Sokadik részénél tart a Jurassic Park, ami egy ideje egyébként már Jurassic World, és semmilyen jel nem utal arra, hogy a közönség egy kicsit is unná a dinós kalandokat. Pedig ezek a vérszomjas, fenséges vagy éppen cuki ősgyíkok már hosszú ideje – ha nem is a mezozoikum, de legalábbis a 19. század közepe óta – a szórakoztatóipar, valamint a popkultúra elmaradhatatlan szereplői, és ha a népszerűségük időről időre el is halványult kissé (mint mondjuk a gazdasági világválság és a második világháború idején), azért mindig akadt valami éppen aktuális dinómánia, dinóreneszánsz és dinóapoteózis, amelynek a hullámain ismét a reflektorfénybe tudtak kerülni; a legújabb időszámítás valamikor a Spielberg–Lucas-féle Őslények országa (’88) és természetesen a már említett Jurassic Park (’93) környékén kezdődött, és ki tudja, hol a vége.
Az mindenesetre biztos, hogy nagy utat tettünk meg, amíg eljutottunk az 1853-ban nyitott viktoriánus őslénypark bumfordi betonsárkányaitól (erről bővebben itt írtunk) a Jurassic World: Bukott birodalom mutáns szörnyetegeiig, ennek örömére pedig idézzük fel azt a történelmi pillanatot, amikor a dinoszauruszok éppen 100 éve (vagyis 104 éve, de az előbbi jobban hangzik) először hódították meg a mozivásznat.
Talán már a címéből is kikövetkeztethető, hogy az 1914-ben készült Gertie, a dinoszaurusz viszonylag kevés lövöldözést, emberevést, tomboló velociraptort és prehisztorikus dzsungelben való fejvesztett menekülést tartalmazott, noha látványos akciónak azért ez sem volt teljesen híján. Az alig hatperces (vagyis az élő szereplős részekkel kibővítve 12 perces) kisfilm a legendás amerikai képregényrajzoló, a Walt Disney-re is nagy hatást gyakorló Winsor McCay munkája, és bár szokás rá úgy hivatkozni, mint a világ első animációs filmjére, ez azért nem egészen helytálló. Egyrészt maga McCay is csinált korábban már ilyeneket (1911-ben A kis Nemót, egy évvel később meg a A szúnyog működését, ahogy a Gertie-t, ezeket is a saját képregényei alapján), másrészt pedig a Nagy Első cím inkább Émile Cohl 1908-as Fantazmagóriáját vagy James Stuart Blackton 1906-os Vicces arcok vicces fázisait illeti meg.
Winsor McCay 1906-ban (fotó: Wikipedia)
Ami egyébként mit sem von le a Gertie, a dinoszaurusz nagyszerűségéből és úttörő jelentőségéből, hiszen McCay filmje még mai szemmel is egy igazi bravúrdarab, amihez hasonlóan magas színvonalú mű nem nagyon készült a korszakban. Megfelelő szakértelem híján most inkább nem okoskodnánk itt perspektívákról, mesterien kidolgozott hátterekről és kulcskockákról, úgyhogy inkább koncentráljunk arra a tényre, hogy ez volt az első, de tényleg a legelső dinoszauruszos mozi, és ez már önmagában bőven elég a halhatatlansághoz.
Gertie egy korabeli poszteren (forrás: flickr)
A szüzsé nyilván nincs agyonbonyolítva, mondjuk az is igaz, hogy az őslényes látványmozik többnyire azért nem is igénylik különösebben a barokkosan burjánzó cselekményvezetést. A címszereplő (amely sok szempontból inkább emlékeztet egy rosszul idomított cirkuszi elefántra, semmint egy brontoszauruszra) némi unszolás után kijön a barlangjából, felfal egy ősfát, rendetlenkedik, sír, táncol, a vízbe hajít egy mamutot (mondjuk ilyen akció a Jurassic Parkban sincs!); és ami a legfőbb, reagál a szövegtáblákon olvasható utasításokra. Ami így képernyőn keresztül is rendkívül szórakoztató, de minden bizonnyal inkább élőben ütött nagyot a produkció, hisz McCay mindezt közönség előtt is rendszeresen előadta. A csúcspont természetesen a zárójelenet volt, amikor az alkotó eltűnt a színfalak mögött, majd (SPOILER!) rajzfilmfiguraként újra megjelent a filmvásznon, felpattant Gertie hátára, a dinoszaurusz pedig komótosan kicammogott a képből. Valahogy így, mint ezen a néhány évvel ezelőtti újrajátszáson:
És végül itt van maga a film, némi vidám klimpírozással feldobva:
