A Facebookon napi szinten vagy még gyakrabban láthatjuk, hogy ismerőseink merre járnak, mit csinálnak, még azt is, hogy éppen mit esznek. Az idővonal végtelen sztrádája mindenkiről valós időben szállítja a random információkat. Ebből a dömpingből kis infomorzsák megmaradnak a fejünkben, akaratunkon és tudtunkon kívül. Anékül jutunk tájékoztatáshoz ezekről az emberekről, hogy a való életben érintkeznénk velük. Ez az úgynevezett ambient awareness, azaz a minket körülvevő emberekről való tudomás.
Ez több esetben is hasznos lehet. Ha például tudjuk valakiről, hogy albérletet keres, eszünkbe juthat, hogy nemrég osztotta meg egyik ismerősünk, hogy kiadó a lakása. Ha villanyszerelőre van szükségünk, csak kiírjuk, és perceken belül több kipróbált, megbízható szakembert ajánlanak nekünk. Ha valamiben elakadtunk és gyorsan kell a megoldás, közösségi médián megosztva barátaink percek alatt látnak el minket tanácsokkal.
Mindent tudunk, ha akarjuk, ha nem
A Facebook előtti időkben – amikor még dinoszauruszok rótták a Földet – ismerőseinkről csak annyit tudtunk, amit találkozáskor elmeséltek nekünk és fordítva. Ma pedig – attól függően, ki mennyit posztol – egyes ismerőseink komplett napját nyomon tudjuk követni, ha akarjuk. De akarjuk egyáltalán?
Egyik haverom feleségét nemrég „hájdoltam le”, tehát követtem ki – pedig kedvelem a lányt – mert egyszerűen belefáradtam, hogy az élete minden egyes percét megosztotta. A reggeli kávéjától kezdve a gyerekek iskolába vitelén, az aznapi bevásárláson, ebéden, vacsorán át mindent, egészen az esti meséig. Minden egyes nap. Ha valakivel kapcsolatban nagyon erős volt a „környezeti tudomásom”, akkor az határozottan ő volt, és nem bírtam tovább „vele élni”.
Néha úgy érzem, olyan, mintha az összes facebookos ismerősömmel egyetlen nagy házban laknánk, ahol mindenki tud mindent mindenkiről. Zoli és Anna a héten kétszer szakított, de a hétvégére újra összejöttek, és lángol a szerelem. Petiék babát várnak, Zsófinak új munkahelye van, Tomi tegnap nagyon berúgott, és ma másnapos. Régen, ha összefutottunk egy ismerőssel, rögtön egy „mivanveled”-del indítottunk, és az első félórában csak arról folyt a beszélgetés, hogy kivel mi történt, mióta nem találkoztunk. Ez napjainkban elmarad, mert minden fontos dolgot tudunk egymásról, hiszen olyan, mintha mindennap beugranánk egymáshoz megbizonyosodni, hogy mi van a másikkal. Manapság kérdezés nélkül gratulálhatunk a másik új kocsijához, vagy megjegyezhetjük, milyen szép helyen nyaralt.
„Mi jár a fejedben?”
Ezt kérdezi állandóan a Facebook. Az én zsigeri gondolatom erre az, hogy mi közöd hozzá, míg mások örömmel osztják meg gondolataikat a követőikkel. Ha 20-30 éve azt mondtuk volna az embereknek, hogy szomszédai és több százan fogják valós időben megtudni, merre jár éppen, mit ebédelt, vagy hogy a párja elhagyta, bizonyára kétségbeestek volna, hogy eljött a Nagy Testvér ideje. Pedig ma mi magunk kürtöljük világgá életünk eseményeit.
Miért érezzük, hogy mindent meg kell osztanunk virtuális közönségünkkel? – kérdeztem Chikán Linda pszichológust és dr. Galambosi Elvira szakpszichológust.
