Százezrek olvasták, mégis a börtön elől menekült az első magyar pornókirály

A két fiatalember megállott a félrevont kárpit előtt, és végignézett a kis báron. A néger jazz-band tombolt, a zene ördögien rázta a nők mezítelen vállát, a szeretkezést mímelő görcsök reszketését utánozták a drága selyemharisnyás térdek, az egész terem lihegett, mint letepert asszony, és hörgött, mint durva tengerész, ki földet érve, ráront a kikötő első, szoknyás, kifestett rongyára, amely itt elé kerül. A két ifjú férfi nem érdektelen látvány lett volna a figyelmes szemlélőre, ki, mint selyemruha tapadása alatt a formákat, úgy láthatta a fiatalemberek szép és elegáns, mondhatni úrias megjelenése mögött a vészjósló jellemeket, a jelenkor érdekes típusait, akik, hogy kissé merész, de azért eleven hasonlattal éljünk, olyanok voltak, mint a Borgiák gyümölcsei; étvágygerjesztőek, frissek és egyszersmind méreggel átitatottak.

Ez egy részlet Újhelyi Nándor Minden gyönyört! (Tánc és kokain) című regényéből. Még csak nem is arról van szó, hogy kikerestük a legdurvább vagy legerotikusabb mondatokat, hogy minél erősebben induljon ez a cikk.

Ez ugyanis konkrétan az első bekezdés.

A regény első kiadása

Ne szégyelld magad, ha nem ismered Újhelyi Nándor nevét. Nem véletlenül van ez így, a korabeli cenzúra, az erkölcscsősz hatóságok és a szájhúzós, álszent kortársak, majd a nácik és a kommunisták tettek róla, hogy még véletlenül se olvashasd, tanulhasd, terjeszthesd, rajonghass érte. E sorok írója sem ismeri (pedig magyar szakos volt, ha jól emlékszik), csak pár hete, mióta szembejött ez a Tumblr-poszt; az ország legnagyobb egyetemén sem tanítják. Ez márpedig a magyar irodalomtörténet legnagyobb igazságtalansága. Újhelyi Nándor ugyanis csodálatos… izé, azt nem mondjuk, hogy csodálatos író, mert írónak pont nem az, de minden másnak igen: csodálatos ember, jelenség, pályája, élete, (szó szerint) viselt dolgai és eleve az, ahogy kinézett, na, ez mind csodálatos. Érdemes tehát megemlékezni róla és megjegyezni a nevét, mert nagyon-nagyon sokat tanulhatunk általa az országról, az emberiségről, aljasságról és bajtársiasságról, meg persze egy kicsit magunkról is.

Mondatok színes ölelése

Nyugatos író volt, nem is rossz, korai dolgai alapján még Adyéknak is úgy tűnt, nagy jövő előtt áll. Volt kritikus, aki konkrétan az új, modern Jókait látta benne. És most jönne az unalmas rész: zsengék, az első siker, városok, írói korszakok, sok-sok adat, halál. Újhelyi azonban sokkal izgalmasabb arc volt annál, semhogy ilyen piszlicsáré semmiségek mentén leírhassuk, már csak azért is, mert (szégyen!) több mindent nem tudunk róla, mint amit igen.

Az biztos, hogy 1888-ban született, de azt már nem tudjuk, milyen gyerekkora volt, hova járt, mit végzett, még azt sem tudjuk, hogy nézett ki, egy árva fotó sincs róla ott, ahol mindenről van (tehát az interneten). Szerencsére az ismerősei fantasztikusan érzékletes leírásai fennmaradtak, de még nem lőjük le a poént. Azt viszont már tudjuk, hogy több nyugatos kritika, tanulmány, részletekben megjelentetett regény, elbeszélés után egyszerűen úgy döntött, hagyja ezt az egész irodalmielit-dolgot a francba, és rámegy a jófajta trashprózára: horror- és kísértetsztorik, detektívtörténetek, később pedig szex és szex, minden mennyiségben. Merész húzás ez attól, akit nagyjából befogadtak a nagyok („Lehetetlen észre nem vennünk mondatai színes ömlésében, az elbeszélése széles és komoly hömpölygésében, a bőségben az epikai tehetséget, a régi magyar mesélőkedvet” – írta róla pályája elején Kosztolányi), de ha valakinek jól állt ez a lépés, az Újhelyi.

Így lett ő, ahogy a Színészkönyvtár szócikke fogalmaz: korának Lőrincz L. Lászlója. A szócikk amúgy 2010-es, mi tehát a – fogalmazzunk így – vitatott minőségű Ötven árnyalat-trilógia után hozzátehetjük: korának E. L. James-e is volt, csak sokkal jobb.

