Mielőtt megvádolnátok azzal, hogy „ez a csávó akkora fanatikus, hogy Budapestről elrepült Londonig, csak hogy megnézze a Rolling Stonest”, mindenkit ki kell hogy ábrándítsak: néhány dalukat ugyan szeretem, de sosem voltam rajongó, a koncertre pedig egy szerencsés (erre ez a szó kevés: elképesztően, undorítóan mázlista) véletlen folytán keveredtem. Volt egy kis elintéznivalóm Londonban, ami eredetileg úgy indult, hogy csütörtök délelőtt utazom, aztán péntek este már jövök is vissza, csakhogy megfeledkeztem arról az apróságról, hogy az angoloknál épp bank holiday, vagyis ünnepnap lesz hétfőn, ezért a hosszú hétvége miatt a fél ország azon ügyködik, hogy péntek este elhagyja az országot, méghozzá repülővel, ráadásul tekintélyes hányaduk épp Budapest felé vegye az irányt. Magyarul: még a fapadosok is olyan jegyárakkal dolgoztak, hogy az még a British Airwaysnek is becsületére válna. Mielőtt végképp krokodilkönnyeket hullajtottam volna a pénztárcámat nézve, támadt egy mentő ötletem: ha pénteken tudok egyet csövezni valamelyik londoni cimborámnál, akkor szombat este már jelentősen olcsóbban utazhatok haza. A kiválasztottam András lett, aki igazi magyaros vendégszeretettel mondott igent, sőt még azt is megígérte, hogy nem kell a földön aludnom, mert van kihúzhatós kanapéja. Hurrá! Azt gondoltam, megiszunk este egy pubban pár sört, erre ő: „Nem jössz inkább Rolling Stones koncertre? Ott lesz tőlem három metrómegállónyira.”
Mázlival a Stonesra
A következő mondataim olvastán valószínűleg minden Stones-rajongó a szíve mélyéről fog gyűlölni. Elsőre nemet mondtam az ajánlatra, mivel eszembe jutottak azok a csodálatos londoni jegyárak, és nem rajongóként nem volt kedvem mélyen a zsebembe nyúlni (bár még mindig inkább a Rolling Stonesnak adom a pénzem, mint egy légitársaságnak). Erre András azzal jött, hogy nincs kifogás, mert már megvette a jegyeket, és csak 30 fontba kerültek fejenként. Hogy mi van? Igen, jól hallottam. A Stones ugyanis kiadott jó néhány szerencsejegyet, amik egyáltalán nem kerülnek sokba, cserébe viszont legalább kettőt kell venni belőlük, és a vásárlás pillanatában nem tudhatjuk, hogy a stadion melyik részére szól a jegy, csak miután átvettük a pénztárban.
Szinte karnyújtásnyira voltunk Mick Jaggertől (Fotó: Getty Images)
Ülhettünk volna valahol a stadion hátsó sarkában is, ahol egy oszlop eltakarja a színpad ¾-ét, de nem ez történt: mi bizony két Aranykörbe szóló jegyet fogtunk ki a stadionban, vagyis a küzdőtér előtti küzdőtéren tombolhattunk, gyakorlatilag a színpad előtt, vagy legalábbis a színpadhoz közel. Semmi tömegnyomor, a Gold Circle-ben a wc-ben és a sörcsapnál sem volt gigantikus a sor, és a nézőtérre besétálva az a gondolat piszkálta az agyam, hogy a körülöttem lévők nagy része ugyanezért az élményért egy kisebb vagyont (ebbe a szakaszba több száz fontot kértek egy jegyért) perkáltak ki, én meg itt tobzódok Andrással majdhogynem aprópénzért, és ha az utcán megállítanál és rákérdeznél, hogy soroljak fel néhány Rolling Stones számot, két-három címnél több hirtelen biztos nem jutna eszembe. Megérdemeljük mi ezt a mázlit egyáltalán? Meg hát! A kezdőknek is lehet szerencséjük.
Florence és a gép
Még bőven világos van, amikor már háromnegyedig megtelik az impozáns méretű stadion (aminek a környéke a 2012-es Olimpia óta építési övezetként funkcionál, magyarul sosem fog elkészülni). Gigászi Rolling Stones nyújtott nyelvek díszítik a színpadot, mi meg Andrással celebspottingolunk a sok középosztálybeli/gazdag londoni között, nem sok sikerrel. Végül András menti meg csapatunk becsületét, aki felismeri a mögöttünk álldogáló Kevin Macdonald filmrendezőt (Az utolsó skót király, A dolgok állása..), de közös szelfit azért nem kérünk. A bárhol máshol főzenekarként, de a Rolling Stones mellett előzenekarként funkcionáló Florence and the Machine kellemes hálószobapopja betölti a stadiont, és ahhoz képest, hogy az emberek nyilvánvaló módon nem miattuk jöttek, és a zenéjüknek nincs sok köze a Stoneshoz, a népek nagy szeretettel fogadják őket.
A vörös hajú énekesnő Florence egy hosszú selyemhálóingre emlékeztető ruhában szántja fel a színpadot, egyfolytában a kifutón futkos mezítláb, a népes zenekara (akik látványra elegáns bálzenekarnak tűnnek) a háttérben muzsikál. Láthatólag zavarja a mobiltelefonok látványa, mert megkéri az embereket, hogy rakják el őket. Reménytelen próbálkozás. 45 percnyi kellemes andalgás jut belőle, természetesen a megasláger You’ve Got the Love a csúcspont, ami olyan lehet a bandának, mint a Satisfaction a Stonesnak: mindenki ezt várja tőlük a legjobban. A közönség nagy része sörrel a kezében nézi végig az előadást a nyárias (!) londoni időben, Florence végig hibátlanul énekel, én meg próbálok néhány fotót lőni, de olyan rohadt nagy a színpad, hogy hiába vagyok egész közel, az énekesnő csak apró pontnak tűnik a képeimen. A koncertfotózás nem hiába külön „tudomány”.
