Jane Goodall: „Nem a csimpánzok a kedvenceim, ahhoz túlságosan hasonlítanak az emberre”

Jane Goodall régóta az ügyek embere, aki évi 300 napot van úton, sosem tölt három hétnél több időt egy helyen, és ha valahova befut, általában rögtön öt-hat (vagy még több) különböző okból érkezik. Bárhova is megy azonban, és akárhány fontos apropója van a látogatásának, az érdeklődés egy jelentős része a személyének szól, mert a csimpánzokkal kapcsolatos forradalmi megfigyeléseinek és fáradhatatlan aktivizmusának köszönhetően ő azon kevesek közé tartozik a tudományos életben, akiket valódi világsztárnak is lehetne nevezni, ha nem lenne kicsit méltatlan ez a kifejezés.

Goodall 2018-as magyarországi útján pedig a személyes dimenzió még a szokásosnál is nagyobb teret kapott, ugyanis amellett, hogy a magyar Jane Goodall Intézet meghívására érkezve avatott tanösvényt, népszerűsítette a fiatalok környezeti nevelését felkaroló Roots & Shoots (Rügyek és Gyökerek) nevű programját, beszélt az ELTE-n, majd az Európa Pont vendégeként tartott előadást és beszélgetett a pálmaolaj, illetve a műanyag hulladék környezetkárosító hatásáról, e programpont záróeseményeként saját konferanszát követően levetítették a National Geographic róla szóló, Jane – Egy élet a csimpánzok között című filmjét is. Mi pedig nemcsak az előadás szép számú közönségében voltunk ott, hanem azon kevesek között is, akik a vetítés alatt válthattak néhány szót személyesen is a tudóssal.

A vérében van

Természetesen abba, hogy Jane Goodall maga is ügy, vagy ha úgy tetszik, intézmény, fogalom, életműve mellett egészen különleges jelleme is beleszól, amit ékesen demonstrál rögtön az után, hogy kísérői és elmaradhatatlan plüssmajma, Mr. H társaságában szinte észrevétlenül belép az Európa Pont rendezvényhelyiségébe, és továbbra is nesztelenül, mégis minden figyelmet azonnal magára vonva elfoglalja a helyét a nézőtér első sorában: amikor felkonferálják mint Dame Jane Morris Goodallt, általános derültséget okozva felszól a színpadra, hogy ő inkább a dr. Jane megszólítást szereti.

Sietve teszem hozzá, két órával később, amikor már szemtől szemben ülök vele néhány emelettel feljebb, azért elég határozottan érzem azt is, hogy a Brit Birodalom Rendjének egyik lovagparancsnoka foglal helyet velem szemben. A magyar állatokért is kampányoló Jane Goodall ugyanis az átlagemberrel ellentétben (és kicsit a szociálpszichológia törvényeivel is szembemenve) nem nagyon alakít különböző szerepeket a különböző élethelyzetekben: ha ő valahol megjelenik, akkor ott a kutató, az aktivista, az anya, és személyiségének összes többi oldala is, ha pedig így van, nyilván nem marad otthon a Dame sem. Főleg mivel nála nem arról van szó, hogy a titulus vonna bármiféle aurát köré, épp ellenkezőleg: ő az a fajta ember, akinek a cím ragad meg valamit a jelleméből.

Lehet jó egyszerre mindenkinek

Ahogyan a személyiségét sem szeleteli fel, Goodall a munkájában is a holisztikus szemlélet híve, és ezt hangsúlyozza előadásában is. Bevallom, amikor elkezdi felidézni, hogyan került 1960-ban, 26 éves, semmiféle szakirányú végzettséggel nem rendelkező fiatal nőként a tanzániai Gombéba, ahol Louis Leakey régész, antropológus és természettudós kezdeményezésére nekilátott tanulmányozni a csimpánzokat, elég nehezen tudom elképzelni, hogyan lyukadunk ki innen a naponta húsz hektárnyi erdő kipusztulásáért felelős pálmaolajbizniszhez, de hamarosan kiderül, hogy nagyon is nyilvánvaló a kapcsolat. Goodall kutatása első évei után ugyanis végignézte, ahogyan a gombéi erdők megfogyatkoztak, mert a helyieknek a növekvő népesség miatt kellett a terület termőföldnek – aztán azt is, hogy saját kezdeményezése, a fenntartható gazdálkodást oktató, és annak feltételeit is előteremtő TACARE program keretében hogyan sikerült újratelepíteni a dzsungelt, úgyhogy teljes joggal vonja le az egyébként önmagában kicsit meglepő tanulságot: a (valódi) emberi jólét elvezet a természet jóllétéhez is.

Fotó: National Geographic Creative/ Hugo van Lawick

Fotó: National Geographic Creative/ Hugo van Lawick

Fotó: National Geographic Creative / Hugo van Lawick

Fotó: National Geographic Creative/ Hugo van Lawick

Pár helyiséggel odébb és kicsivel később, immár négyszemközt szintén a gombéi emlékektől indul a beszélgetés, de megint hamar eluralkodik ez a bizonyos holisztikus szemlélet a társalgáson. „Életem legszebb időszaka volt – mondja Jane Goodall. – Rendkívül erős spirituális élmény odakint lenni a csimpánzokkal a dzsungelben, érezni az erdő varázsát.

Ilyen körülmények között ráismer az ember, hogy minden élő kapcsolatban áll a többi élőlénnyel, hogy minden apró kis fajnak megvan a maga helye és szerepe az élet nagy szőttesében.

Ennek megfelelően a kutatónő szívesen vett részt a Jane című film készítésében, és jó szívvel nézte meg a kész művet is, mert visszaröpítette abba a boldog korszakba. Vagyis aki hozzám hasonlóan attól tartott, hogy Goodall unja a gombéi emlékek felidézgetését, az megnyugodhat: ő nem úgy van élete fő művével, mint a legtöbb zenekar a legnagyobb slágerével, amit folyton követelnek rajta.

Így alakult

Persze miért is lenne – ebből az életműből és életből tulajdonképpen még a csimpánzokkal töltött időszak sem ragadható ki. Amikor arról kérdezem, ő hogyan tekint a pályafutását és magánéletét a maga lenyűgöző összetettségében megmutató filmre, amit éppúgy lehet természetfilmnek nevezni, mint romantikus történetnek, életrajznak, vagy egy női sors bemutatásának, azt is feleli, hogy nem nagyon tud, és nem is akar ilyen szempontok alapján skatulyázni: „Ez a mi történetünk, az enyém és a csimpánzoké, a többiről döntsön mindenki maga.” Ám legyen: engem néha egészen határozottan emlékeztetett az ismeretlenben egyedül, aztán másodmagával dolgozó, forradalmi megfigyeléseket tevő fiatal amatőr kutató története a nyolcezres csúcsokat elsőként meghódító hegymászók sztorijaira, csak épp a rengeteg tesztoszteron hiányzott belőle.

„Nem – nevet Goodall a felvetésre, hogy akár úgy is érezhette magát, mint aki valamiféle határvidéken áll. – Egyszerűen csak tettem, amit gyerekkorom óta tenni akartam, és úgy alakult, hogy senki más nem volt ott, aki ugyanezt csinálta volna. Úgy alakult, hogy volt szerencsém megismerni Louis Leakey-t, rá pedig mély benyomást gyakorolt az állatokkal kapcsolatos tudásom, és úgy alakult, hogy neki az volt a véleménye: a nők jobbak lennének ebben a fajta, türelmet igénylő megfigyelésben.”

Leakey intuitív megközelítését az eredmények bőven igazolják, azt viszont Goodall már nem gondolja, hogy az ő vizsgálati módszerét, hozzáállását nevezhetjük femininnek. „Inkább az volt a meghatározó, hogy nem rendelkeztem semmiféle tudományos képesítéssel. Úgy közelítettem a csimpánzokhoz is, mint bármelyik másik fajhoz. Odahaza figyeltem a madarakat és a mókusokat, volt kutyám, egyszer egy szünidőben rengeteg időt töltöttem azzal is, hogy egy malacot próbáltam nevelgetni kint a mezőn – mondja a tudós. – A csimpánzokkal is csak úgy bántam, mint velük, és bár sok időbe telt, míg odáig jutottunk, hogy nem futottak el előlem, végül csak rájöttek, hogy nem vagyok olyan rémisztő.”

Nem is a csimpánzok

Az este előrehaladtával az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Jane Goodall szemléletére nemhogy a feminin, de az állatbarát vagy a humanista sem megfelelő kifejezés. Beszédében, majd az azt követő pódiumbeszélgetésen ugyanolyan tisztelettel szól a megvakult veteránról, akitől Mr. H-et kapta, és Pigcassóról, a mészárszékről megmentett malacról, akik meglepő módon mindketten szeretnek festeni, aztán azt is elmondja, hogy aki kételkedik abban, hogy minden állat érző lény, annak a figyelmébe ajánlja a fogságban élő polipot, aki kamerafelvételek tanúsága szerint éjszaka kinyitotta az akváriumán a csapóajtót, átmászott a szemben lévő tankba, fogott magának egy halat, majd a nyílászárókat gondosan becsukva maga mögött visszatért a helyére, mintha mi sem történt volna. Vagy esetleg a kutyát, aki kimentette a vízből egy fulladozó fajtársát.

Nem is állatokként tekintek rájuk, hanem egyszerűen csak élőlényekként

– összegzi végül a lehető legtömörebben az álláspontját, amikor már négyszemközt beszélgetünk.

Ez ugyanakkor még véletlenül sem jelenti azt, hogy Goodall valamiféle idealista lenne. Sőt, amikor felvetem neki, hogy még a csimpánzokkal szemben sem tűnik teljesen kritikátlannak, azt feleli: „Ó, korántsem vagyok az. Hiszen annyira hasonlítanak az emberekre: akadnak köztük igazán kedvesek és roppantmód komiszak is. Mindenki azt hiszi, hogy számomra a csimpánzok a legkedvesebbek, pedig egyáltalán nem így van, a kutyákat szeretem a legjobban.” Amíg mindenki összeszedi az állát, azért hozzáteszem, hogy Goodallnak persze ennél is árnyaltabb a véleménye: ahogy az még odalent, a publikum előtt elhangzik, egyfelől vallja, hogy igazán és módszeresen kegyetlen csak az ember tud lenni értelmi képességei révén, de ugyanígy valódi együttérzésre is csak ő képes.

Élet és halál

Utóbbi gondolatok felvetnek két egészen aktuális kérdést is. A Jane – Egy élet a csimpánzok között egyik legmegindítóbb jelenete a sok közül az, amikor gyermekbénulási járvány tör ki a csimpánzok között, és a csapat egyik idős tagja, Mr. McGregor olyan rossz állapotba kerül, hogy Goodall úgy dönt: inkább véget vet a szenvedésének, és lelöveti. A megrendítő felvételek – amelyeknek felemlegetésére a kutató tekintete még ma is borongóssá válik, miközben azt mondja: „rettenetes napok voltak, valóságos rémálom volt az egész” – egyből az ausztrál tudóst juttatták eszembe, aki néhány hete Svájcba utazott, hogy saját akaratából véget vessen az életének (olyannyira egyből, hogy arról hirtelen meg is feledkeztem: még névrokonok is voltak Dr. Jane-nel, hiszen őt David Goodallnak hívták).

„Nem értem, miért lett volna olyan rossz döntés ez.

