Pablo Picassónak már a korai évei is igen mozgalmasan teltek: Madridban egy újságíró barátjával anarchista fanzine-t szerkesztett (ez volt a manapság nem túl sokat emlegetett Arte Joven), aztán melankolikus kék portrékat festett, később rózsaszínben játszó, habár az élénkebb szín- és témaválasztás ellenére különösebben harsánynak továbbra sem nevezhető bohócokat, majd pedig az elsők közt kísérletezett a primitív afrokubizmussal. Eközben mindvégig visszajáró vendég volt a századforduló művészeti és szórakoztatóipari központjában, Párizsban, ahol 1904-ben telepedett le végleg (vagy legalábbis nagyon hosszú időre), és ahol rögvest fejest ugrott a nagystílű társasági életbe, így számos új ismeretséget szerzett, természetesen a lehető legautentikusabb, legpárizsiasabb helyeken, az akkoriban fénykorukat élő Montmartre és Montparnasse negyedek bohém forgatagában.
Picasso 1908-ban
Legendás, művészileg is gyümölcsöző barátság fűzte például a szürrealizmus keresztapjához, a kubizmus elsőszámú apologétájához, a költő Guillaume Apollinaire-hez; ennek a kapcsolatnak bizonyosan az volt az egyik csúcspontja, amikor 1911-ben mindkét férfit meggyanúsították azzal, hogy lenyúlták a Louvre-ból a Mona Lisát (ami akkor még nem a világ legismertebb festménye volt, csak egy reneszánsz remekmű a sok közül), a bírósági tárgyaláson pedig pont úgy viselkedtek, mint a komplett idióták. De Párizsban ismerte meg Gyagilevet, az excentrikus orosz balettigazgatót, akinek szürreális színpadi jelmezeket és díszleteket tervezett, Alfred Jarryt, az Übü király szerzőjét, a fáradhatatlan polihisztor Jean Cocteau-t, az amerikai születésű műgyűjtőt, Gertrude Steint és még egy sor nagy művészt, Sztravinszkijtól André Bretonon át Georges Braque-ig.
De nemcsak a vitán felül remek társaság miatt volt érdemes Picassóval barátkozni, hanem azért is, mert a festő rendkívül lelkes és kreatív levelezőnek bizonyult, ismerőseinek küldött, sajátos helyesírással megfogalmazott képeslapjait pedig előszeretettel dobta fel különböző illusztrációkkal. Ezek a darabok ma már természetesen kisebb vagyonokért cserélnek gazdát az árveréseken.
Az egyik kedvencünk ez a Guillaume Apollinaire-nek szóló kézműves képeslap, amelyen az éppen kutyát sétáltató író karikatúrája látható, valamint a rövid és lényegbevágó üzenet, miszerint: Már nem nagyon látlak. Meghaltál?
Levél Jean Cocteau-nak: a balkon eredetije állítólag a Rue d’Anjou 10-ben található, ahol Cocteau édesanyja élt.
Az utolsó képeslap Apollinaire-nek 1918 szeptemberéből. A címzett egy hónappal később elhunyt spanyolnáthában.
Újévi üdvözlőlap Henri Defossé karmesternek, bájos csendélettel díszítve.
Levél tájképpel.
Gertrude Stein ennek a művészien összefirkált képeslapnak örülhetett.
Meg többek közt ennek a levélnek. Ezen ugyan nincs semmilyen rajz, de a (legalábbis konkrét kontextus nélkül mindenképpen) talányos szöveg azért érdemes a figyelemre:
Nem, Gertrude. Nincsenek legyek, és egy moszkitónál többet nem is láttam, egyébként pedig azt is megöltem. Írj, ha van kedved. A legjobbakat neked és Toklas kisasszonynak. Üdvözlettel: Picasso
képek forrása: flashbak.com/flickr/wikipedia/library.yale.edu
