleges betegségben szenved, és mivel képtelen a kinti levegőt szívni, egy mesterséges buborékban él a lakáson belül. Csakhogy a buborék működését életben tartó aksikat is kell cserélnie időnként valakinek…

Az Egy lélegzetnyire főszereplő házaspárját alakító Romain Duris és Olga Kurylenko láthatóan nagyon kedvelik egymást. Amikor leülök velük szemben a párizsi hotelszobában, ők fesztelenül viccelődnek, bár látszik, hogy kettejük közül Olga az, aki jobban szeret interjúkat adni.

Érdekes számomra, hogy a karrieretek jelenleg épp ellenkező irányba tart. Olga, te ugyan francia filmekben kezdted a szakmát, de a James Bond film után sok éven át csak angol nyelvű produkciókban dolgoztál, és most kezdesz visszatérni a francia filmekbe, míg Romain Franciaországban már régóta szupersztárnak számít, és mostanság kezd nyitni a nemzetközi produkciók irányába. Mennyire direkt ez részetekről?
O.K.: Részemről semennyire. A színészkarrierem elején az volt a vágyam, hogy hollywoodi, szerte a világon nézett filmeket forgathassak, és szándékosan kerestem ezeket a lehetőségeket. Még Amerikába is elmentem, hogy legyen egy ottani ügynököm, de a helyzet az, hogyha Hollywoodban még nem tettél le semmit az asztalra, akkor senkinek se kellesz. Franciaországban tapasztalat és ismertség nélkül is megkaptam az esélyt, de a tengerentúlon ez nem működött. Amikor meséltem, hogy francia filmekben szerepelek, az volt a válasz, hogy ők nem néznek francia filmeket. Aztán jött a Hitman – A bérgyilkos, ami csak félig volt hollywoodi, ugyanis a francia EuropaCorp is közreműködött benne, én meg rögtön lecsaptam a lehetőségre. Több évem elment arra, hogy hajszoltam a hollywoodi lehetőségeket, közben meg sok hazai filmről lemaradtam emiatt. A Hitman után végre Amerikában is beindultak a dolgaim.

Olga Kurylenko (Fotó: Getty Images)

Nem akartál „ingázni” a hollywoodi és a francia filmek között?
O.K.: Figyeltem én a francia lehetőségeket is, de a helyzet az, hogy ez idő tájt egyetlen érdekes forgatókönyvet sem kaptam. Ez így volt egészen másfél évvel ezelőttig, amikor hirtelen megfordult a trend. Mostanában a francia filmesektől kapott forgatókönyvek érdekesebbek, mint az angol nyelvű ajánlataim. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy régebben ne születtek volna jó francia filmek és ne lettek volna jó francia szerepek, pusztán annyit állítok, hogy nekem nem kínálták fel őket. Most pedig hirtelen újra jó projektekkel találnak meg itt is. Úgy tűnik ez volt a megfelelő alkalom a visszatérésre.
R.D.: Szeretem, ahogy beszélsz.
O.K.: Ó, tényleg? (nevet) Emlékszel, amikor a szünetekben együtt próbáltuk az angol nyelvű jeleneteidet a Ridley Scott filmhez? Mindig azt kérdezted, hogy „most franciás az akcentusom?” (nevet)

Együtt próbáltatok A világ összes pénzére?
O.K.: Azt azért nem mondanám, csak együtt olvastuk a forgatókönyvet. Én olvastam a másik szerepet. Franciaországban nehéz olyan színészt találni, aki jól beszél angolul, ezért kapóra jöttem Romainnek.

Remélem adtál Olgának egy keveset a filmért kapott fizetésedből…
R.D.: Ígérem, adok valamit.
O.K.: Ez nagyon kedves tőled. (nevet)

Romain, a Ridley Scott film annak a jele, hogy te is nyitottál az angol nyelvű filmek felé?
R.D.: Inkább csak a véletlennek köszönhető. A karrieremre sosem egy nagy útként gondoltam, én inkább projektről projektre élek. Szeretek angol nyelven játszani, mert egészen más ritmusa és íze lesz tőle a játékomnak, ráadásul akad néhány rendező, akiket csodálok, és akikkel csak egy angol nyelvű filmben tudnék együtt dolgozni. A tipikus francia figurákat azonban nem akarom játszani, mert egyrészt túl könnyű lenne, másrészt nem szeretnék olyan karaktereket megformálni, akik túlságosan emlékeztetnek önmagamra. Az évek során már megszoktam azt a luxust, hogy a francia filmiparban többnyire izgalmas karakterekkel találnak meg, és ebből nem szeretnék lejjebb adni az amerikai filmekben sem. Nem én akarok lenni az amerikai filmek tipikus francia pasija. Jó szerepekre van szükségem ahhoz, hogy legyen kedvem játszani.

Romain Duris (Fotó: Getty Images)

Szóval a franciáknak szánt szerepek nagyon sztereotipikusak Hollywoodban?
R.D.: Abszolút.
O.K.: Ugyanez a helyzet az oroszokkal is. A „francia pasi” vagy az „orosz nő” a legtöbb amerikai filmben mindig ugyanolyan. Nehéz ezt kikerülni, de szerencsére azért lehet találni jó sztorikat és jó forgatókönyveket.

