Sou Abadi hazájában, Franciaországban elsősorban vágóként és dokumentumfilmes rendezőként ismert, így alaposan meglepte a közvéleményt, amikor első játékfilmjének egy romantikus vígjátékot választott. Csakhogy iráni származásúként esze ágában sem volt mondanivaló nélküli tucatkomédiát forgatni: az ő mozija azt mutatja be, hogy milyen hatással lesz egy bevándorló családra, ha az egyik tagja radikalizálódik. Teszi mindezt könnyed, szórakoztató és elgondolkodtató formában, bizonyítva azt, hogy egy romantikus vígjátékban is elfér a mélyebb tartalom. A héten a magyar mozikba is eljutó Egy burka, egy nadrág rendezőnőjével még az év elején beszélgethettem Párizsban.
Sou Abadi (középen) az Egy burka, egy nadrág két férfi főszereplőjével, William Lebghillel (b.) és Félix Moatival (j.) a cabourgi filmfesztiválon (Fotó: Getty Images)
Nyugat-Európában nagy társadalmi vita folyik a burka viseléséről. Mi a véleményed a témáról?
Úgy hiszem, hogy egy szabad, demokratikus társadalomban élünk, ahol mindenki maga hozhatja meg a döntéseit a saját életével kapcsolatban. Ha egy nő úgy határoz, hogy tetőtől talpig burkába öltözik, és ez valóban az ő döntése, akkor ez rendben van, de a tapasztalatom az, hogy ezt a döntést a nők nem maguk hozzák meg, hanem a környezetük kényszeríti rájuk. A burka a férfiak vágyakozó tekintete elől hivatott elrejteni a nőket, és pont ezzel tárgyiasítja őket, ugyanis a viselésével a nők elfogadják, hogy a testük nem több, mint a férfiak szexuális vágyainak tárgya, amivel én egyáltalán nem tudok egyetérteni.
Mit gondolsz, az emberek meg tudják különböztetni, hogy egy nő vagy egy férfi van-e a burka alatt?
Ezt nem igazán lehet megmondani. Az egyik volt iráni elnök – aki jelenleg Franciaországban él – például elárulta, hogy annak idején burkát viselve szökött meg az országból, és senki sem jött rá a reptéren, hogy egy férfi rejtőzik a ruha alatt. Az afgán srácok között szinte már bevett szokásnak számít, hogy ha látni akarják a barátnőjüket, akkor burkába öltözve, magukat nőnek álcázva lógnak be hozzá.
A film nemzetközi címe (Van, aki burkában szereti – a szerző) direkt utalás Billy Wilder klasszikusára, a Van, aki forrón szereti-re. Maga a film is hatott rád, vagy csak a címet használtátok fel?
A címet nem én választottam, hanem a nemzetközi salesügynökség, de tény, hogy én hívtam fel a figyelmüket arra, hogy a Van, aki forrón szereti milyen fontos referencia volt számomra. Legszívesebben a világ minden részén az eredeti, Cherchez le femme (Keresd a nőt!) címen mutattam volna be, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem minden országban lett volna a legjobb döntés.
A radikális iszlámról készült már rengeteg dokumentumfilm, dráma, sőt thriller is, de az mindenképp újdonságnak számít, hogy most egy romantikus vígjátékban jelenik meg a téma. Nehéz volt ezzel a merész filmtervvel finanszírozókat találni?
A filmet elsősorban e-mailen keresztül pitcheltem (egy projekt rövid bemutatása – a szerző), és rögtön sokakat érdekelni kezdett. Persze voltak, akik azonnal elutasítottak, de ez amúgy is szinte minden filmtervnél így van. Aki végül a film mellé állt, rögtön az elején támogatta az ötletemet, sőt lelkesedett érte.
A téma merészsége miatt a forgatókönyv írásakor nem működött benned semmilyen öncenzúra? Nem voltak olyan ötleteid, amiket kihúztál amiatt, nehogy a nézők botrányosnak gondolják őket?
Teljesen elengedtem magam, hagytam, hogy a gondolataim szárnyaljanak, és ennek köszönhetően nagyon gyorsan és könnyen összeállt az Egy burka, egy nadrág forgatókönyve. Soha nem cenzúráznám magam semmilyen téma kedvéért. Az azonban előfordult, hogy leforgattam egy jelenetet, amely végül a vágószoba padlóján végezte. Egy olyan jelenetről van szó, amelyben Armand az egyik vallási vezetővel találkozik, de ezt sem a tartalma miatt vágtam ki, hanem azért, mert túlságosan lelassította a filmet.
