Az I’ve Got A Secret (Van egy titkom) egy amerikai tévés vetélkedő volt, ami eredetileg 1952 és 1967 között futott a CBS-en. Mifelénk egyáltalán nem ismert (nyilván, hisz ebben az időben elsősorban nem a tengerentúli szórakoztatóipar legfrissebb vívmányai kötötték le a figyelmünket), ami kár, mert a YouTube-on elérhető néhány epizód alapján egészen szórakoztató formátumnak tűnik, és nem csak azért, mert a csokornyakkendőt viselő műsorvezető bugyuta vicceket ereget, és állandóan cigarettázik a stúdióban. A játék nem túl bonyolult: a négy versenyző (mind korabeli híresség, színésznők, humoristák és más effélék) jobbára eldöntendő kérdésekkel bombázza a meghívott vendéget, hogy kiszedje belőle a szokatlan, elképesztő, kínos vagy éppen mulatságos titkát, amivel a műsorvezető és mi (a tévénézők) természetesen már az elejétől fogva tisztában vagyunk.
Persze nem olyan fajsúlyú titkokra kell gondolni, hogy mondjuk „megöltem a szomszédomat”, esetleg „a szovjetek megbízásából kémkedek az Egyesült Államokban”, vagy hasonlók, noha ez kétségkívül nagyon izgalmas koncepció lett volna. Az egyik, meglehetősen bizarr adásban például egy szemlátomást még beszélni sem tudó csecsemő vallja meg a továbbra is zavartalanul dohányzó műsorvezetőnek (a vetélkedőt egyébként a Winston cigarettamárka szponzorálta), hogy felfalt negyven (!) darab bogarat, amit a bátyja valami iskolai feladathoz gyűjtött. De 1964-ben vendégeskedett itt egy jóképű, ám nem túl ismert (legalábbis 1964-ben az Egyesült Államokban nem túl ismert) liverpooli dobos is, Pete Best, akiről meg azt kellett kitalálni, hogy pár éve még a Beatles tagja volt. Végül a szőke hölgy ki is találta. Ez a fiatalember pedig egyszer Marilyn Monroe-val randevúzott, és a színésznő fizette a számlát.
Azonban a legérdekesebb meghívott egy 95 éves bácsika volt, bizonyos Samuel J. Seymour, aki valamikor 1956-ban szerepelt a show-ban, és egy egészen fantasztikus titkot rejtegetett (mondjuk pár perc alatt azért így is sikerült kitalálni). A nyugalmazott asztalos ugyanis ötéves korában, egészen pontosan 1856. április 14-én ott volt a washingtoni Ford Színházban, hogy keresztanyja társaságában megtekintse Tom Taylor Amerikai kuzinunk című népszerű vígjátékát, és mint tudjuk, az az este végül nem a darab miatt vált emlékezetessé. Hanem azért, mert John Wilkes Booth, korának ünnepelt színésze, egyúttal megveszekedett konföderacionista az előadás közben hátulról agyonlőtte az egyik páholyban éppen remekül szórakozó Abraham Lincolnt, az Egyesült Államok 16. elnökét.
Ugyan Seymour nem látta magát a gyilkosságot, ám tisztán emlékezett a nézőknek integető elnökre, a pisztolylövés hangjára, a sikolyokra, és arra, hogy Booth a merénylet után leugrott a páholyból; még meg is sajnálta a tettest, aki a lábát törte menekülés közben. Nehéz jó magyar párhuzamot találni, de ez valami olyasmi lehetett, mintha valaki most azzal állna ki a tévénézők elé, hogy ő ott volt az idős Jászai Mari egyik utolsó előadásán. A férfi egyébként még két amerikai elnök, James A. Garfield (1881) és William McKinley (1901) meggyilkolását is megérte, bár ezeket már nem élvezhette testközelből (vagy legalábbis nem dicsekedett vele), a hét évvel későbbi Kennedy-merényletről meg teljesen lemaradt, mert alig két hónappal az adást követően elhunyt; állítólag azért, mert még a műsor felvétele előtt elesett a New York-i szállodai szobájában, és nagyon csúnyán beütötte az arcát (azért is látható az a látványos duzzanat a jobb szemén), az egészségi állapota pedig ezt követően rohamos hanyatlásnak indult. Érdekes adalék, hogy Seymour a megszokott gyakorlattól eltérően nem egy karton Winston cigarettát kapott a szerepléséért, hanem egy nagy doboz Prince Albert dohányt – mivelhogy pipázott. Ennek a műsornak igazán lehetett volna az a címe, hogy Van egy titkom – a tüdőrák, vagy valami hasonló.
