Elképesztően hülyék ezek a mai fiatalok! Mi az ő idejükben még nem Snapchatet meg Instát meg mit tudom én, mit pörgettünk, legfeljebb az IRC-t, aztán egy kicsit később talán MSN Messengert (nem összekeverendő a Facebook Messengerével, már csak azért sem, mert sem Facebook, sem Messenger nem volt). Nem Netflixen néztük vagy Spotify-on hallgattuk, amit elénk toltak a pénzéhes, kapitalista nagykutyák, hanem szépen, tisztességesen letorrenteztük a filmeket, és leszedtük Napsteről az albumokat, amiket aztán 256 megabyte-os mp3-lejátszókra másoltunk! Nem a tabletet nyomogattuk meg az okostelót, hanem rendes, igazi asztali pc-t betárcsázós modemmel, nem az utcán, az iskolában és utazás közben gépeztünk, hanem otthon, egyedül, a sötét szobában, mint a normális emberek általában!
És közben azt hallgattuk a szülőktől, hogy milyen elképesztően hülyék vagyunk, ők még nem a gép előtt ültek, hanem az udvaron rohangáltak, a játék nem Doom volt meg Quake, hanem botok meg fakardok meg mit tudom én, mik, nem Meki volt, hanem zsíroskenyér, miközben már 14 évesen napi 26 órát dolgoztak, úgy végezték az elemit meg a szakmunkást, blablabla, uncsi. A lényeg, hogy mióta világ a világ, úgy tűnik, egyre hülyébb minden éppen felnövő generáció, legalábbis, ha az éppen öregedő generáció percepcióját nézzük a mindenkori maifiatalokról. Ez a közkeletű vélekedés egyébként azért ironikus, mert teljes mellszélességgel megy szembe a tudományos eredményekkel. Az ugyanis eddig evidencia volt a kutatók körében, hogy mai fiatalok ide vagy oda,
az emberiség generációról genercióra egyre okosabb lett,
azóta biztosan, mióta megalkották az egységes IQ-tesztet, de valószínűleg mindig így volt. Ez most megdőlni látszik, de azért óvatosan a tudtam! felkiáltásokkal. Haladjunk szép sorban.
Az intelligenciamérés módszertanát először 1912-ben írták le, azaz ettől kezdve lehet számot csatolni ahhoz, hogy valaki mennyire intelligens. Ettől mondjuk még nem tudjuk, mi ez az egész: bár mindenkinek van fogalma róla, a tudósok azóta sem álltak elő egységes magyarázattal arról, hogy pontosan mit jelent az intelligencia. Nem baj, a lényeg, hogy lehet mérni, akár generációnként, akár koronként, akár társadalmi és etnikai csoportonként, az eredményekből pedig a legkülönbözőbb tanulságokat levonni. Nem csoda, hogy egészen gusztustalan dolgokra is használták a statisztikákat, többek közt az intelligenciateszteknek hála újult meg a század elején az eugenika mozgalom, ami kissé leegyszerűsítve a fasizmus előszobája volt: azt hirdette, hogy a társadalom számára mérsékelten hasznos (beteg, deviáns, buta) embereknek nem szabad keveredniük az emberi faj „életrevalóbb” egyedeivel, sőt a legjobb, ha még egymással sem szaporodnak, és akkor mondjuk már meg is halhatnának.
Visszatérve a tisztességes tudományhoz: az IQ-szakértők folyamatosan fejlesztették, finomították a teszteket, amelyeket aztán sztenderdizáltak. Csakhogy minden egyes frissítéskor újra kellett hangolni az átlagos intelligenciahányadost is, ami ugye mindig 100. Ez úgy történt, hogy mindig elvégeztették az új tesztet egy válogatott, reprezentatív csoporton, és az ő átlaguk lett az új száz. A skálát mindig úgy osztják be, hogy a csoport – azaz, ha minden igaz, az emberiség – kétharmada 85 és 115 közé essen. 130 fölötti és 70 alatti IQ-ja a lakosság 2,5-2,5 százalékának van, Igen ám, csakhogy a reprezentatív csoportokkal általában elvégeztették a régebbi tesztet is, és kivétel nélkül mindig az derült ki, hogy sokkal jobban teljesítették, mint azok, akiken annak idején először próbálták ki. A jelenséget leíró tudósról elnevezve ezt hívják Flynn-hatásnak, a lényege pedig tényleg ennyi: egyre okosabbak vagyunk.
Hogy mennyivel, az kontinensenként és országonként eltérő, de összességében évtizedenként két IQ-pontot „nyer” az emberiség. Ez elsőre nem tűnik soknak, de gondoljunk bele: mai mércével száz éve az átlagos intelligenciahányados 80 lett volna, ami elég siralmasan hangzik. Az „okosodás” egyébként kiemelkedően gyors a kocsmafilozófusok által lépten-nyomon előszeretettel lebutázott Amerikában: az 1997-es eredmények 1932-höz képest javultak húsz ponttal, azaz ott 65 év alatt érték el azt, amit az egész világon 100 év alatt.
