Jézus külsejét illetően sajnos még az evangéliumok sem szolgálnak túl sok konkrétummal; vagyis ha egészen pontosak akarunk lenni, gyakorlatilag semmiféle konkrétummal nem szolgálnak. Az őskeresztény iratok közül egyedül a Jelenések könyve nyújt némi eligazítást a témában, de mivel a szerzőnek a szent elragadtatás állapotában, egy misztikus látomásban volt szerencséje az Emberfiához (vagy valakihez, aki az Emberfiához hasonló), maga a leírás is meglehetősen ködös. A talányos és emelkedett hasonlatokban valósággal tobzódó, sodró lendületű szöveg szerint a Megváltó
bokáig érő ruhát viselt, aranyöv övezte mellét. Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a lobogó tűz, lába, mint a kohóban izzó sárgaréz, hangja, mint a nagy vizek zúgása. Jobbjában hét csillagot tartott, szájából kétélű hegyes kard tört elő, arca pedig olyan volt, mint a teljes erejében ragyogó nap.
Bár ez így kétségkívül igen meggyőzően hangzik, azért olyan nagyon sokat nem segít.
Egyesek szerint némi támpontot adhat az Ézsaiás 53:2, amelyben a júdeai bölcs (aki egyébként a Kr.e. nyolcadik században élt és alkotott, szóval nehéz lenne hiteles kortárs szemtanúként kezelni) ezt írja:
Felnőtt, mint egy vesszőszál ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos!
Hát, ez is egy vélemény, meg minek is vitatkoznánk ízlésekről, de talán fogalmazhatott volna valamelyest tapintatosabban is az agg próféta. A Zsoltárok könyve viszont már homlokegyenest ellenkező álláspontot képvisel, hisz itt 45:3-nál meg ezt találjuk:
Szebb, szebb vagy az ember fiainál, kedvesség ömledez ajakidon, azért áldott meg az Isten örökké.
Szóval nehéz igazságot tenni, pláne hogy ezeket a szövegeket nem biztos, hogy feltétlenül szó szerint kell venni. A legszellemesebben alighanem Szent Ágoston rendezte le a kérdést:
Urunk testi megjelenésére vonatkozóan is számtalan különféle elgondolás és elképzelés lehetséges, jóllehet az egyedül olyan volt, amilyen volt.
Ezzel pedig tényleg nehéz vitatkozni.
A spanyol Cecilia Giménez asszony hírhedt alkotása, a Moncsicsi Jézus (fotó: Youtube)
Ennek megfelelően a korai Jézus-ábrázolások viszonylag sokfélék. A máig egyeduralkodónak tekinthető bizánci típusú portrék, amelyeken a Megváltó hosszú, középen elválasztott hajat és szakállat visel, csak valamikor az 5–6. században kezdtek divatba jönni, korábban meg épp ellenkezőleg, a frissen borotvált arccal, fiatalos külsővel, illetve változatos (sőt: divatos) frizurákkal megörökített Krisztus volt a nyerő. Nyugaton egyébként elég sokáig tartotta magát ez a megközelítés; még Michelangelo is erőtől duzzadó, gyönyörű görög istenként festette meg Jézust a Sixtus-kápolnában az Utolsó ítélet című freskóján a 16. század közepén, habár ez inkább az itáliai mester sajátos művészi látásmódját jellemzi, semmint valami világtrendet.
Michelangelo Jézusa (forrás: wikipedia)
A legelső (vagy az egyik legelső) ismert Jézus-ábrázolás, az ún. Alexamenosz-falfirka viszont tényleg egyedülálló ebben a műfajban. Ez ugyanis egy nem túl művészi, és pláne nem túl ízléses, viszont a maga sértő és otromba módján tulajdonképpen egészen vicces keresztényellenes gúnyrajz, amelyen Jézus nem a Jó Pásztor, a Pantokrátor, a Király, a Csodatévő vagy más egyéb hagyományos formájában tűnik fel, hanem keresztre feszített, szamárfejű szörnyszülöttként, amint egyik híve (minden bizonnyal Alexamenosz) hódolatát fogadja, a kép alá vésett, görög nyelvű felirat pedig arról tájékoztat, hogy Alexamenos Sebete Theon, azaz Alexamenosz imádja istenét; csak hogy még véletlenül se maradjon semmiféle kétségünk afelől, hogy mit is látunk itt. A megfeszített Krisztus minimum szokatlan ábrázata sem a művészi rögtönzés eredménye, hisz ebben az időben elterjedt vélekedés volt, hogy a keresztények (és a zsidók) valamiféle bizarr és perverz szamárkultuszt gyakorolnak, és nyilván erre a szóbeszédre akart utalni az ismeretlen alkotó.
Az Alexamenosz-falfirka (forrás: wikipedia)
Az 1857-ben felfedezett mű valamikor az 1. és a 3. század között készülhetett, és eredetileg a palatinusi császári palotához tartozó egyik épület, a Paedagogium falát ékesítette. Hogy milyen történet húzódik meg mögötte, arról nyilván csak találgatni lehet: mindössze annyi biztos (vagy még annyi se), hogy valaki így akart nevetségessé tenni egy Alexemanosz nevű keresztényt, bár némi jóindulattal akár egy kissé erősre sikeredett baráti ugratásként is értelmezhető a rajz.
A falfirka vonalrajza (forrás: wikipedia)
Giovanni Pascoli, a századforduló környékén alkotó olasz dekadens költő egyik latin nyelvű versében, a Kollégiumban (eredetiben: Paedagogium) írta meg a nevezetes falfirka keletkezéstörténetét. Eszerint a keresztény Alexamenoszt apródnak vagy inasnak nevelték a Paedagogiumban, ahol a többi fiú mindig gyanakodva és rosszindulattal figyelte, mivel ahelyett, hogy részt vett volna a közös játékokban, inkább elvonult, hogy a rút barmot imádja, és vérbe kevert kenyeret rágcsáljon. Karciusz, a gall csibész ezért egyik éjszaka titokban gúnyrajzot vésett a falra, de azonnal meg is bánta, Alexemanosz pedig, ahogy jó keresztényhez illik, megbocsátott neki. Másnap a praetor arra utasította Alexemanoszt, hogy tagadja meg istenét, aminek a fiú természetesen nem tett eleget:
Átkozd meg tüstént. — Áldom. — Gazkölyke, a törvényt Ismered. — A törvény Krisztus s nekem Uram az Isten. Hagyd el a tiszta akolt. Menj. Így megmentve lesz a nyáj. Vidd rühöd innen, mig rühlepte csak egy, te magad vagy. Tévedsz, még egy van, Karciusz közbekiáltva. Simul a testvérhez s kézkézben indulnak el, útnak erednek.
Tehát Pascoli verziójában a karikatúra készítője és a kigúnyolt keresztény végül kart karba öltve, örök barátokként hagyják el a Paedagogiumot, ami tényleg nagyon rokonszenves elképzelés. Azért ennél valószínűbb (legalábbis a képen látható figura öltözékéből kiindulva), hogy a rajzzal egy rabszolga akart borsot törni egy másik rabszolga orra alá, ami vélhetően sikerült is. Bár a jelek szerint Alexamenosz sem hagyta magát. Az egyik szomszédos helyiség falán ugyanis ott díszeleg egy másik kézírással írt, latin nyelvű felirat: Alexamenos fidelis, azaz Alexamenosz hű.
címlapkép: Antonello da Messina – Ecce Homo (forrás: Wikipedia)