Olga, a következő kérdésre szeretnék egy nagyon őszinte választ kapni…
R.D.: Szereted Romaint?
O.K.: IIIIGEN!!! (nevet)

…Volt idő, amikor te szerettél volna lenni a legnagyobb női filmsztár Hollywoodban?
O.K.: Nem. Már a gondolatát is rémisztőnek találom.

Miért?
O.K.: Szörnyű lehet, ha mindenki megismer az utcán. Egyszerűen nem mehetsz ki többé. Én szeretek elmenni a szupermarketbe vásárolni, vagy kimenni a fiammal a játszótérre… Szeretek úgy sétálni az utcán, hogy közben senki sem zavar meg. Ne érts félre, fontos számomra, hogy az ismertségem révén szerepeket kapjak és dolgozhassak csodás és nagy projektekben, ugyanakkor azt is szeretném, ha az utcára kilépve észrevétlen maradhatnék.

Játszottál Tom Cruise oldalán, Bond-lány voltál A Quantum csendjében. Azt mondod, hogy az emberek még mindig nem ismernek meg?
O.K.: Azért olykor előfordul, csak ritkán. A nagy sztárokhoz képest egyáltalán nem sokszor. Persze magam is teszek arról, hogy így legyen. Ha az utcán véletlenül meglátsz, hidd el, hogy eszedbe sem jutna, hogy ez egy lány egy James Bond filmből, vagy ez az a lány, aki együtt szerepelt Tom Cruise-zal. Nagyon egyszerűen öltözöm, semmi luxus, és eszem ágában sincs magamra vonni a figyelmet. Magánemberként nem célom szexinek vagy dögösnek látszani. Tudom, hogy a filmekben ez az image-em, de a valóságban egyáltalán nem vagyok ilyen. A hétköznapokban nem úgy nézek ki mint most, vagy mint a filmekben.

Romain Duris és Olga Kurylenko az Egy lélegzetnyire c. filmben

Romain, te ki tudsz menni úgy az utcára Párizsban, hogy ne ismerjenek fel?
R.D.: Ez attól is függ, hogyan viselkedem. Ha felfelé nézek egy hatalmas mosollyal az arcomon, akkor mindenki azonnal oda akar jönni hozzám. Ha lefelé nézek a földet bámulva, már egyből más a helyzet. Ennek is megvannak a maga trükkjei.
O.K.: Minél hétköznapibban nézel ki, és minél hétköznapibb módon viselkedsz, annál kevesebben gondolják, hogy épp egy hírességet látnak.
R.D.: Mióta divatba jött az Instagram, mindenki közös fotót akar veled, és ez a legidegesítőbb. Én mindig nemet mondok.
O.K.: Komolyan?
R.D.: Nem szeretném, hogy az életem ott legyen fenn mások Instagram oldalán. Ezért szoktam illedelmesen elnézést kérni és nemet mondani.

Volt olyan szakasza a karriereteknek, amikor különösen sok rajongó volt a nyomotokban?
R.D.: Amikor a rajongók zavarnak, mindig arra szokta gondolni, hogy milyen szerencse, hogy nem politikus vagyok, mondjuk valami miniszter. Őket is mindenki felismeri, de ötven százalék az esélye, hogy az illető szereti, ötven meg, hogy utálja őt. Nem is tudom, ezt hogyan lehet kezelni. A mi dolgunk egyszerűbb.
O.K.: Csak színészek vagyunk, akik álmokat árulnak.

Miért érdekelt benneteket, hogy egy katasztrófafilmet készítsetek Párizsban? Más lesz a világvége, ha francia módon készítik?
O.K.: Önmagában attól más lesz egy ilyen mozi, hogy Párizsban játszódik. A legtöbb néző a várost a romantikus történetekkel azonosítja, nagyon ritkán lehet csak látni ilyen extrém körülmények között. Van a városnak egy sajátos szépsége, ami még egy katasztrófafilmben is átjön. Nehéz ezt elmagyarázni, hogy miért, de van a filmnek egyfajta európai érzékenysége és látásmódja. Biztosan más lenne ez a film, ha ezt a történetet Amerikában készítik el. Intimebb és személyesebb, mint egy hollywoodi katasztrófafilm.
R.D.: Mivel errefelé nincs hagyománya az ilyen típusú filmeknek, ezért nincsenek is berögzült szabályok, amiket be kellett tartanunk. Mindent nekünk kellett kitalálni.

