Dénes Ágnes (vagy ha úgy jobban tetszik: Agnes Denes) neve nem biztos, hogy mindenkinek ismerősen cseng itthon, pedig az idén 87 éves, de még mindig irigylésre méltóan aktív, budapesti születésű képzőművész, író, teoretikus és egyetemi tanár talán az egyik legjelentősebb környezetszobrász a világon. Igaz, nagyszabású, meghökkentő és gyakran direkt politikai állásfoglalástól sem mentes ökoinstallációival nyilván nem elsősorban Magyarországon csinált karriert. Valamikor a második világháború után vándorolt ki családjával Svédországba, felsőfokú művészeti tanulmányait pedig már New Yorkban, Észak-Amerika (és persze az egész világ) egyik legelitebb egyetemén, a Columbián végezte.
Bár tanárai ragyogó tehetségű festőnek tartották, ráadásul már ekkoriban is elég jól meg tudott élni pusztán a képei eladásából (ami egy képzőművésznél valódi kegyelmi állapot), Dénes Ágnes kezdte szűknek érezni a hagyományos akadémista és az avantgárd művészi kereteket egyaránt. Ahogy ő fogalmazott egy tizenkét évvel ezelőtti interjúban: „A munkáim nagy sikert arattak az egyetemen, de én boldogtalan voltam, mert úgy éreztem, a festés egyáltalán nem okoz örömet, nem tudok vele semmi újat mondani a magam számára.” Vagy, hogy egy másik, némileg általánosabb érvényű megállapítását idézzük: „Úgy gondoltam, hogy bőven elég olyan köztéri szobrunk van már, ami lovon ülő férfiakat ábrázol” – ez utóbbiban egyébként tényleg lehet valami igazság.
Úgyhogy ezt követően hosszú-hosszú évekre visszavonult az alkotómunkától (vagy legalábbis a képzőművészeti munkától), és inkább beköltözött a könyvtárba, hogy képezze önmagát, illetve hogy kidolgozza az általa csak vizuális filozófiának nevezett rendszert, amelyben a művészetet, a természettudományokat, a nyelvészetet és a filozófiát kombinálta, majd több könyvet is írt ebben a témában. Az első környezetművészeti alkotását (sőt, talán a valaha készült legelső környezetművészeti alkotást), a Rizsföldet 1968-ban hozta létre valahol New York államban. Rizsültetvényt telepített, vaslánccal kötötte egymáshoz az erdő fáit, majd valahol a közelben jó mélyen a földbe ásta egyik versét; utóbbit nyilván nem azért tette, mert a költemény annyira rossz lett volna, hanem inkább a természetes folyamatokba való emberi beavatkozásról, illetve magáról az emberi teremtésről és rombolásról, illetve ezek kölcsönhatásairól kívánt elmélkedni ezzel a kicsit happeningszerű műsorral.
Azonban a legismertebb, legmonumentálisabb és egyúttal legkönnyebben befogadható műve nem ez volt, hanem a nagy manhattani Búzamező 1982-ben (teljes címén: Búzamező – Konfrontáció), ami eleve egy meglehetősen bonyolult projektnek ígérkezett, de korábbi munkáinak nemzetközi sikerei már hoztak annyi támogatót, hogy bele merjen vágni. Persze így is végig versenyt kellett futnia az idővel, hisz a zsúfolt, koszos és elég veszélyes New Yorkban már akkoriban is kisebb bravúr volt beépítetlen telket találni, és a terület, amit végül kiválasztott, ráadásul egy kimondottan frekventált helyen, Manhattanben, a World Trade Center és a Wall Street tőszomszédságában feküdt, szóval aligha állt volna már sokáig üresen.
A közel egyhektáros, addig szemétlerakónak használt földdarabon a művész, két asszisztense és önkéntesek tucatjai hónapokig dolgoztak, amíg megtisztították a hulladéktól, termőföldet hordtak rá, és bevetették búzával, de a fáradozásukat végül siker koronázta, és a felhőkarcolók árnyékában, Manhattan belvárosában hamarosan egy 19. századi zsánerképeket idéző, aranylóan hullámzó búzamező emelkedett ki, amely feltűnően elütött a megszokott New York-i látképtől. De hát pont ez volt a cél.
„Búzatáblát telepíteni és aratni egy 4,5 milliárd dollárt érő területen erőteljes paradoxont teremt. A búzamező egy szimbólum volt, egy univerzális koncepció: egyszerre jelképezte az ételt, az energiát, a világkereskedelmet és a gazdaságot, illetve felhívta a figyelmet a pazarlásra, a hulladékra, az éhezésre, az ökológiai aggályokra és az elhibázott gazdasági és társadalmi prioritásokra” – nyilatkozta erről később az alkotó, de a műalkotás igazából akkor is működik, ha eltekintünk a kissé szájbarágós társadalmi üzenettől, hiszen a maga körül mindent bekebelező nagyvárossal szelíden összecsapó búzamező már önmagában is fantasztikus látványt nyújt. A művet összesen négy hónapig csodálhatták New York lakói, utána learatták, és a magokat egy vándorkiállításon szétosztogatták, a visszamaradt búzaszárakat (azaz a szalmát) pedig a helyi rendőrlovak fogyasztották el.
Képek: agnesdenesstudio.com
