Kedves olvasó, tudtad, hogy 2006-ban felfedezték a láthatatlanná tévő köpenyt? Nem tudtad? Pedig felfedezték! Hogy akkor hol van? Izé, na jó, szigorú értelemben nem fedezték fel, csak leírták és demonstrálták az elméletét annak az eljárásnak, amely lencsék segítségével képes úgy elterelni a fotonok útját egy tárgy körül, hogy annak hátterét lássuk – tehát hogy maga a tárgy láthatatlan legyen.
A köpenyt végül nem készítették el – egyszerűen nincsenek meg hozzá az eszközeink –, de 2013-ban végül feltalálták az igazi láthatatlanságot: a Texasi Egyetemen lencsék nélkül, ultravékény borítással tüntettek el tárgyakat. Igaz, az egész csak a fény egy elég szűk tartományában működött, azaz a hétköznapi, öltözőkbe belógós alkalmazása szóba sem jöhetett, de akkor is szép tudományos eredmény volt!
A láthatatlanságot ezek után egyre sűrűbben, nagyjából évente fedezték fel. 2014-ben a Rochesteri Egyetemen fejlesztették ki az addigi legmeggyőzőbb módszert: szintén lencsékkel tüntettek el szinte bármit, méghozzá egy egyszerű és nem is túl drága trükkel. A baj az volt, hogy szó sem volt köpenyről vagy más ruháról: egy négytagú lencserendszert használtak, amelybe belenézve láthatatlanná válik minden, amit a két középső lencse közé helyezünk. Ez megint nem túl praktikus:
mégsem kérhetünk meg bárkit, aki elől el akarunk tűnni, hogy vegyen fel egy ormótlan okulárét.
Azóta digitális trükkökkel és az elektromágneses hullámok bizgerálásával is próbálkoztak. Mindegyik kísérlet látványos lett, meggyőző, jól mutatott a híradók kisszínes-szekcióiban és a techszájtokon, de mind csak kísérlet maradt. Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyétől még szó szerint fényévekre vagyunk, ha egyáltalán eljutunk oda valaha is.
Pedig az ötlet nemcsak bizsergetően vonzó, de elméletileg – igazi, szigorúan elméletileg – kivitelezhető is. A láthatatlansághoz ugyanis „csupán” a fénnyel kell trükközni, nem magával a tárggyal – vagy emberrel –, amit vagy akit el akarunk tüntetni. A környezetünkben lévő dolgokat ugyanis nem azért látjuk, mert egyszerűen ott vannak – az kevés lenne –, hanem mert fényt vernek vissza, vagy bocsátanak ki, a fény egy része pedig a szemünkben landol. Ha tehát el akarunk tüntetni valamit, három megoldás kínálkozik.
- Módosítsuk az anyagát úgy, hogy ne verjen vissza fényt! Ezzel ugye az a baj, hogy nem lesz láthatatlan, csak teljesen fekete, így ez csak szintén fekete háttér előtt vagy nagyon sötét környezetben működik.
- Tegyünk elé valamit, ami rögzíti a tárgy hátterét, és magára vetíti azt! Ezt főleg kamerákkal és ügyesen elhelyezett, képernyőként is működő felületekkel szokták elérni, ám a végeredmény mindig egy kicsit fals lesz, főleg homogén, véletlenszerű hátterekkel (fű, köves talaj, egyszínű fal) működik. A technológia potenciálját és hibáit a legjobban és legviccesebben eddig a Mission Impossible: Ghost Protocol című filmben láthattuk, nézzétek meg!
- Borítsuk be olyan anyaggal, amely egyszerűen eltereli a fény részecskéit! Ez lenne az ideális megoldás: ekkor a fotonok egyszerűen megkerülik a tárgyat, és mennek tovább az útjukra, mintha az ott sem lenne. A háttér teljes egészében látható lesz, a tárgy viszont egyáltalán nem – tökéletes, ugye?
Sajnos egyelőre erre csupán olyan böszme megoldásaink vannak, mint a lencsék; a Ragadozó páncélja vagy Harry Potter említett köpenye egyelőre fantázia. A láthatatlan emberes filmekről, mint a Hollow Man, vagy izé, a Láthatatlan ember nem is beszélve. (Pedig milyen izgalmas, ahogy a filmesek eljátszanak az ötlettel!) Nagyon sok „Áttörés: felfedezték a láthatatlanságot!” című cikk jön szembe még a Facebookon, amelyekben kiderül, hogy nem fedezték fel a láthatatlanságot, amíg végül szembejön az, amelyben kiderül, hogy tényleg felfedezték. Ha egyáltalán szembejön valaha.