A fotók illusztrációk (forrás: Fortepan)

A tízes években (amikor zsengéket kellett volna produkálnia) írta legjobb műveit, főleg vígjátékokat (főszerepeit a legmenőbb színészek alakították), bohózatokat, franciás színműveket. Az egyszerű lakossági humor volt az ő terepe: politikusparódiák, közéleti pletykák, a hatás kedvéért felturbózott anekdoták. Újhelyi nemcsak azért különleges, mert maga mögött hagyta a nyugatos igényességet, hanem azért is, mert ő volt az egyetlen író a generációjából (meg mondjuk egyébként is), akinek nem volt szüksége „rendes” állásra, adományokra és baráti segítségre, megélt kizárólag abból, hogy ír. Sőt: nagyon jól élt, még úgy is, hogy folyamatosan szórta a pénzt.

Erre még visszatérünk, csak előbb beszéljünk a pornóról.

Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen mondat után bírósági jegyzőkönyveket és korabeli napilapokban megjelent gyorshíreket copypaste-elek majd egy cikkbe, de itt most ez következik. Ezek tartalmazzák ugyanis a legfülledtebb részleteket.

Az özvegyek elkalandozó ujjai

Először 1918-ban helyezték vád alá az Egy férfi szerelmei című regény miatt. Az államrendőrség elkobozta az összes kinyomtatott példányt, hogy ne fertőzhesse tovább a magyar közönség lelkét. A határozatot később visszavonták, a kötetet tehát terjeszthették tovább, de a „baj” megtörtént: Újhelyi ezzel hatalmas reklámot kapott, könyvei rögtön tiltott gyümölcsök lettek. Ezzel csak az volt a gond, hogy ez volt az első – és egy ideig az utolsó – szexuális tartalmú regénye, szárnypróbálgatás volt ez, az „igazi” pornót el sem kezdte. Ezek után el lehet képzelni, mekkora botrány lett, amikor igen.

Hatalmas. Miután rájött, hogy ez az élete értelme: kiírni magából az összes mocskos sztorit, ontotta magából a szaftos könyveket. Lazán, fesztelenül és szemérem nélkül kezdett írni mindenről, ami szex: szerelmeskedés, dugás, homo- és heteroszexuális egyaránt, kétszereplős, csoportos és – ami végképp tabunak számított – egyedül űzött. A maszturbálásról akkoriban még úgy sem lehetett beszélni, hogy mindenki tudta: ez a háború során megözvegyült nők ezreinek egyetlen szexuális örömforrása. Ők egyébként (bocsánat a cinizmusért) Újhelyi legnagyobb felvevőpiacát jelentették: a szexuálisan elhanyagolt, magányos nők valósággal falták sorait, és megtanulták belőlük, hogy azzal, amit ők bűnös, perverz fantáziának élnek meg, más is eljátszadozott már. Így a teljesen felesleges, bigott lelkifurdalástól is megszabadultak, legalább részben. Ebben az értelemben (és persze nem szándékosan) Újhelyi volt korának egyik legfontosabb feminista forradalmára.

Nyilván a férfiak is vitték a könyveket, mintha nem lenne holnap. A férj, akik lumpolás helyett pornóregényt olvas, kész kis társadalmi jelenség volt akkoriban. Egy 1922-es Pécsi Lapok-cikk szerint a tipikus férj vagy szalmaözvegy (így hívták azokat a férfiakat, akik otthon maradtak, amíg a család üdült)

dehogy mulat, dehogy csal, dehogy, dehogy. Belép a S. B. P. Sz.-be, vagyis a Sört Bojkottálók Pécsi Szövetségébe, megeszik egy szelet fagylaltot valamelyik kávéházban, és este már tíz órakor az ágyban olvassa kedvenc erotikusát, Újhelyi Nándort. Bizony, bizony, ilyenek a mai szalmaözvegyek.

Könyveit még úgy is alig tudták utánnyomni, hogy a boltok alig merték árulni őket, a háziasszonyok – a tehetősebbje cselédjei közvetítésével – a pult alól kérték el a legújabb Újhelyit. Egyet sem raktak a kirakatba, mégis elkelt azonnal minden példány. A hivatalos kiadások mellett külön kis feketepiaca lett az otthon gépelt sufnimásolatoknak, amelyek jelöletlen, fehér dossziékban terjedtek kézről kézre. Így aztán nem is tudni, mennyien olvasták. Nyilván sokkal többen még annál is, mint amit az irodalmi sikerlisták sugallnak – alighanem százezrek.