Elvira: Szerintem az emberek nem is gondolnak bele, hogy amit megosztanak, azt ki látja, ez számukra inkább egy én-megerősítő kinyilatkoztatás, hogy „nézzétek, milyen jó dolgom van!”. A lájkokat számolva ő maga érzi ettől jobban magát.
Linda: Ráadásul a beérkezett lájkok, reakciók azt az érzetet kelthetik, hogy követőink kíváncsiak ránk, érdekli őket, ami velünk történik, van igény az ilyen jellegű megosztásokra. Az internet „személytelen” világa, az arra vágyóknak remek hallgatóság tud lenni.
Facebookos ismerőseinknek csak töredékével vagyunk kapcsolatban „offline” életünkben. Ez a „paraszociális” ismeretségi kör mennyire valós? Egyáltalán igazi ismeretségek, barátságok ezek?
Elvira: A fiatal korosztálynak – amely már a digitális világban nőtt fel – ez egyáltalán nem furcsa, nekik ez a dinamika természetes. Lehet, hogy a Facebook is kimegy majd a divatból, és jön helyette más.
Linda: Az internetre felkerülő információkat a közlője nyilvánvalóan megszűri aszerint, hogy milyen képet szeretne magáról mutatni a világnak. Még a gyengeségeink, rossz tulajdonságaink bemutatása is átmegy egy döntési folyamaton – hogy megközelíthetőbbnek, emberibbnek tűnjünk. Személyes kapcsolatainkban a beszédünket metakommunikáció kíséri, melyet anélkül dekódolunk, hogy tudomásunk lenne róla. Rengeteget számít a mimika vagy a hanglejtés is. A online prezentációnál ezek a plusz információk is hiányoznak, az így bemutatott kép nem teljes, valamennyire mindig torzított. Aki az idővonalát böngészi, ezekből az információtöredékekből alakít ki egy képet az illetőről. Ilyen szempontból, mások kreált valóságának gyakran egyoldalú befogadását nem nevezhetjük barátságnak. Ugyanakkor ez a tudáshalmaz az ismerősség érzetét kelti, ami szükség esetén kaput nyithat egy valós kapcsolathoz is. Amint említetted egy ilyen paraszociális háló jelentősége felerősödhet, ha például információra van szükségünk, a korábbi benyomásaink alapján tudjuk, hogy milyen ügyben kihez fordulhatunk. Offline kapcsolat is kezdődhet úgy, hogy beszélgetést kezdeményezek például azonos zenei ízlés alapján. Egyetértek Elvirával, hogy a mi generációnk – akik még ismertük az internet nélküli világot – választja el ennyire élesen a „valós” és az „online” kapcsolatokat. A fiatalok énképének legalább annyira része az online reprezentációjuk és kapcsolataik, mint az offline jelenlétük.
Azt olvastam, hogyha valaki nagyon gyakran posztolja közösségi médián, hogy mennyire boldog vagy szerelmes, és ezt állandóan az arcunkba tolja, az tulajdonképpen csak kompenzál, és valójában pont az ellenkezője igaz annak, amit mutat. Ez tényleg így van?
Elvira: Ezt nem jelenthetjük ki így kategorikusan, hogy aki sokat posztol a kapcsolatáról, az boldogtalan. Van viszont egy jelenség, hogyha egy kapcsolat megromlik és valaki nap mint nap benne van és őrlődik, az egy kicsit magának is szeretné mutatni, hogy azért van még ebben jó is. A posztoló nem a világot akarja megtéveszteni ezzel, inkább magát szeretné nyugtatni.
Linda: Az tény, hogy a kikerülő információkat a közlője válogatja és szűri. Az ember gyakran a vágyott, vagy énképének leginkább elfogadott részét jelenti meg szívesen. Aztán persze a környezet maga is visszahat a posztok minőségére. Amelyik téma több embert megmozgat, amire több lájk érkezik, vagy olyan reakciók amit szívesen lát a posztoló (Jaj de szépek vagytok! #couplegoals), az többször fog újra megjelenni.