Ideje tehát feltennünk a kérdést, bármilyen kellemetlen és nehéz is szembenézni vele: kell ez nekünk egyáltalán? Izgalmas belegondolni, milyen érzés lenne úgy flangálni az utcán (vagy bárhol máshol, hadd ne adjunk tippeket!), hogy senki sem vesz minket észre, de egyre inkább úgy tűnik, hogy
a láthatatlanság egyáltalán nem olyan jó ötlet, mint ahogy papíron hangzik.
Sőt, egyenesen szörnyű ötlet. A Nerdist tudományos magazin egy friss videójában hívta fel a figyelmet egy magától értetődő „mellékhatásra”, amelyre valahogy sosem gondolt senki. Arra, hogy ha a fotonokat sikeresen eltereljük, hogy megkerüljenek minket, nem csak mi nem vernénk vissza őket, hanem ők sem jutnának el a szemünkbe.
Azaz nem csak láthatatlanok lennénk, hanem vakok is.
Igazán összetett technológiával persze megoldhatnánk, hogy megfelelő mennyiségű foton mégis elérje a szemünket – és mást ne –, ez azonban azt jelentené, hogy láthatatlanná válunk, kivéve a szemünket, az pedig nagyon fura lenne, és le is buknánk vele.
Arról nem is beszélve, hogy az egész semmit sem érne esőben, hóban vagy porban, illetve hogy fotonok ide vagy oda, hőenergiát még mindig kibocsátanánk, ez pedig könnyedén elcsíphető infravörös kamerával.
Ez azonban mind eltörpül amellett, hogy mit szólna a láthatatlansághoz a saját agyunk. Ha ugyanis megugranánk az összes fenti buktatót – ha elterelnénk vagy átengednénk magunkon a fotonokat, ha nem vakulnánk meg, nem buknánk le a környezeti tényezőkkel vagy hőenergiával –, akkor is meg kellene küzdenünk azzal, hogy
nem csak minket nem látnak, hanem mi sem a saját testünket.
Központi idegrendszerünk egyrészt testünk (izmaink, egyensúlyszervünk stb.) visszajelzései alapján tartja számon, hol van és mit csinál, merre járnak, és az adott feladathoz merre mozduljanak végtagjaink, másrészt vizuális ingerek alapján. Ezt hívják propriocepciónak, azaz laza és kicsit pontatlan fordításban öntest-érzékelésnek. Egy bizonyos szintig elboldogulunk anélkül, hogy látnánk magunkat – ezért tudjuk csukott szemmel, kinyújtott karral is megérinteni az orrunkat mutatóujjunkkal –, de az összetett feladatok már kifognának rajtunk.
Ahhoz, hogy magabiztosan sétáljunk, tárgyakat érintsünk meg, manipuláljunk, és úgy általában egészséges, felnőtt ember módjára mozogjunk, bizony kell az, hogy a szemünkkel kövessük saját mozgásunk. (Láthatatlan emberként ezt a cikket is háromszor annyi idő alatt, rettenetes idegállapotban tudnám csak megírni, annyira profi gépelő ugyanis nem vagyok, hogy egy pillanatra se kelljen odanéznem.)
Elfelejthetnénk a lépcsőmászást, az emberek között sétálást, rettenetes küzdelmek árán lennénk képesek zárakat kinyitni, autót vezetve pedig hamar karamboloznánk. Lefejelnénk, felrúgnánk mindenkit és mindent, tízméterenként elhasalnánk, hosszú távon pedig egyszerűen megbolondulnánk. Hogy mennyire furcsa, sokak számára egyenesen elviselhetetlen érzés nem látni magunkat, azt mindenki ismeri, aki próbált már VR-szemüveget. A VR technológia persze csodálatos – például éppen attól, hogy tudjuk, bármikor kikapcsolhatjuk.
Kívánkozna persze valami pozitív gondolat is a végére, legalább egy halvány reménysugár, hogy ez az egész világot lázban tartó, a magyar társadalom összes szintjét mételyező, a kisbolttól a műkörömstúdiókon át az Akadémiáig előrántható smalltalktéma, a láthatatlanság problematikája mégis megoldható. Sajnos azonban nincs remény. Utálom, hogy én vagyok a rossz hír hozója, de ideje napirendre térni afelett, hogy
nem leszünk láthatatlanok soha, és ha valamikor mégis, az nagyon rossz lesz,
és ebben a tudatban oldani meg az életünket innentől kezdve. Mi mindenesetre veletek vagyunk, hiszen nekünk sem könnyű ezt feldolgozni.
