A filmedet sok helyütt a Holt költők társasága és A mások élete sajátos keverékeként szokás leírni. Egyetértesz ezzel a hasonlattal?
Kétségtelen, hogy a Holt költők társasága amolyan példaképként lebegett előttem, amikor a forgatókönyvön dolgoztam, de magát a hasonlatot nem én találtam ki. Amikor Dietrich Garstka könyve megjelent, a német sajtóban rengeteg helyen írtak erről, hiszen ez is egy múltban, egy iskolai közösségben játszódó, a középpontjába a szolidaritás és a szólásszabadság témáját állító történet. Amikor tizenöt évesen először láttam a Holt költők társaságát, rögtön a hatása alá kerültem, az egyik kedvenc filmem volt.
Mondjuk ebben a történetben nincs egy olyan inspiráló tanár karakter, mint amilyen a filmben Robin Williams volt…
Nem remake-et akartam készíteni Peter Weir filmjéből, szóval ez nem is csoda. (nevet) A néma forradalomban a szülők és a tanárok is félnek a rendszertől, mert a rendszer már betörte őket. Edgar, az öregember jelenti talán az egyetlen kivételt, aki egyfajta mentorként gondoskodik arról, hogy a srácok jól értesültek legyenek azzal kapcsolatban, mi folyik valójában Európában.
Jelenet a “holt költök társasága” című filmből. (fotó: imdb)
Dietirch Garstka könyvének megjelenése után azonnal érezted, hogy ideális alapanyagot jelentene egy filmadaptációhoz?
Amikor kijött a könyv sok producer le akart csapni rá, valóságos harc folyt a filmjogokért. Garstka amúgy nem igazán filmszerűen írta meg a történetet: nem az első gondolatod a könyv olvasása közben, hogy ebből milyen jó kis film készülhetne. Egyszerűen csak egy nagyon izgalmas történetet mesélt el, de őszintén szólva első olvasásra fogalmam sem volt, hogyan lehetne filmet készíteni belőle. Néhány évvel később Az állam Fritz Bauer ellen című filmemen dolgoztam, és akkor újra eszembe jutott Garstka könyve, mert a két történet ugyanabban a korszakban, a kései ötvenes évek Németországában játszódik, talán egy év választja csak el őket egymástól. Ez egy olyan korszak volt, amikor a II. világháború utóhatásait még mindenütt érezni lehetett, mégis senki sem akart beszélni róla. Ez volt az időszak, amiben Németországnak újra ki kellett találnia önmagát: még az ország nyugati része a demokráciával próbálkozott meg, addig a keleti a szocializmussal. Amikor Az állam Fritz Bauer ellen kapcsán elkezdtem a könyvvel való összefüggéseken gondolkodni, akkor jöttem rá, hogy szeretnék filmet csinálni A néma forradalomból.
Miért volt nehéz Garstka könyvét filmre adaptálni?
Mert ez egy önéletrajzi mű volt, amit nem azzal a szándékkal írtak, hogy valaki egyszer majd átalakítsa drámává. Ő 250 oldalban mutatott be számos izgalmas karaktert az életéből, nekem pedig mindezt valahogy bele kellett préselnem egy 120 oldalas forgatókönyvbe. Újra kellett konstruálnom az általa leírt történetet, méghozzá úgy, hogy a sztori általa leírt aspektusait mind megőrizzem, ugyanakkor rövidítsek is rajta. Minden történeti elem, amit a filmben látsz – a tanárra lövő gyerek kivételével – valóban megesett, de az események sorrendjét a dramatizálás követelményeinek vetettem alá. Nagyon szorosan dolgoztam együtt Dietricchel – aki nemrég hunyt el – a könyvön, aki óriási segítséget jelentett számomra, mert én sosem éltem az NDK-ban ebben az érában. Mindig szólt, ha a változtatásaimmal túl messzire mentem, vagy valami olyat írtam le, ami nem stimmelhetett abban a korszakban.
