Pár hónapja egyik munkatársa említette neki, hogy felesége, Imola létrehozta a Kézműves játékok a gyógyulásért elnevezésű Facebook-csoportot, amely azzal foglalkozik, hogy összegyűjti a tagok áltat horgolt kedves babákat, és kórházakba juttatja el őket daganatos megbetegedésben szenvedő gyerekeknek. Vicus egyből csatlakozott, és azóta csak ő egymaga többtucatnyi játékot készített.
Fotó: Neményi Márton
„Imola szokott képeket feltenni a csoportba, elmondhatatlan érzés látni, ahogy egy kopasz, szájmaszkos kisgyerek öleli magához a figurát, amit én készítettem” – mondta Éva a beszélgetésünk elején. A csoport tagjainak alkotásai tehát mind Imolához kerülnek, akivel már a II. számú Gyermekgyógyászati Klinika előtt találkozunk, amint két hatalmas zsáknyi játékkal egyensúlyoz a bejárat előtt.
Szép kis mennyiség, ezek szerint nem csappant az alkotókedv karácsony előtt?
Nem, sőt! Én is azt hittem, hogy az emberek elfoglaltabbak lesznek most, de több játék jön, mint szokott.
Fotó: Neményi Márton
Te hoztad létre a „Kézműves játékok a gyógyulásért” csoportot. Honnan jött az ötlet?
Böbivel a gyerekeink osztálytársak, és egyszer mutattam neki, milyen szép babát horgoltam hobbiból. Ő az Érintettek Szülői Egyesület egyik alapítója, amely daganatos gyerekek segítésével foglalkozik. Náluk volt egy ilyen kezdeményezés, hogy a kemoterápiától hajukat elvesztett gyerekeknek sapkát, sálat kötöttek-horgoltak páran. (A csősálat főleg a kisfiúknak, akik az utcán a szájmaszkjukat takarják vele, így elmarad a „megbámulás”.) Kérdezte, hogy horgolnék-e havonta egy babát a gyerekeknek, ebből végül sok baba lett, így kezdődött.
Van valami kitétel a babákkal kapcsolatban?
Semmi, csak hogy szép és egyedi legyen. Nyilván egy bizonyos szint alá ne menjünk, de az a fő érték, hogy mindegyik kézzel készült, amiben a készítő önzetlensége benne van. Ha veszünk egy macit, abból még ezer legördült a gyártósorról, viszont nálunk a gyerekek tudják, hogy még egy ilyen babája nem lesz senkinek.
Fotó: Neményi Márton
Hogyan lett ebből ekkora összefogás?
Úgy gondoltam, biztosan szívesen segítenének mások is. Februárban létrehoztam a már említett Facebook-csoportot, amit megemlítettem a sok horgolós csoportban, amiben benne voltam, és azóta már több mint 350 tagunk van, főleg nyugdíjasokból vagy olyanokból, akiknek volt betegség a családjában.
Ez nagyon szép szám ilyen rövid idő alatt.
Így van, de jó lenne, ha még többen lennénk. Budapesten három kórházba visszük a babákat, de most karácsonykor már vidékre is szállítottunk. Nagyon hamar elkapkodják őket, az igény kielégíthetetlen. A kórházakban a gyerekek között barátságok alakulnak ki, van, hogy akár másfél évig együtt kezelik őket, és ha egyikük mutatja, hogy „nézd, milyen horgolt békám van!”, akkor a másiknak is egyből kell. Egyszer békából kellett vagy harminc darab, akkora sikere volt. De a testvéreiknek is visznek, ezt itt a kórházban bátorítják is, nehogy az legyen, hogy mindig csak a beteg gyerek kap ajándékot, az egész családot figyelembe kell venni.
A kórházban közben felértünk egy rendelőhöz, ahol gyerkőcök várnak türelmesen a sorukra, legtöbbjükön maszk és sapka. Imola átadja Karola nővérnek a csomagokat, aki a vérvételi helyiségbe viszi őket, itt kapják meg a gyerekek jutalomként a „kínzás” után. Imolával figyeljük, ahogy az addig rezignált gyerekek boldogan válogatnak a jópofa babák és állatfigurák közt.
„Anya, nézd, ezt választottam!” – mutatja vigyorogva egy hatéves forma kislány anyukájának a horgolt rénszarvast. A tűszúrás fájdalma már a múlté.
Fotó: Neményi Márton
Hogyan gyűjtöd be a küldeményeket?
Megbeszélünk egy találkozót, és átveszem. Egyes tagokkal már, mondhatni, barátság alakult ki, annyit találkozunk és beszélünk. Vagy elküldik nekem postán, van, hogy egyszerre három-négy csomag is vár. Ilyenkor úgy megyek haza, mint egy karácsonyfa. (nevet) Az egyik tagunk külföldön él, és onnan küldi, amiket csinál. Volt, hogy valaki egyszerre küldött 120 varrott babát, valaki pedig ritkábban küld pár darabot, ahogy az ideje engedi. Nem a mennyiség számít, minden darabnak ugyanúgy örülünk én is és a gyerekek is.
Tudom, hogy teljesen ingyen csinálod. Mennyi elfoglaltságot jelent ez neked?
Én ezt főállásban csinálom. A csoportot, a „begyűjtést”. A kórházakba inkább Böbivel jövök, az egyik gyerekkórházban volt egy rossz élményem, nagyon megviselt a beteg gyerekek látványa, akkor szóltam is, hogy egy ideig nem tudok jönni. De rengeteg köszönőlevelet kapok, amiért ezzel foglalkozom, kitartást kívánnak, és ez nagyon jó érzés, így megéri.
Fotó: Neményi Márton
Éva említette, mennyire meghatja, mikor feltöltesz egy-egy képet a gyerekekről a csoportban.
Igen, egyrészt, hogy lássák, hogy nem vásárba viszem eladni a babákat, másrészt, hogy tudják, milyen örömet szerez a munkájuk. Nem sok szülő engedi lefényképezni a gyerekét – érthető módon nem szeretnék megörökíteni a beteg állapotot –, de én ezzel nem a kezdeményezést „hirdetem”, hanem megmutatom a csoport tagjainak, hogy kiknek dolgoznak. A csoportot egyébként zárttá tettem, nehogy valaki visszaéljen a gyerekek képeivel, és azzal gyűjtsön magának pénzt.
Aki szeretne részt venni ebben, de nem tud horgolni, az hogyan segíthet?
Küldhet fonalat, és majd mi horgolunk belőle babát!
Fotó: Neményi Márton
A zsáknyi játékot elnézve csak mosolygok, olyan jópofák. Van itt kispárnaszerű felhőcske kalimpáló lábakkal, mindenféle színben pompázó állatfigurák, szőke fonalhajú királylányok, csupa minőségi munka. Tényleg mind egyedi, és az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy bármelyiket simán el lehetne adni jó pénzért mint kézműves tárgyat. Ennek ellenére az alkotóik önzetlenül küldik őket olyan embereknek, mint Imola. Mert – ahogy Éva fogalmazott –
ha egy gyerek az én horgolt játékomnak örülve akár egy percre is elfelejti, hogy beteg, már megérte.
