1984. június 1-én olyan méretű (a híradások szerint körülbelül húszezres) tömeg gyűlt össze a Skála Nagyáruház előtt, amilyen legfeljebb kivételes történelmi helyzetekben szokott előfordulni Budapesten. Bár a kivételes történelmi helyzetre és a látványos vagy kevésbé látványos politikai változásokra pár évet még várni kellett, azért így is jó oka volt a felfokozott érdeklődésnek: ugyanis ekkor járult először (és sokáig utoljára) nagyszámú magyarországi rajongótábora elé a hivatásos maláj tigris és indiai szívtipró, a Sandokan című olasz (illetve olasz-francia-NSZK-angol koprodukcióban készült) ifjúsági filmsorozat sztárja, a kiskamasz fiúk és a fiatal anyukák kedvence, az akkor 38 éves Kabir Bedi.
A mindössze hatrészes, ám tengeri és szárazföldi kalandokban, szerelemben és ármánykodó angol imperialistákban egyaránt gazdag minisorozatot eredetileg ugyan 1976-ban mutatták be, a Magyar Televízió csak 1983-ban tűzte műsorára, természetesen hatalmas sikerrel, így érthető, hogy alig egy évvel később még bőven a Sandokan-mánia sűrűjében jártunk. Bedinek igazából nem is volt szüksége semmiféle extra produkcióra ahhoz, hogy elkápráztassa híveit, hisz azok már a puszta látványától is totális extázisba estek: pár szóval köszöntötte a közönségét, virágokat dobált az első sorokba, megsimogatott egy valódi kölyöktigrist, majd felmutatta mint az oltáriszentséget (mindezt egy évtizeddel az Oroszlánkirály legendás nagyjelenete előtt!), és persze táncolt egy kicsit a sorozat magyar nyelvű főcímdalára, amelyet nagy beleéléssel playbackelt el a színpadon a Neoton zenekar.
A színész ezután a heves tömegjeleneteket igen békésen viselve dedikálta a sandokános ereklyéket, és feleségével indiai ételeket készített a televízió Főzőcske, de okosan című műsorának különleges kiadásában. De a lehengerlő szocialista népszórakoztató gépezet ezután sem állt le, és Bedi másnap már a váci búcsúban folytatta magyarországi turnéját, ahová a Lapkiadó Vállalat meghívására érkezett, és ahol, ha ez egyáltalán lehetséges, még elsöprőbb fogadtatásban részesült, hisz itt állítólag már negyvenezer (más források szerint hetvenezer; Vác lakossága amúgy nagyjából harmincnégyezer) rajongó fogadta a színészt. A Maláj Tigris nyilvános fele sem igaz-t játszott Vágó Istvánnal, ami egészen fantasztikusan hangzik, és továbbra is végtelen türelemmel tűrte a magyar tévénézők szűnni nem akaró rohamait, még akkor is, ha éppen azt a magyarországi látogatására időzített kiadványt akarták vele aláíratni, amelybe egy meglehetősen speciális Kabir Bedi-poszter is került; ez utóbbi ugyanis rendhagyó módon nem a színészt ábrázolta, hanem egy másik szakállas férfit, Demis Roussost, aki nem műmaláj indiai kalóz volt, hanem nagy érzelmeket közvetítő görög énekes (a poszterről itt találtunk egy fotót).
Kabir Bedi és Vágó István Vácon (fotó: Új Tükör)
Bedi közvetlenségére és a pozitív sajtóvisszhangra is jellemző a Film Színház Muzsika korabeli beszámolója, amely szerint a színész kéri, hogy ne zárják el őt a közönségtől, fölöslegesnek érzi a biztonsági intézkedéseket, szívesen találkozik mindenkivel, hiszen – többek közt – ezért is fogadta el a meghívást: érdekli a másik ország társadalma, kultúrája, tradíciója és elsősorban lakói. Rosszul esik neki, hogy a kis szigetre külön komppal viszik, s a lelkes kísérő tömeg a parton marad. S méltatlankodása őszinte, soha egy megjegyzése, rosszalló megnyilvánulása nincs: valóban örül fogadtatásának. De talán még az újságcikkeknél is jobban ragadja meg a hangulatot ez a port.hu-n olvasható komment: A 80-as évek elején Kabir Bedi eljött Vácra. Olyan tumultus volt, hogy majdnem agyontaposták egymást az emberek. A műsorvezető kétségbeesetten kiabált: nyugodjanak meg és viselkedjenek kulturáltan, MERT SANDOKAN ELMEGY!