Az irodalmi elit – álságos módon – nem vette komolyan az ilyesmit, és akkor finoman fogalmaztunk. Hiába a sok kísérletezés és a nyugati stílusjegyek átvétele, még a legnagyobbaknak sem volt szabad pedzegetniük, mit csinálnak egymással és magukkal az emberek zárt ajtók mögött. Újhelyi ennek ellenére – vagy hát éppen ezért – fullban tolta a szexualitást. Csak 1921-ben három (!) szexuális témájú regényt adott ki (Akit a férfiak szeretnek, Akit a nők szeretnek, Egy szerelmes ifjú története). Összesen egyébként hatot. A kortársak ekkor már határozottan megvetették, főleg azok, akikről mindenki tudta, hogy amúgy rendszeresen igénybe veszik a bordélyházak legperverzebb szolgáltatásait.

Sajtó útján elkövetett szemérem ellni vétség

A hatóságoknak kész rémálom volt Újhelyi pornós korszaka, annyi munkát adott nekik. 1923-ban A nők ura című regényéért fél év fogházbüntetésre ítélték, a következő, Mire a leányból asszony lesz című prózája után már csak három hónapot kapott. Egy előadását betiltották, majd mégis engedélyezték. A vádpontok mindig ugyanazok: szemérmetlenség, istenkáromlás. Újhelyi pedig valahogy mindig megúszta a börtönt.

Annyira a hatalom bögyében volt, hogy 1925-ben képesek voltak elővenni az Akit a nők szeretnek című, négy évvel korábbi regényéért. (Amivel megjelenésekor még pont semmi bajuk nem volt.) A 216 oldalból 49-et jelölt ki az ügyészség; ezeken a szöveghelyeken valósult meg a „sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétség”. A hírlapok a következőképpen jelentettek a botrányos ügyről:

A könyv ugyanis egy kéjenc természetű férfinek különböző szerelmeit írja le, ki hosszú évek során át egyre a kéjt kereste. Részletesen ismerteti kilenc nővel való szerelmi viszonyát, azonkívül érinti még más számtalan nővel való szerelmi kalandját és szeretkezési jeleneteit.

Az ügyészség egyébként ezzel véletlenül összefoglalta az összes a témában megjelent Újhelyi-regényt. Kell ennél jobb reklám egy írónak?

Osztrák bordélyház 1925-ben (forrás: Getty Images)

Jól megírt, de felszínes, egyszerű regények ezek, Újhelyi nem maszatolt, nem próbálta meg másnak beállítani őket, mint amik, és úgy tenni, mintha nem tudná, miért olvassák őket. Néha-néha azonban megcsillant érzékenysége, éleslátása és arányérzéke. A Kétneműek című (amúgy a transzszexualitásról is szóló!) könyvében konkrétan leírja, mit kell tudni az incel életmódról, úgy, hogy az incel szót csak az elmúlt években találták fel:

El akarta adni a lelkét, nem vette meg egy kutya sem, a legutolsó kis lapocska is fütyült rá. […] Nem tudott koldulni és nem tudott rabolni. […] A gyűlölet volt az egyetlen erő, mely még életben tartotta. […] Eltiporni gazdag és boldog férfiakat, tönkre zúzni a ragyogó és szépséges nőket, lakmározni az irgalom nélküli diadalban, mely elégtételt ad az elmúlott évek éhségéért, a nőkért, akik rá sem pillantottak, a férfiakért, akik meg sem vetették.

Az Akit a nők szeretnekért szintén fogházra ítélték, és úgy tűnt, ezt már tényleg le kell töltenie. Inkább menekült. Saját bevallása szerint nem gyávaságból, hanem azért, mert megnézett egy cellát, hogy szembesüljön vele, mi vár rá, majd azt mondta, rendben, bemenni még be tudna, ki viszont már nem férne. Újhelyi ugyanis

komolyan azt hitte, hogy mindennap a Gundelből rendelhet majd ételt, ha lecsukják.

Magyarországon fellebbviteli tárgyalást tartottak az ügyében, ahol felmentették, a körözést visszavonták, priuszát törölték. Ő viszont nem tért vissza soha többé, Bécsbe, Berlinbe és Londonba ment. Amikor lelépett, a sajtó kikiáltotta az ország első „erotikus emigránsának”. Ennél jobb szlogent ő sem találhatott volna ki magának.

