Az általunk kipróbált 2018-as modell a Honda Civic 2016-ban megjelent, teljesen új formatervű változatának legfrissebb verziója, egy automata váltós, 1,6 literes dízelmotorral szerelt tűzpiros szépség, fekete fényezésű könnyűfém felnikkel, négyajtós kivitelben. A 2016-tól bevezetett dizájnt lehet szeretni, lehet nem szeretni, de valószínűleg csupán kevés ember marad közömbös iránta. Különösen a tesztautóhoz hasonló piros színű változatban feltűnő a járgány, amelynek fényszórói fölött vastag fekete csík húzódik a karosszéria két széléig, mintha egy komolyabb bulira sminkelték volna ki.
A tizedik generáció formáját nagyon eltalálták a Honda tervezői (Fotó: Andersen Dávid)
Így, a ködlámpáknak otthont adó állégbeömlőkkel együtt elképesztően agresszív hatást kelt, mintha egy telivér versenyautóval néznénk farkasszemet. Ez az autópályán is megmutatkozik, amint megjelent a piros-fekete „ábrázat” az előttünk haladók visszapillantó tükrében, úgy nyílt meg előttünk az út, mintha legalábbis attól tartanának, hogy a Honda Civic az út aszfaltborításával együtt tépi fel az útról a közlekedés más résztvevőit.
Hátulról nézve egy teljesen más arcát látni a Civicnek, itt nem az agresszió, hanem a meghökkentő vonalvezetés teszi látványossá az autót, garantáltan rajta marad a szeme annak, aki meglátja. A különleges kialakítású hátsó lámpák a látványelemként funkcionáló spoilerben is folytatódnak, alatta pedig egy akkora csomagtartó lapul, hogy kisebb bálteremnek is beillene, főleg a hátsó ülések ledöntésével. De anélkül is alaposan meg lehet pakolni, akár a családi „túlélőcsomagok”, akár a hétvégi nagybevásárlás kényelmesen el fog férni benne.
Négy embernek kényelmes, igazi modern, nagyvárosi autó (Fotó: Andersen Dávid)
A sci-fi belül is folytatódik
A különleges formatervezés belül is visszaköszön, a műszerfal formavilága legalábbis szépen idézi fel az autó külsejét, egészen pontosan a hátulját. A kormány pedig végre nem az új autók sokaságában látható bumfordi módon vastag valami, hanem remek kiképzésű, kényelmesen és biztonságosan fogható kerék, amellyel élmény irányítani az autót. Egyedül a rajta elhelyezett, a rádiót, a telefont, valamint a tempomatot vezérlő gombok lettek bántóan csúnyák. Sajnos, erre semmi mentséget nem találtam, ezek a gombok a maguk olcsó, sorjás műanyag mivoltunkban bizony csúnyán térden rúgják azt a prémium-életérzést, amit a Civic egyébként tökéletesen tud szállítani.
A Civic belseje szép és igényes, egyedül a kormányon lévő gombokra fordíthattak volna egy picivel több gondot (Fotó: Holman Honda)
A másik fejvakarást indukáló sajátosság a különleges, gombos kialakítású automata váltó. Bár ezen a téren az autóipari szakemberek láthatóan próbálnak valami szokatlant villantani – láttam én már tárcsával tekerhető automata váltót is –, ez nem több egyszerű szemfényvesztésnél, ami ráadásul egy forgalmi helyzetben okozhat bizony kellemetlenségeket is. Persze idővel meg lehet szokni, hogy melyik gomb hová kerül, de amíg ez megtörténik, addig érdemes kerülni például egy belvárosi dugóban előadott Y fordulót, amikor mindkét oldalról türelmetlen autósok várnak ránk, nos, egy ilyen helyzetben néha mellé lehet nyúlni a megfelelő gombnak, akkor pedig könnyen koccanás lehet a vége.
Ezt a furcsa váltómegoldást nehéz megszokni (Fotó: YouTube)
A középkonzolba épített érintőképernyő kezelőfelülete sem átlagos, a színes, négyzet alakú ikonok láttán óhatatlanul is arra gondol az ember, hogy a Windows egy különleges, autókhoz kifejlesztett verzióját látja, pedig ez nincs így, csak feltehetően a grafikusuknak volt már elege, és ezért valami formabontót alkotott ide is. Nem feltétlenül ez lesz a kedvencem, de meg lehet szokni – a gombos automata váltóhoz képest mindenképpen.
A furcsa szög még jobban kiemeli a Honda Civic különleges formavilágát (Fotó: Andersen Dávid)
Indulás!
Bevallom, eddig főleg benzines autók fordultak meg nálam, ezért elsőre picit meglepő volt a dízelmotor hangja, amitől folyamatosan olyan érzésem támadt, mintha az autónak erőlködnie kéne, holott erről szó sincs. Az 1,6-os motor papíron 120 lóerőt tud, ami városi autózáshoz bőven elég, de autópályán sincs vele gond, egyszerűen fejben át kellett kattintanom egy kapcsolót, hogy a dízelmotor hangjától el tudjak vonatkoztatni. Na persze, az sem ártott, hogy a vezetési módok között megtaláltam a Sport elnevezésűt, innentől került igazán a helyére a Civic. Még így sem passzírozott az ülésbe a gyorsulás, de így már érezhető volt, mi is az, ami a korábbi modellek közül jó néhányat a streetracerek kedvencévé tett.
Erről a piros színről azonnal a száguldozás jut az ember eszébe (Fotó: Andersen Dávid)
Miután leadtam a tesztautót, még sokat kellett gondolkodnom, mert nem tudtam pontosan a helyére tenni, hogy mi olyan furcsa ebben az autóban. Aztán rájöttem, hogy a külseje annyira dinamikus, annyira sportos, hogy nehéz tőle elvonatkoztatni, és hétköznapi közlekedésre használni az autót. Nem véletlen, hogy többen is megkérdezték, ez valami sportváltozat-e, van-e benne tuning és hasonlók. Egyszerűen a megjelenésével megtéveszti az embereket, mert mindenki versenyautót vár tőle, ehhez képest ez egy vérbeli nagyvárosi járgány, ami nem arra van, hogy negyedmérföldes gyorsulásikat nyerjünk vele, hanem A-ból B-be stílusosan elközlekedjünk. Stílusosan és biztonságosan, a Civic futóműve ugyanis egészen kiváló, remekül fekszik az úton, még a sodrósabb kanyarokban is stabilan tart.
Az összevont „szemöldök”, ami elől menekülnek az autópályán (Fotó: Andersen Dávid)
A tesztre kapott autóért bő hét és fél millió forintot kell fizetni, ami a saját kategóriájában nem kevés, cserébe viszont egy valódi autóipari ikonhoz juthatunk hozzá, ami ráadásul úgy néz ki, hogy garantáltan mindenki megfordul utána az utcán. Ha a benzines, kézi váltós verzió valóban annyival nagyobb élményt nyújt, ahogy az autós újságíró kollégák állítják, egy olyan változatban is feltétlenül kipróbálnám a Honda Civic tizedik generációját.