Lars Kraume rendező a szülei generációjának történetét mutatja be “a Néma forradalom” című filmjében. (Fotó: Sebastian Reuter/Getty Images)
Beszéltél Dietrich osztálytársaival, akik még ma is élnek?
Nem beszéltem, és ennek oka volt. Dietrich eleve sokukkal beszélt, amikor a könyvét írta, és sokan közülük – ha jól tudom tizenöten – még mindig életben vannak. Ha mindegyikőjükkel beszélgetek erről a hatvan évvel ezelőtti eseményről, akkor lett volna tizenöt különböző filmem. Ennyi nézőpontot képtelenség belesűríteni egyetlen filmbe. Miután elkészült a film, természetesen minden érintettnek megmutattam, és szerencsére elnyerte a tetszésüket, amit láttak. Elég rosszul esett volna, ha nem így alakul. Ők voltak a legfontosabb tesztközönségem.
A könyv és a film egy elég szokatlan és figyelemfelkeltő történetet mesél el. Ismert volt ez a történet Németországban Garstka könyvének megjelenése előtt?
Egyáltalán nem. Bizonyos szempontból ez egy kicsiny történet, hiszen csupán egy osztálynyi gimnazistát, és az ő szűk családi körüket érintette. Szerte az NDK-ban ennél sokkal látványosabb megnyilvánulásait találhatod meg a rendszer igazságtalanságának. Sok embernek volt problémája azzal, hogy a szovjetek által kiépített rendszer elnyomta őket, és velük egyáltalán nem bántak kesztyűs kézzel. Ehhez képest egy osztály sztorija, akiket ki akartak csapni azért, mert kétperces csenddel akartak adózni az ’56-os magyar forradalom áldozatai emlékének, egyáltalán nem tűnik olyan óriási horderejű eseménynek.
Azok a tinédzserek, akikről A néma forradalom szól, alkották az első olyan generációt, akik ugyan még a háborús években születtek, de ők maguk már békeidőben nőttek fel, és nem voltak köztük háborús bűnösök. Mit kell tudni róluk?
Ők az én szüleim generációja, ezért nagyon fontosak számomra. Voltak ugyan emlékeik a háborúról, de abban az időben ők még nagyon kicsik voltak. Amikor felnőttek, kamaszként elkezdte érdekelni őket, hogy mi volt korábban, és milyen volt átélni a háborús időket. Elkezdtek kérdezősködni, de a kérdéseik a legtöbbször igencsak kellemetlenek voltak az idősebb generáció képviselői számára. A német társadalom rengeteg sötét titkot hordozott, és ezekről még a saját gyerekeikkel sem beszéltek szívesen az emberek. Ezekből a diákokból lettek később a diákforradalmárok a hatvanas években, amikor egyre határozottabban és agresszívebben kezdték el feltenni a kérdéseiket, és szálltak végül szembe a szüleik által felépített rendszerrel.
Lars Kraume (j2) Dietrich Garstka forgatókönyv íróval (j3) a film bemutatóján a 68. berlini filmfesztiválon. (Fotó: Dominique Charriau/WireImage via Getty)
A későbbi generációknak már könnyebb dolga volt Németország háborús bűneinek feldolgozásával?
Sokkal könnyebb. Az idő fokozatosan gyógyította be a sebeket, így egyre könnyebbé vált beszélni olyan dolgokról, amikről korábban ez elképzelhetetlennek tűnt. A párbeszéd az NSZK-ban jóval korábban és jóval hatékonyabban indult meg, mint az NDK-ban, amiben nyilván az is közrejátszott, hogy az ’56-os magyarországi események után a szocialista rendszer még szigorúbbá vált. Egyre nehezebbé vált elhagyni az országot azoknak, akik nem látták a jövőt keleten. Keleten a szovjetek nyomására az lett a hivatalos álláspont, hogy az összes fasiszta az NSZK-ban gyűlt össze, ami nyilván egy hatalmas hazugság volt, plusz önmaguk mosdatása. Ezzel kapcsolatban kialakult egy minden őszinteséget nélkülöző közbeszéd, ami nem tette lehetővé a korábbi traumák feldolgozását. Bárkit megkérdeztél, mit csinált a háborús időkben, nem kaphattál őszinte választ. Nyugaton ezzel szemben az emberek őszintébben kezdtek beszélni az ország bűneiről.