Kabir Bedi, a maláj tigris
Persze sok munka és még több szerencse kellett hozzá, hogy Kabir Bedit a távoli, elzárt Magyar Népköztársaságban is valóságos maharadzsának kijáró tisztelettel fogadják. A színész 1946-ban született a ma Pakisztánhoz tartozó Lahorban, egy háromgyerekes szikh értelmiségi családban, a brit gyarmatbirodalom végóráiban. Apja Baba Pyare Lal Bedi volt, szerkesztő, filozófus és az indiai függetlenség egyik fő szószólója, anyja pedig a derby-i születésű Freda Bedi, aki az angolszász világban talán még ismertebbnek is számít filmsztár fiánál, hisz ő volt az első nyugati nő, akit tibeti buddhista apácává szenteltek. Bedi így nyilatkozott családi hátteréről az Új Tükör magazinnak 1984-ben:
Az indiai Lahoréban születtem. Apám indiai, anyám angol. Nagy- Britanniában, az oxfordi egyetemen ismerkedtek meg, ahol ösztöndíjasok voltak. Apám leánykéréskor megmagyarázta, hogy forradalmár, és egyetlen célja, ha visszamegy Indiába: harcolni a britek ellen. Édesanyám követte őt és India érzelmi, szellemi otthonává vált. Küzdött az ország függetlenségéért, Gandhi kiválasztott követője lett. Testvéreimmel (bátyámmal, húgommal) szellemi gazdagságban nőttünk fel. Szüleim ugyanis nyitott házat vezettek: írók, költők, exforradalmárok látogatták őket. Este, amikor nyugovóra
tértünk, soha nem tudtuk, ki alszik másnap reggel a nappaliban a kanapén. Az ajtót nem zárták be, betörőktől sem kellett tartani — úgysem találtak volna semmit.
Kabir Bedi Új-Delhiben szerzett diplomát történelemből, dolgozott rádióbemondóként és újságíróként is, de érdeklődése hamar a színészet felé fordult. Mumbaiba (vagy ha úgy jobban tetszik: Bombaybe), az indiai filmgyártás központjába költözött, ahol sorra játszotta a futószalagon készülő bollywoodi filmek kisebb-nagyobb szerepeit, rendezett reklámfilmeket, mellette sokat szerepelt színházban, és bár voltak sikerei, az igazi áttörést végül a Sandokan hozta meg számára. Az olasz producerek állítólag tűvé tették egész Ázsiát, hogy lobogó hajú, villogó szemű, atletikus és lehetőleg szakállas főszereplőt találjanak a maláj hercegből lett szexkalóz és rettenthetetlen szabadságharcos történetét feldolgozó sorozatukhoz, amely egyébként egy Emilio Salgari nevű veronai kalandregényíró könyvciklusán alapult, és amely eredetileg 1883 és 1913 között jelent meg.
sandokan (fotó: fondazioneprada.org)
A mesés kelet egzotikumát tökéletesen megtestesítő, mégis európaias arcvonásokkal bíró Kabir Bedi pedig ragyogóan megfelelt a feladatra. A színész annyira bízott magában, hogy saját költségén repült Rómába a meghallgatásra, és mint tudjuk, a befektetés bőségesen megtérült. A buja maláj dzsungelekben forgatott, Guido és Maurizio De Angelis emlékezetes filmzenéjével megtámogatott Sandokan óriásit robbant, nem csak Olaszországban, hanem gyakorlatilag mindenütt Dél-Amerikától az NSZK-ig, és Bedi végre filmsztár lett, ez viszont azzal is járt, hogy a rendezők és a producerek hamar beskatulyázták a Maláj Tigris szerepébe, amiből egy idő után már nagyon szeretett volna kitörni.
Bár valószínűleg még legalább egy évtizeden keresztül gyárthatta volna a kalózos kalandfilmeket és sorozatokat, úgy döntött, hogy a biztos európai karrier helyett inkább a bizonytalant választja, és egyenesen Hollywood meghódítására tör. 1977-ben még leforgatott egy egész estét Sandokan-filmet, majd Los Angelesbe költözött, ahol nemhogy az Indiában készített filmjeit nem ismerték, de még a Sandokant sem: itt aztán játszott a Bagdadi tolvajban Roddy McDowall-lel, az Ashantiban Michael Caine, William Holden és Omar Sharif partnereként, a Polipka című James Bond-filmben Roger Moore ellenfeleként, illetve olyan sorozatokban és szappanoperákban tűnt fel, mint a Knight Rider, a Magnum, a Gazdagok és szépek vagy a Dinasztia. Ez így leírva kétségkívül jól mutat, de ettől függetlenül Észak-Amerikában Kabir Bedi már korántsem tudott igazán nagy filmcsillaggá válni, és megmaradt sokat foglalkoztatott, megbízható, egzotikus karakterszínésznek – na nem mintha ebben lenne bármi szégyellnivaló.
Kabir Bedi napjainkban (fotó: wikipedia)
Karrierjéhez hasonlóan a magánélete is elég tumultuózusan alakult, összesen négyszer házasodott (legutóbb három éve, 70 éves korában), és három gyermeke született, egyik fia 26 évesen öngyilkos lett, másik fia, illetve egyetlen lánya ugyancsak próbálkozott színészettel, bár inkább kevesebb, mint több sikerrel. Noha egy ideje már ismét Mumbaiban él, Olaszországban a mai napig valódi hírességnek számít, 2010-ben pedig a civileknek adható legmagasabb állami érdemrendet is megkapta, úgyhogy onnantól kezdve a cavaliere, azaz lovag megszólításra is igényt tarthat. A kissé túlzásba vitt szépészeti beavatkozások ellenére is nagyszerű formát mutató Bedi aktív nyugdíjas életet él, rendszeresen forgat (ma már szinte kizárólag indiai mozikat), és a burmai (myanmari) diktatúra elleni nemzetközi harc, illetve az indiai filmipar elkötelezett támogatója, és rendszeresen felszólal fontos társadalmi kérdésekben. Idén februárban pedig ismét Magyarországra látogat: Guido és Maurizio De Angelis sztárvendégeként, egy másik olasz filmes ikon, Terence Hill oldalán.
