Vannak a világon különös hobbik. Egyik legnagyobb kedvencünk, Sir William Hamilton, nápolyi brit nagykövet, például egész életében megszállottan rajongott a szép antik görög és római vázákért, illetve a működő vulkánokért (sőt, szenvedélyének tárgyai közül az egyiket még gyűjtötte is), aminél extravagánsabb párosítást tényleg nehéz elképzelni. Ugyan az egyszerű családból származó volt tengerész (más források szerint halász), John Gibson lehetőségei és ambíciói nem törtek olyan magasra, mint az antikvitás- és tűzhányóimádó diplomatáé, az kétségtelen, hogy csakis a legelőkelőbb angol különcökéhez mérhető hobbit, illetve hivatást választott magának: ő ugyanis kizárólag csak hajóroncsokat volt hajlandó fotózni.
A 19. század második felében a fotózás még inkább a módosabb rétegek passziója volt, szóval az kissé rejtélyes, hogy ekkoriban mégis miből tudott fényképezőgépet venni magának egy derék délnyugat-angliai munkásember (és egyáltalán, hogy jutott ez eszébe), de John Gibsont szerencsére nem foglalkoztatták különösebben a viktoriánus kori társadalmi elvárások, és 1860-ban már saját fotóstúdiót alapított szülővárosában (városkájában), Penzance-ben, ahol a mesebeli neveket viselő fiaival, Herberttel és Alexanderrel aztán a legmutatósabb tengeri katasztrófákra, megfeneklett, zátonyra futott, félig elsüllyedt, jégbe fagyott, kettétört, felborult és egyéb látványos módokon bekrepált hajókra specializálták magukat.
Ilyesmivel korábban nem nagyon próbálkozott senki (sőt, ami azt illeti, azóta sem nagyon), úgyhogy a családi üzlet hamar virágzásnak indult. Bár Cornwall megye partvidéke egyébként is bővelkedett szenzációs és fotogén hajóbalesetekben, azért Gibsonéknak nem volt könnyű dolguk. Egyrészt a hideggel, a széllel, a szédítő meredélyekkel és a háborgó elemekkel dacolni meglehetősen embert próbáló fizikai munkának bizonyult (pláne, hogy nem csak tekintélyes méretű fényképezőgépet kellett magukkal cipelniük, hanem egy hordozható sötétkamrát, üveglemezeket és vegyszereket is), másrészt az efféle fotóriporteri munkának nem nagyon volt semmilyen előképe, úgyhogy az apa és a fiúk kénytelenek voltak maguknak kitaposni az utat.
A tökéletes munkamegosztás valamikor a hatvanas évek végére alakult ki: Alexander a távírón figyelte a híreket, Herbert tudósításokat írt, Gibson papa elkészítette a megfelelő fotót, a brit lapok pedig szép pénzeket fizettek a katasztrófák gyors, pontos és művészi igényű dokumentációiért. A vállalkozás olyannyira bejött, hogy a Gibson fiúk még egy bő évszázadon keresztül folytatták a családi tradíciót. Alexander után fia, James vette át a stafétabotot, majd 1985-ben unokája, Frank, aki egészen 2012-ben bekövetkezett haláláig kitartóan fotózgatta a cornwalli hajóroncsokat.
Képek: National Maritime Museum Shipwreck Archive, flickr