A legtöbb történelmi film a 30-as, 40-es évek, vagy a 60-as, 70-es évek Németországában játszódik, az ötvenes évtized egy filmesek által eléggé elhanyagolt éra. Miért?
A negyvenes években ott volt a háború, a hatvanas években pedig a forradalmak, terrorista csoportok stb., szóval ezekhez képest az ötvenes évtized kifejezetten csendesnek volt mondható. A háború árnyéka és a holokauszt kísértetei mindenütt jelen voltak ugyan, ahogy a háborús pusztítás is látványos volt ekkortájt, de ez nem a nagy történések évtizede volt, hanem inkább a traumák feldolgozásáé. Egy csendes, de félelemmel teli korszak volt Németország történelmében, ami első blikkre nem annyira kiált megfilmesítés után, pedig számos olyan aspektusa volt, amiből igen jó filmeket lehetne készíteni. Én például sosem készítenék filmet magáról a háborúról vagy a holokausztról, sokkal jobban érdekel ezek utóélete, és az, hogyan csapódott le mindez az emberekben.
Azzal kapcsolatban nem volt az emberekben optimizmus, hogy itt volt a lehetőség, hogy újjáépítsék az országukat?
Az NDK-ban nem volt esély igazi újjáépítésre. Ott a szovjet érdekek kiszolgálása volt az első helyen, nem a német emberek vágyai. Viszont az kétségtelen, hogy a szocializmus eszméjével kezdetben sokan tudtak azonosulni, és ez sokak számára reménysugarat jelentett. A néma forradalomban pont a szocialista államforma elnyomó természetéről mesélek, de nem akartam mindent feketén vagy fehéren bemutatni. A filmemben az is benne van, hogy sokan tényleg hittek abban, hogy a szocializmus egy jobb világot hozhat el számukra, ugyanakkor azt is meg kellett mutatnom, hogy ez nem volt több puszta illúziónál. A fasiszta terror évei után azonban kétségtelen, hogy a szocializmus eleinte egy élhető rendszernek tűnhetett.
“A Néma forradalom szereplői” Lars Kraume (k) rendezővel. (Fotó: Dominique Charriau/WireImage via Getty)
A szélsőjobbos, illetve diktatórikus eszmék ismét egyre népszerűbbé válnak Európa szerte. Mit gondolsz, a múlt leckéi ma már nem éreztetik hatásukat?
Az emberi természet része, hogy könnyen felejtünk. Csak nézd meg, hogy Németországban milyen reakciókat váltanak ki a menekültek a szélsőjobbosok körében, akik olykor szabályosan vadásznak rájuk. Egy olyan országról beszélünk, ami annyi gonoszat tett a múltban, de úgy tűnik, ennek nincs még vége.
A néma forradalmat elsősorban fiatal nézőknek, diákoknak készítetted?
Nagyon reméltem, hogy rengeteg fiatal nézi majd meg, de végül azt tapasztaltam, hogy ugyanazok az emberek ültek be rá, akik általában a történelmi filmeket nézni szokták nálunk. Ők kb. négyszázezren vannak Németországban, és stabil nézőréteget jelentenek az ilyen típusú filmeknek. A srácokat nehéz megfogni egy történelmi témával, ők inkább a legújabb Marvel mozira fizetnek be. Azok a diákok, akik mégis megnézték, jellemzően pozitív véleménnyel voltak róla.
Nyitókép: imdb
