A megbízhatatlan személyzet miatt találta fel a mosogatógépet egy amerikai háziasszony

A középkor végét, vagyis inkább lassú elmúlását valahová a 14. és a 16. század közé szokás helyezni: megjelent a könyvnyomtatás, hódított a reformáció, a portugálok megkerülték Afrikát, a reneszánsz friss szellője átjárta egész Európát, az addig ismert világ pedig örökre elsüllyedt. Egy másik, nem kevésbé népszerű elmélet szerint azonban a középkort egy csodálatos szerkezet, a mosogatógép feltalálása zárta le végleg 1886-ban; igaz, ez akkoriban még csak keveseknek tűnt fel. Akármelyik verzió mellett is tesszük le a voksunkat, annyi bizonyos, hogy még a forrongó, nemzeti, kulturális és tudományos forradalmakban egyaránt gazdag 19. század izgalmas fejleményei közül is kiemelkedik az a jeles nap, amikor egy jómódú társasági asszonynak, a Chicagóban élő Mrs. Josephine Chochrane-nek feltűnt, hogy a személyzet nem bánik megfelelő kíméletességgel a drága 17. századi porcelán étkészlettel, és ezért történelmi lépésre szánta el magát.

A fiatal Mrs. Cochrane

Josephine Cochrane (eredetileg Garis) 1839-ben született, és egészen 45 éves koráig semmilyen jelét mutatta annak, hogy egyszer ő lesz majd az a próféta, aki kivezeti az emberiséget az évezredes sötétségből. 1857-ben, rögtön középfokú tanulmányai elvégzése után hozzáment a nála egy jó évtizeddel idősebb demokrata párti politikushoz, William Cochranhez (nem elírás, a különc Josephine csak egy plusz e betoldásával volt hajlandó felvenni férje vezetéknevét), aki korábban aranyat keresett Kaliforniában (mindhiába), majd Illinoisba visszatérve beszállt a textilbizniszbe, amiből szépen meggazdagodott.

A korábban is rendkívül élénk társasági életet folytató házaspár ezután egy Chicago környéki nagy villába költözött, ahol már tényleg egymást érték a fényes vacsorák, estélyek, fogadások és nagyvállalkozói orgiák, ezen alkalmakkor pedig természetesen rendre előkerült a háztartás egyik legfőbb dísze, Mrs. Cochrane büszkesége, az a bizonyos 17. századi porcelán étkészlet. Ami viszont a sok mosogatás, dörzsölés és sikálás miatt egyre gyalázatosabban festett. A csorba, karcos tányérok látványa végtelen szomorúsággal töltötte el az asszony szívét, és azt tette, amit egy tisztességes ház űrnőjének ebben a helyzetben tennie kell: alaposan lecseszte a személyzetet, és megtiltotta, hogy a továbbiakban bárki is hozzáérjen a vagyonokat érő családi örökséghez. Az anekdota szerint ekkor fogant meg benne a mosogatógép gondolata, amelyet még évekig dédelgetett magában.

Mrs. Cochrane egy román bélyegen

Az ötlet talán meg is maradt volna a megvalósíthatatlan utópiák varázslatos világában, ám William Cochran 1883-ban váratlanul (illetve, ha az alkoholfogyasztási szokásait nézzük, annyira nem is váratlanul) meghalt, és temérdek adósságon kívül mást nem nagyon hagyott a feleségére, így a mosogatógép sikere vagy bukása immáron élet-halál kérdésévé vált. Mrs. Cochrane összeállt tehát egy George Butters nevű helyi ezermesterrel, aki a nő a tervei alapján elkészítette a nagy művet, amelyet az özvegy aztán a semleges csengésű J.G. Cochrane néven védetett le a szabadalmi hivatalnál, mivel úgy érezte, hogy nőként nem vennék annyira komolyan. Habár valami kezdetleges mosogatógépszerű szerkezetet egy bizonyos Joel Houghton nevű úr is piacra dobott pár évtizeddel korábban, az a találmány gyakorlatilag nyom nélkül tűnt el, míg Mrs. Cochrane motorral forgatott rézbojlere valóságos forradalmat hozott az amerikai háztartásokba. Jó, azért nem azonnal.

Ugyanis érdekes módon először nem a középosztálybeli háziasszonyok kaptak rá (akiknek a feltaláló eredetileg szánta), hanem a chicagói étterem- és hoteltulajdonosok körében hódított, legfőképpen azért, mert a szerkezet meglehetősen sok áramot és vizet fogyasztott, amire egy átlagos háztartásnak abban az időben még nem volt elég kapacitása. A Cochrane mosogatógép aztán óriási sikert aratott az 1893-as Chicagói Világkiállításon is, és lassan az egész országban elterjedt, a fáradhatatlan Mrs. Cochrane pedig még 73 évesen, gazdag üzletasszonyként is személyesen árulta találmányát. Egy évvel később, 1913-ban hunyt el, de öröksége ma is él. Cégét, a Garis-Cochran Manufacturing Companyt később a KitchenAid vette meg, amely aztán beolvadt a Whirlpoolba, a világ egyik legnagyobb háztartásigép-gyártó vállalatába, a személyes használtra vásárolt mosogatógépek száma pedig a II. világháború után nőtt meg ugrásszerűen – ma már egy átlagos konyha alaptartozékának számítanak. Szóval becsüljük meg a Cochrane-ház pocsék alkalmazottait, mert ha csak egy kicsit is jobban ügyelnek a porcelánra, akkor talán még most is kézzel mosogatnánk.