Hacsak nem töröljük őket, exeink életébe is folyamatosan belelátunk, sőt van egy barátnőm, aki évekkel ezelőtt szakított volt barátjával, és időnként még most is „lecsekkolja”. Ez egészséges, vagy csak magunkat kínozzuk?
Elvira: Ez pusztán a természetes kíváncsiság. Az ember szívesen „bekukucskál” mások ablakán, ezt lovagolják meg a valóság show-k is.
Linda: Érdemes megfigyelnünk milyen érzések keletkeznek bennünk, mikor ezt csináljuk. Ha úgy látjuk, hogy abból semmilyen pozitívum nem származik, csak bosszankodás, akkor jobb, ha abbahagyjuk.
Az internet közelebb hozza egymáshoz az embereket, hiszen külföldön élő barátainkkal akár naponta beszélhetünk, videón keresztül is akár, ugyanakkor el is távolít minket egymástól, mert már nem is nagyon telefonálunk, csak csetelünk egy kicsit ahelyett, hogy elmennénk egymással kávézni. Az ezzel járó társadalmi izoláció valós jelenség?
Elvira: Nem biztos, hogy izolál, de biztosan változtat a kapcsolatainkon a Facebook. Akikkel gyakran csetelünk, azokkal, úgy érezzük, szorosabb kapcsolatban vagyunk, még ha ritkán találkozunk is személyesen. A csetelés kielégíti kapcsolat igényünket, könnyebb ezáltal tartani a kapcsolatot ismerőseinkkel. Viszont személytelenebb így, ezért óhatatlanul csak felszínesebb témákat beszélünk meg. Egy igazán mély beszélgetéshez személyes találkozás kell.
Linda: Az aktív kapcsolattartás – akár online, akár offline történik – inkább az összetartozás érzését növeli. Problémává akkor válhat, ha ez a folyamat kikerül a tudatos ellenőrzésünk alól, és a pszichés jóllétünkre, szociális életünkre is hatással van. Ha csak passzívan követem mások életét az idővonalon, könnyen érezhetem úgy, hogy mások folyton egzotikus helyeken nyaralnak, előrébb tartanak az életben, én eközben megrekedtem, lemaradtam valahol, ez növelheti a frusztrációt és az izoláció érzését az arra hajlamos személyeknél. Mégis azt gondolom, hogy a hangsúly az aktivitáson és a tudatosságon van és így az ez is csak egy plusz eszköz lehet arra, hogy a naponta ránk zúduló információs zajból kiválogassuk, ami számunkra fontos és kölcsönösen kielégítő, jelentőségteljes kapcsolatokat építsünk. Gyakran tapasztalom, hogy az interneten keresztüli kommunikáció még segíthet is a szociális helyzetekben nehezen feloldódóknak a másokkal való kapcsolatfelvételben.
Azt is tudjuk, amit nem akarunk
A Facebooknak köszönhetően olykor olyan dolgokat is megtudunk ismerőseinkről, amit nem igazán szerettünk volna. Egyik kolleginám mindig látványosan támogatta és megértéséről biztosította egy másik munkatársnőnket, aki – elmondása szerint – depresszióval küzdött. Aztán láttam, hogy az „együtt érző” munkatársnő belájkolt egy posztot, miszerint régen senki sem volt depressziós, mert az emberek dolgoztak, és nem volt idejük ilyen hülyeségekre. Nem mondtam el senkinek, de azután tartottam a lánytól a három lépés távolságot.
Az ambient awarenessnek tehát árnyoldala is van – és még nem is említettük a fröcsögve politizáló facebookos ismerősöket – igaz, szerencsére ezt ma már egy gombnyomással elintézhetjük azzal, hogy a kellemetlen egyéneket kikövetjük. A közösségi médiának köszönhetően viszont olyan barátainkkal is folyamatosan kapcsolatban lehetünk, aki tőlünk messze élnek. Állandó összeköttetésben vagyunk, és ezáltal jobban jelen lehetünk egymás életében.
