Amit nálunk, azaz a Monarchiában úgy hívtak, hogy szecesszió, és ami Chicagótól Párizsig többnyire art nouveau néven futott, az volt Németországban a jugendstil. Persze ez a három fogalom nem hajszálpontosan ugyanazt takarja (és pláne nem ugyanaz a katalán modernisme vagy az ún. glasgow-i iskola és a többi regionális változat), de összességében mind a századforduló korszakának friss, izgalmas művészeti törekvéseit foglalják össze.
Ha nagyvonalúak akarunk lenni, akkor ebbe gyakorlatilag minden belefér a szimbolista költészettől a kortárs táncig, de azért persze leginkább a képző- és iparművészet, illetve az építészet a meghatározó. Szépen egymásra talált és egybeolvadt itt az ipari forradalom és a középkori miszticizmus, a nyugat és a kelet, elmosódott a határ az alkalmazott és az autonóm művészet, valamint a remekmű és a giccses dekoráció között, az urbánus terek megteltek bukolikus idillel, a modern korba lépő világ meg mitológiával és tündérmesékkel. Szóval tényleg minden őrülten esztétikus, színes, elegáns, burjánzó és könnyen befogadható volt, nem véletlenül kerülnek elő ma is rendszeresen az art nouveau (vagy azt a korszakot idéző) képek, dísztárgyak és egyebek, ha mondjuk kockázatkerülő, ám ízléses lakberendezésről van szó.
Az új irányzat (vagy talán helyesebb ezt korszellemnek nevezni) legfontosabb fóruma és egyben névadója Németországban az egyszerűen csak Jugendnek (Ifjúság) elkeresztelt heti folyóirat volt, amelyet 1896-ban alapítottak Münchenben, és amely egészen 1940-ig működött, habár nem mindig egyenletes színvonalon. A fiatal alkotókat és az új művészetet elkötelezetten propagáló lap először valamikor az első világháború után esett ki a ritmusból, és vesztette el egy időre trendérzékenységét, majd a harmincas évek elején, a nemzetiszocializmus győzelme után változott meg erősen a hangvétele, és ettől nem teljesen függetlenül a jelentősége is fokozatosan csökkent.
Azonban a kisebb kisiklásoktól eltekintve a Jugend szerkesztői ritkán nyúltak mellé, és erről szerencsére akár a saját szemünkkel is meggyőződhetünk, hála az internetnek, vagyis Heidelbergi Egyetem digitális archívumának, ahol ránézésre nagyjából az összes számot (vagy legalábbis nagyon-nagyon sokat) végig lehet lapozgatni, vagy akár letölteni. Ugyan a lapban akadtak hosszabb-rövidebb szövegek is, mai szemmel (és pláne elégséges némettudás híján) mégiscsak inkább a bőséges és vitán felül csodás képanyag miatt páratlanul az izgalmas ezek a magazinok; már attól is könnyű jugendstil-túladagolást kapni, ha csak a címlapokat futjuk át, utána pedig az ember legszívesebben azonnal ruhátlan, virágkoszorús nimfák képeivel tapétázná ki a lakást.