A speciális téma miatt volt szükség némi háttértanulmányra a részedről?
Iráni származásúként a történethez szükséges összes háttéranyag ott rejlett a családomban és a múltamban, szóval nem volt szükségem semmilyen kutatásra a forgatókönyv megírása előtt. Egész életemben fontosak voltak számomra a hírek, mindig is szorosan figyelemmel kísértem, mi történik a szülőföldemen. Minden filmbéli történetszálnak megvan a maga kapcsolata a múltammal. Vannak benne szálak a saját történetemből, de sok történetszál származik azokból az időkből, amikor még önkéntesként a bevándorlók beilleszkedését segítettem Franciaországban. Az irodalmi referenciák – a költészet nagy szerelmese vagyok – pedig szintén belőlem jönnek, az én ízlésem miatt kerültek a filmbe. Ilyen értelemben az Egy burka, egy nadrág egy nagyon személyes film, mert minden, amit benne látsz, kapcsolódik az életemhez. Persze ez nem lesz mindig így, a következő filmtervem például teljesen független tőlem, és épp ezért sokat kell kutatnom hozzá.
Elárulnád, mi lesz az?
Egy dráma-vígjáték, amely az Iszlám Állam berkeiben játszódik. Egyelőre csak ennyit mondhatok.
A filmed nagyon optimista és emberséges, lévén Mahmoud szélsőségbe átcsúszó karaktere végül felismeri a hibáit, és megváltozik. Hiszel abban, hogy a szélsőséges iszlámból is van visszaút?
Én egészen biztosan optimista vagyok, de erre szokták azt mondani, hogy az optimista emberek Auschwitzban kötöttek ki, míg a pesszimisták Hollywoodban, szóval nem biztos, hogy az én utam a jó út. Mindenesetre ettől én még hiszek benne. Csak optimistán építhetünk magunk köré egy jobb világot. Hiszek abban, hogy az emberek megváltozhatnak, akár jó, akár rossz irányba. Múlt héten részt vettem a filmem egyik vetítésén, ahol a közönségben ült egy fiatal radikálisokkal foglalkozó pszichológus, és ő is azt mondta, hogy Mahmoud karakterének filmbéli útja a valóságban is teljesen elképzelhető, ráadásul nagyon gyorsan végigjárható.
Akkor fogadjuk el, hogy ők megváltozhatnak. De mit gondolsz, a társadalom vajon meg tud nekik bocsátani?
Ez sosem egyszerű, de például a filmbeli karakter, Mahmoud sosem lép át egy bizonyos határt. Bár tény, hogy a történet elején a fellépése nagyon is fenyegető, nem öl és nem kínoz embert. Pont azért döntöttem úgy, hogy a filmemben én megbocsátok neki, mert még nem tett semmi olyat, ami megbocsáthatatlan lenne. Ha a húga és az öccse is meg tud neki bocsátani, akiknek a legtöbbet ártott, akkor hogy jöhetne bárki ahhoz, hogy elítélje őt? Persze ez csak egy film, puszta fikció. Ha a való életben mondjuk egy dzsihadista hazatér Szíriából, azt gondolom, mindenképpen bíróság elé kell állnia. A megbocsátásnak az esetükben nem szabad automatikusnak lennie. Egy alapos tárgyalás után a bíróságnak kell döntenie a sorsukról, de én hiszek abban, hogy egy társadalom képes lehet megbocsátani egy polgárának, ha az a polgár őszintén bocsánatot kér. Egy társadalom működésének egyik alappillére pont az, hogy ha kell, meg tud bocsátani.
Milyen volt a sajtó és közönség reakciója a filmre Franciaországban?
Azok a nézők, akikkel találkoztam, nagyon szerették a filmet, sőt meglepő módon a kritikusok is az Egy burka, egy nadrág mellé álltak, még azok is, akik amúgy nem szoktak kesztyűs kézzel bánni a romantikus vígjátékokkal. A bal és jobb oldalon állók is szerették a filmet, amire egyáltalán nem számítottam.
Ez egy nagyon egyedi mozi. A Van, aki forrón szereti-t leszámítva volt azért olyan film, ami inspirált a készítésekor?
Azok a vígjátékok, amelyekben fontos szerepet kap az, hogy a főhős álruhát visel, mind hatottak rám kicsit, de a legnagyobb hatást a Van, aki forrón szereti mellett az Aranyoskám tette rám. Elsősorban a tempójukat és a felépítésüket tanulmányoztam. A franciák közül Philippe de Broca filmjei hatottak rám.