104 éves volt, a képességei egyre csak romlottak, egyre inkább leépült. Ha nem a civilizált világban él, hanem a vadonban, már amúgy is halott lett volna

– mondja Jane Goodall, amikor a véleményét kérdezem erről a nagy port kavaró döntésről. A szavaiban szemernyi szenvtelenség sincs, sőt igazából tárgyilagosnak sem mondható, ugyanolyan érzelmes a maga módján, mint amikor újraerdősödő területekről vagy a fiatalok környezeti nevelésében rejlő lehetőségekről beszél. Amikor pedig ezután azt kérdezem hosszabb magyarázatra készülve, hogy hallott-e a magyar szurikátaügyről, legnagyobb meglepetésemre a meglepetés minden jele nélkül felel: „Igen, és az volt a véleményem, hogy a legnagyobb hibát valószínűleg az állatkert követte el, amikor hagyta, hogy megharaphassa egy állat azt a kisfiút. Ennek nem szabadott volna így alakulnia. De nem láttam róla videofelvételt, vagy bármilyen bizonyítékot. Az elmondottak alapján úgy tűnt, hogy a fiú megrémült, amikor megharapta az állat, és riadalmában véletlenül vágta a földhöz a szurikátát, tehát baleset történt, de ismétlem, nem vagyok szemtanú.”

Jane beszélt

Ha valamitől igazán megkapó Jane Goodallt hallgatni, az éppen ez a kiegyensúlyozott keresetlenség. Noha azt vallja, hogy Gombéban tudósból aktivistává vált, akkor sem ragadtatja el magát, amikor a pódiumbeszélgetés során mondjuk a korrupcióról kérdezik, sőt egészen nyugodtan feleli azt, hogy „nem tudom”, ha valami olyanról kellene véleményt mondania, amiben nem elég járatos. Valahogy egy ilyen higgadt embertől sokkal hitelesebben hangzik, ha azt mondja, hogy minden apró lépés számít, még az is, ha csak egyvalaki úgy dönt, hogy nem használ többet pálmaolajat tartalmazó termékeket. Az pedig egyenesen felemelő, hogy végeredményben minden kritikussága ellenére optimista, és hisz benne, hogy van kiút a környezet és az emberiség pillanatnyilag meglehetősen aggasztó állapotából – mint a színpadon elmondja, ebben még akár Donald Trumpnak is lehet majd szerepe, mert ha mást nem is, annyit elért, hogy az ámokfutása miatt sokkal többen veszik komolyan a klímaváltozás problémáját és a környezetvédelem kérdését.

Persze a sikeres ember mindig könnyen optimista, annál többet pedig ember nem nagyon érhet el, amit Jane Goodallnak sikerült – az ő élete már-már olyan, mintha így kellett volna lennie, vagy akár előre meg lett volna írva. Ezzel ő maga is egyetért, amikor viszont arról kérdezem, hogy hisz-e az eleve elrendelésben, azt feleli: „Nem tudom, predesztinációról lehet-e beszélni. Én inkább úgy tekintek erre, hogy az élet lehetőségekkel kínál bennünket, és az már rajtunk múlik, hogy élünk-e ezekkel a lehetőségekkel, vagy sem. Édesanyám mindig azt mondta, hogy ki kell használni a lehetőségeket, de én úgy látom, hogy keresnünk is kell őket. Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy én a létező legkülönlegesebb módon találtam meg a helyem az életben.”

Azt gondolom, ez több mint méltó zárógondolat, de a helyzet az, hogy az igazi végszó valamivel korábban, odalent, a közönség előtt hangzik el. Amikor ugyanis a pódiumbeszélgetés befejeztével a hosszú tapsvihar elhalkul, az állatok nyelvén bizonyítottan értő Jane Goodall újra kezébe veszi a mikrofont, és azt mondja: erre csak egy méltó válasz van, a csimpánzok köszönése, majd hosszan utánozza az állatok hangját, akikkel híressé tették egymást. Amikor pedig már teljesen megáll a levegő a teremben, egy pillanatra elhallgat, aztán így szól:

Részemről ennyi. Jane voltam.

Az a helyzet, hogy nála ennyiben tényleg minden benne van.