Már megint nem készítette ki a pizsamámat!

A cellás sztori egyébként legenda, de Újhelyi viselt dolgait ismerve valószínűleg igaz. A pornón kívül ez a másik, amiért a békeidőbeli Magyarország első és egyetlen influencere volt: elképesztő jelenség volt kívül-belül. Sokat elárul, hogy Kelecsényi László cikke – amely éppen azért született meg 2002-ben a HOLMI folyóirat kedvéért, hogy megmentse Újhelyi emlékét, mielőtt végképp elvész – egy ilyen erős mondattal indít:

Újhelyi a magyar irodalom legkövérebb alakja volt.

Betegesen túlsúlyos volt, kényeztető anyjának köszönheti ezt, meg azt, hogy életében egyszer sem jutott eszébe, hogy ezen változtasson. Ebbe is halt bele, cukorbetegség vitte el 1933-ban – pedig ezer más halál érhette volna, például Berlinben, nem német zsidóként.

Sőt, kövérsége a macsó imidzs része volt: rendszeresen látták, ahogy ráérősen sétál a Dunakorzón, és szemgödrébe csíptetett monokliján keresztül stíröli a hölgyeket. Szokásos kávéházaiban – tehát a korabeli alkohol- és drogpiacon – külön pamlaga volt, ahol kéjúrként nyúlt el esténként, és onnan szemezett mindenkivel, akit megkívánt. Miután külföldre menekült, a magyar hatóságok elfogatóparancsot adtak ki ellene a következő személyleírással: „különös ismertetőjele, hogy feltűnően kövér, az egyik szeme bandzsal, és monoklit visel”.

Mondanunk sem kell, Újhelyi külföldön is kiskirályként élt: valahogy mindig volt egy csomó pénze, amit azonnal elszórt. Sosem nélkülözött, és sosem tervezett. Ez azért volt lenyűgöző teljesítmény, mert Németországban például úgy keresett nagyon jól az írással, hogy egy szót sem beszélt németül. (Azóta kiderült, hogy egy kicsit beszélt, csak egyszerűen nem volt hajlandó megszólalni.) Annyira zseniálisan oldotta meg a nyelvi akadályokat, hogy az erről szóló sztorit változtatás nélkül idézzük:

„Elengedhetetlenül fontos tartozéka volt életének az a kartotékköteg, amely kisegítette a bajból. Ezekre alapvető fontosságú mondatok voltak felírva németül. Ilyenek:

Már megint nem készítette ki a pizsamámat. Ha még egyszer ez előfordul, elsején mehet.

Ehhez hasonló mondatokból hatalmas pakkot őrzött. Mondják, volt, amikor csak a számot mutatta a bejárónőnek, aki kikereste a kérdéses mondatot a szám alapján, s megkapta beosztását anyanyelvén.”

Elavult könyvek

Így dolgozott együtt színházakkal, kiadókkal és filmstúdiókkal is. Sok-sok álnéven még több forgatókönyvet, darabot és egyéb kiadványt gyártott, sokszor elég volt vázlatokat írnia, a többit megoldotta az akkor már hatalmas pénzeket mozgató szórakoztatóipar. Újhelyi névtelen, de sikeres iparosként végképp lemondott a nagy írói ambíciókról, inkább élni akart, de azt nagyon.

Így is tett. Rigolyái és hedonizmusa ellenére Újhelyi a társasági élet megbízható, nagyvonalú és nagyon jószívű tagja volt. Nem vett semmit, ami felelősséggel jár. Nem voltak birtokai, házai, befektetései, ékszerei. Ruhái, kölnijei és szivarjai annál inkább. Barátait, éhes kollégáit kérés és gondolkodás nélkül etette, itatta, cserébe mindenkinek el kellett viselnie, hogy teljes őszinteséggel és kendőzetlenül beszél a szexről. A politika viszont tabunak számított az ő asztalánál.

Ráadásul ő volt Magyarország bar-kochba-királya. Hatalmas rekordok fűződtek a nevéhez, ez az egyetlen készsége, amit egész életében elismertek az őt egyébként megvető kortársai is. Németországból Londonba ment, hogy találkozzon egy bar-kochba-riválisával. Ott halt meg egy cukorbetegség okozta rohamban, ott is temették el, azóta is ott nyugszik.

Írói hagyatékát nem gondozta senki. Mivel zsidó volt, 1944-ben az ő műveit is kivonták a forgalomból, és megsemmisítették. 1952-ben pedig az egész életműve rákerült az Elavult könyvek listájára.