Ha most így valamiért hirtelen nem ugrana be, hogy pontosan kik is azok a cserkeszek, ne feltétlenül magunkban keressük a hibát; valószínűleg milliárdok élik le úgy az életüket, hogy halvány fogalmuk sincsen a cserkeszekről vagy pláne az adigékről, ubihokról és kabardokról. Hisz nagyon rég volt már, amikor ez a hányatott sorsú kis kaukázusi népcsoport (valójában népcsoportok) utoljára felkeltette a nyugati világ figyelmét és rokonszenvét.
Ehhez egyrészt a cári Oroszország pusztító hadigépezetére volt szükség, amely a 18. század második felétől könyörtelen állhatatossággal törekedett Cserkeszföld, illetve az egész Kaukázus szó szerint bármilyen áron történő megtörésére és bekebelezésére. A végsőkig, még a csecseneknél is tovább kitartó cserkesz ellenállók eleve kudarcra ítélt, ám kétségkívül heroikus küzdelmét Európa rendkívüli érdeklődéssel és rajongással követte, mint valami folytatásokban közölt, romantikus nagyregényt, de ezenkívül olyan sok mindent nem csinált, úgyhogy a 19. század hatvanas éveire végül Cserkeszföld is elesett. Az oroszok brutális mészárlást rendeztek az évtizedes háborúkban már egyébként is megtépázott országban, a túlélőket pedig javarészt Törökországba deportálták. A hivatalos orosz kommunikáció egyébként azóta sem szívesen használja a népirtás kifejezést a történtekkel kapcsolatban – de hát a nagy és erős országok hivatalos kommunikációja általában már csak ilyen érzéketlen.
Pjotr Gruzinszkij: A hegyiek elhagyják az ault (forrás: wikipedia)
Az előzmények ismeretében talán kissé meglepő lehet, de a cserkeszek elsősorban nem is harctéri hősiességükkel vívták ki a Nyugat feltétlen csodálatát, hanem inkább azzal, hogy őrületesen jól néztek ki.
Vagy legalábbis tökéletesen testesítettek meg egy olyan, sosem volt szépségideált, amely egyszerre szolgálta ki a fátylak mögé bújó muszlim rabnőkben és más egzotikus gyönyörökben bővelkedő orientalista fantáziákat, illetve a klasszikus antik formák bűvöletében élő korízlést.
Cserkesz szépségek a 19. századból (Forrás: wikipedia)
Az ún. cserkeszofilia – ami az orosz–cserkesz háborúval párhuzamosan csaknem egy teljes évszázadig dühöngött – Törökországból indult világhódító útjára, ugyanis az ottomán szultánok előszeretettel vásároltak háremeikbe cserkesz hajadonokat, akiknek a híre aztán hamar a birodalom határain is túljutott. A 18. században már Voltaire is a cserkesz háremhölgyek makulátlan szépségéről és egyéb előnyös tulajdonságiról értekezett, és természetesen Lord Byron Don Juanja is gyönyörű és kéjvágyó cserkesz rabszolganőkkel (is) hancúrozott vándorlásai során, a következő évtizedekben pedig valószínűleg nem nagyon akadt olyan nyugati diplomata vagy kalandvágyó orientalista, aki ne számolt volna be elragadtatott modorban a kaukázusi Vénuszokról vagy a hollóhajú, fekete szakállú, széles homlokú és rettenthetetlen cserkesz daliákról.
Bella Kukan cserkesz szépségkirálynő (Fotó: wikipedia)
A korabeli utazók (nők és férfiak egyaránt) túlfűtött hangulatú, egymásra licitáló, dicshimnuszszerű leírásai szerint egy tipikus cserkesz szépség sötétfekete vagy szőke hajat visel, szeme ragyogó zöld vagy kék, bőre fehér, szinte áttetsző, orcáin néha enyhe rózsapírral színezett, tartása egyenes, alakja karcsú és sudár, dereka, mint a darázsé, vonásai pedig az ókori görög szobrokét idézik, és mindemellett természetesen kecses, elegáns, fejedelmi és érzéki; mintha nem is élő, hús-vér emberekről lett volna szó, hanem valamiféle mitikus lényekről. Johann Friedrich Blumenbach antropológus professzor, valamint gyakorló cserkeszista egyenesen odáig ment, hogy a „legtisztább és leggyönyörűbb fehéreknek” és az isteni teremtés csúcsteljesítményének nevezte a cserkeszeket.
Álcserkesz hölgyek (Forrás: prince.org)
Naná, hogy az amerikai szépség-, illetve szórakoztatóipar sem óhajtott kimaradni az össznépi cserkeszezésből. A piacot valósággal elárasztották a cserkesz szépség titkával kecsegtető termékek a rúzstól a bőrápolón és a szemcseppen át egészen a hajfestékig, és mivel az országban komoly igény mutatkozott arra, hogy a messzi Kaukázus lenyűgöző embercsodáit élőben is meg lehessen tekinteni, a legendás cirkuszimpresszárió, a hajmeresztő hülyeségeit imponáló gátlástalansággal áruló P. T. Barnum jobb híján álcserkeszeket léptetett fel műsoraiban. Bár ezek a vad amazonoknak vagy revütáncosnőknek öltöztetett, hatalmas afrofrizurát viselő New York-i ír katolikus lányok meglehetősen szürreálisan festettek (talán a cserkeszek tradicionális bodros fejfedőit nézte hajnak az amerikai mutatványoskirály), és kevéssé emlékeztettek buja, eurázsiai odaliszkokra, Barnum még egy fatönköt is el tudott adni krisztusi ereklyeként, úgyhogy nyilván ezt is megoldotta valahogy.
A Kaukázus fehér márvány istennőinek legendája a cserkesz genocídium után még pár évtizedig tartotta magát, aztán legkésőbb a huszadik század elejére lassan elhalványult. A cserkeszek legutóbb négy éve, a Szocsiban (történelmi fővárosukban) megrendezett téli olimpia idején próbálták felhívni a világ figyelmét a másfél évszázaddal korábban történt etnikai tisztogatásra és az elmaradt moszkvai bocsánatkérésre, de túlzás lenne azt állítani, hogy a tiltakozás nagyon felkavarta volna a közvéleményt.