Úgy tudom nemcsak színészként vettetek részt az Egy lélegzetnyire című filmben, hanem a forgatókönyvbe is volt beleszólásotok. Ez hogy nézett ki a gyakorlatban?
R.D.: Szerencsére nem a film rendezője írta a forgatókönyvet, szóval nem tapostunk az egójába, ha változtatni szerettünk volna valamin. Bármit meg lehetett vele beszélni, nagyon nyitott volt. Fontos volt számomra, hogy a filmben látott helyzetek reálisak legyenek, ahogy az is, hogy minden jelenetben és minden dialógusban legyen egy olyasfajta érzékenység, ami azt hitelessé teszi. Ha egy jelenetben úgy éreztem, hogy a karakter nem az általam logikusnak tartott módon reagál, akkor megpróbáltam elérni, hogy változtassunk ezen. Eredetileg például volt egy jelenet, amiben egy kutyát viszek ajándékba a lányomnak, de úgy gondoltam, hogy ez túl sok, és nem illik sem a karakter, sem a helyzet logikájához, ők pedig a javaslatomra hajlandók voltak eltekinteni tőle. Ez egy nagyon minimalista film: ott van a lakás, ott az utca, ott a köd és ott a lányunk a buborékban. Egyszerű dolgokra kellett fókuszálnunk. Előfordult, hogy az írók a sok átírás során a dialógusokat túlbonyolították, és ezen is egyszerűsítettünk.

A film nem túl pozitív jövőképet fest le. Ti optimisták vagy pesszimisták vagytok a világ jövőjével kapcsolatban? Ott van a koreai feszültség, a feszült orosz-amerikai viszony… Foglalkoztok ezzel?
O.K.: Még szép, hogy foglalkozunk. A jövő mindenkinek fontos, hiszen ez a gyermekeink jövője is. Azt vettem észre, hogy mióta anya vagyok, még többet gondolkodom a jövőről. Hiszen a gyerekeink utánunk is itt lesznek. Romaint azonban nem úgy ismerem, mint aki halálra aggódná magát… (nevet) 
R.D.: Ez egy összetett kérdés, már csak a gyerekek miatt is. Nehéz eltalálni a megfelelő egyensúlyt abban, hogy mikor jogos a félelmünk és mikor pánikoljuk túl a dolgokat. Bizonyos szempontból szerencsések vagyunk, mert egy békés korszakba születtünk, más szempontból meg sötét időket élünk, Párizsban itt vannak a terrortámadások stb. Aztán ott van a filmünk témája, a természeti katasztrófák, amikből egyre több van a világban. Nemrég voltam Los Angelesben, és majd megfagytam, pedig L.A.-ben sosem szokott ilyen hideg lenni. Kár lenne tagadni: nyakunkon a klímaváltozás. Tavaly a tél Párizsban olyan volt, mintha tavasz lenne. Sosem szokott ilyen meleg lenni télen. Minden változik. Az állatfajok kihalnak, és mi, emberek vagyunk felelősek ezért. Olyan helyeken csapnak le a hurrikánok, ahol korábban ez egyáltalán nem volt megszokott. Ezek nem csak úgy maguktól történnek, ezek a tetteink következményei.

Jelenet az Egy lélegzetnyire c. filmből

Mit gondoltok, a filmek jók arra, hogy felhívják a figyelmet az ilyen veszélyekre?
O.K.: Bizonyos fokig igen. De csak úgy lesz érezhető hatása, ha az emberek utánaolvasnak a témának, miután mi felhívtuk rá a figyelmüket. Ma már ezért nem kell könyvtárba menni: a Google-ön bármire rá lehet keresni. Velem is sokszor megtörtént már, hogy megnéztem egy filmet, aztán hazaérve rákerestem arra, amivel a sztori foglalkozott. Ha én így reagálok, gondolom sok más néző is így van ezzel.
R.D.: Ehhez azonban egy filmnek jónak kell lennie. Egy rossz film sosem vált ki ilyen hatást. A filmeknek elsősorban szórakoztatónak kell lenniük. Ha azért készítjük őket, hogy moralizáljunk, az emberek menekülni fognak a mozitermekből.
O.K.: Ha az üzenet és a mondanivaló lenne a fő célunk, akkor dokumentumfilmeket készítenénk, de mi fikciós nagyjátékfilmeket forgatunk.

Sok francia filmes emel szót a #metoo mozgalom ellenében. Ti mit gondoltok róla? Pozitívnak fejleménynek tartjátok?
O.K.: Sokáig nem voltam biztos abban, hogyan reagáljak a témára, de miután egyre több történetet hallottam és egyre több vélemény jutott el hozzám, arra a következtetésre jutottam, hogy ez a mozgalom nagyon hasznos azoknak a nőknek, akiket valóban zaklattak. És most főképp nem a szakmánkra gondolok, hanem azokra a nőkre, akik veszélyes környéken élnek, és ott bármikor veszély leselkedik rájuk. Nekik ez a mozgalom sokat segíthet. A színészek világában már más a helyzet, de ebbe talán nem kéne mélyebben belemennem. De ha ez volt az ára annak, hogy zaklatott nőknek segítsünk ezzel, akkor biztosan megérte.
R.D.: Ha mondanék valamit, az úgyis rosszul sülne el.

Az interjú egy kerekasztal-beszélgetés formájában készült, ahol két másik újságíró (egy másik magyar és egy orosz) társaságában kérdezhettem a színészeket.

Exit mobile version