Hölgyeim és Uraim! A Rolling Stones! (A szerző saját fotója)
Nem nyugdíjasbuli
Nyolc óra után húsz perccel áll színpadra a Stones egy „Ladies and Gentleman! The Rolling Stones!” kiáltás után, és be kell vallanom, nagy kő esik le a szívemről. Tudom, hülye vagyok, mert a Rolling Stones az Rolling Stones, de valahogy nem tudtam elképzelni egy feszes blues-rock bulit egy olyan bandától, aminek a dobosa 76, az énekese és az egyik gitárosa pedig 74 éves, és már 1962 óta létezik. Attól tartottam, hogy egy nyugdíjas alibikoncertet látok majd, ahol a közönség nem az előadás milyenségét fogja ünnepelni, hanem csupán azt, hogy ezek az emberek még mindig élnek, és együtt elprüntyögik valahogy a régi slágereiket a színpadon.
Itt azonban nyoma sem volt hakni- és hullaszagnak. Bár tény, hogy Charlie Watts és Keith Richards már nem szántja fel a színpadot, de Watts 76 évesen is pontosan nyomja a ritmusokat a dobok mögül, Richards pedig azzal a régi, sármos mosolyával akkor is levesz a lábadról, amikor épp mellényúl a húrokon, ami azért előfordul párszor.
A nyugdíjas korú szupersztárok nem alibiztek, rendesen odatették magukat (Fotó: Getty Images)
Mick Jagger, Ronnie Wood és a többi kísérőzenész azonban olyan erővel tolja a bulit, hogy elkezdek elgondolkodni Jagger földönkívüli származásáról és az örök élet lehetőségéről. Egészen hihetetlen dolog élőben látni a nagy Mick Jaggert. A kígyómozgása és energiája még mindig a régi, a közönség valósággal a tenyeréből eszik, ő pedig 74 évesen is láthatóan élvezi ezt a hatalmassá nőtt cirkuszt, és olyan karizmát áraszt magából, amivel még ma is bárkiről le tudná varázsolni a bugyit, nemtől és bugyitól/alsógatyától függetlenül.
Túlélték a rajongóikat
A banda olyan tisztán, szépen és telten szól, hogy az már példaértékű, és baromi szimpatikus bennük, hogy semmi extrát nem akarnak az örömzenélésen kívül: a színpadkép négy óriási kivetítője legtöbbször a zenekar tagjait mutatja. A rock and rollhoz nem kell sok flanc. A ráadással együtt összesen 19 számot nyomnak, igazi greatest hits válogatás (egy kicsit variáltak is a setlisten a három nappal korábban ugyanitt lenyomott koncertjükhöz képest), és amikor zsinórban egymás után lenyomják a You Can’t Always Get What You Want-ot, a Paint It Black-et és a Honky Tonk Woman-t, nincs olyan néző a stadionban, aki ne enne a tenyerükből. Utóbbi szám kapcsán András megjegyzi, hogy a veresegyházi asszonykórus nélkül is tökéletesen működik, és milyen igaza van.
Moves like Jagger (Fotó: Getty Images)
A buli csak egyszer ül le kicsit, amikor Jagger (aki ha kell, a gitárt is felkapja, és a szájharmonika is előkerül párszor) helyett Richards veszi át két dal erejéig az énekesi posztot. Ekkor van időm elgondolkodni azon, hogy bármilyen szomorú belátni, de a Rolling Stones túlélte a saját első rajongóit. A hetvenes éveinek közepén járó alapítókhoz hasonló korú nézőt egyet sem láttam a közelemben, amire több megfejtés lehetséges:
- már meghaltak.
- nincsenek olyan egészségi állapotban vagy anyagi helyzetben, hogy egy Rolling Stones-koncerten csapassák.
- itt vannak ugyan, de nem a küzdőtéren, hanem az ülőhelyeken, mert míg Jagger még most is felszántja a színpadot, ők nem bírnak végigállni egy kétórás rockbulit.
Ha az utóbbi a helyzet, eszem ágában nincs cinkelni ezért őket. Én még csak 37 vagyok, de a végére rendesen elfáradtam, szóval sanszos, hogy ha Mick Jagger és én is így folytatjuk, ő még mindig a színpadon fog sármőrködni, amikor az én kikapcsolódásom már kimerül a szappanoperák nézésében a tévében.
Mick Jagger a London Stadium színpadának kifutóján. (A szerző saját fotója)
Egy énekes-isten
Van Sympathy for the Devil, sőt a ráadásban Gimme Shelter és Satisfaction is, a csúcspontot mégis a frenetikus basszgitárfutamokkal tarkított Miss You jelenti, ahol Jagger mellett végre Ronnie Wood és Keith Richards is kimegy a kifutó elejére közönséget őrjíteni. Jagger akkor is elemében van, amikor társénekeseket kap maga mellé. Amikor az előzenekar Florence-ével duettezik, vagy amikor a vokalistája, Sasha jön előre egy szám erejéig, az énekes-isten olyan eleganciával és természetességgel flörtöl velük, hogy azt tanítani kellene ugyan, de úgysem lehet megtanulni. A show majdhogynem percre pontosan két órás, a Satisfaction után tűzijáték búcsúztatja a nagyérdeműt, a metróig vezető úton pedig több ezer ember énekelgeti a Sympathy for the Devil híres dallamát, és velem együtt talán arra gondol: ezek itt soha nem lesznek túl öregek ehhez a szarhoz.