Nagyjából egyértelmű, minek köszönhető ez: jobb táplálkozás, egészségügy, oktatás (aminek, legyünk megengedők, része az internet is), stimuláló, az értelmet megdolgoztató környezet (irodalom, film, zene), azaz növekvő életszínvonal. Azon persze vitáznak, melyik faktor milyen arányban játszik, de abban egyetértenek, hogy az öröklődő géneknek nincs sok közük az egészhez, azaz az okosodó emberiség nem azt jelenti, hogy a génállomány is javul.
Na, ennek van most vége.
Azt évtizedek óta érezni lehetett, hogy a folyamat minimum lassul, de azt, hogy ilyen hirtelen fordul meg és ilyen látványosan kezd zuhanni, nem gondolták. A dánoknál – akik ugye nem nagyon panaszkodhatnak az oktatási rendszerre és a jólétre – a hetvenes évek végén kezdett lassulni az IQ-gyarapodás, az ezredfordulóra megállt, 1998 és 2004 közt pedig 1,3 (más mérések szerint 1,5) pontot esett a nemzeti átlag a diákok körében. Akkor ezt betudták annak, hogy a korábbiakhoz képest feltűnően kevesebben jelentkeztek egyetemi felkészítő képzésekre. Hasonló eredményre jutottak Nagy-Britanniában: az átlagos 14 éves IQ-ja ott több mint két ponttal volt kevesebb 2008-ban, mint 1980-ban. A legtöbb IQ-pontot pedig éppen a gyerekek intelligensebbik fele bukta: a legokosabbak hat (!) IQ-ponttal voltak „butábbak” 2008-ban, mint 1980-ban. Az új-zélandi kutató, James R. Flynn (akiről a jelenség a nevét kapta), amikor megtudta az eredményeket, megeresztett egy tudományosan megalapozott, de attól még nagyon bácsis maifiatalokozást: szerinte a tiniket befolyásoló popkultúra jó esetben stagnál, de inkább elbutul, manapság ugyanis inkább számítógépes játékokkal töltik az időt olvasás és beszélgetés helyett.
A legijesztőbb adatok a szintén okos népség hírében álló norvégoktól érkeztek. Ott minden kötelező katonai szolgálat előtt álló férfival kitöltetnek egy IQ-tesztet, azaz nagyszerű alapanyag áll a rendelkezésükre. Az 1970 és 2009 közti teszteket átnézve kiderült:
a norvég férfiak generációnként 7 IQ-ponttal butulnak.
Hogy miért? Jó kérdés. Egyszerre jó és rossz hír, hogy mindez nem valami örökletes nyavalya: ha így lenne, évszázadok alatt menne végbe az, amihez most egy-egy generáció kell. Bár a butul az emberiség mondat tényleg azt sugallja, hogy genetikai okok állnak a háttérben, a tudósok elég hamar kizárták ezt, még akkor is, ha a leegyszerűsítő és gonosz sztereotípia szerint („a buta emberek többet szülnek”) logikus lenne erre fogni. Ez jó hír, hiszen ezek szerint inkább kulturális és környezeti a jelenség háttere, azaz visszafordítható lenne; rossz hír, hiszen nincs mese, nem tudjuk a természetre kenni, vállalnunk kéne a felelősséget; és pláne rossz hír, mert tudjuk jól, hogy úgysem fogjuk.
Kényelmes lenne az okostelefonokat és a közösségi oldalakat hibáztatni (ez is logikus: több inger, kevesebb elmélyült figyelem, azaz intelligencia), de a Flynn-hatás már jóval ezek megjelenése előtt a visszájára fordult. Az a baj, hogy az ezt kutató szakemberek közt találunk közgazdászt, politológust, szociológust és persze statisztika-szakértő matematikust, de az igazi összefüggések feltárásához minimum (szociál)pszichológusokra lenne szükség. Amíg ők nem szólalnak meg, addig csak a többiek szigorú és kissé ítélkező magyarázatait idézhetjük:
Szemét média, egészségtelen ételek, az oktatási rendszer felszínesedése, a klasszikus műveltség helyett a Google és a Wikipédia ajnározása.
A fentieknek nyilván mind szerepük van. Ahogy Tyler Cowen közgazdász fogalmazott találóan blogjában:
A hülyeségnek kedvező környezetet kezdtünk teremteni magunk köré.
Most lenne jó elővenni a magyar adatokat, de olyanok sajnos nincsenek. Egy 2010-es számítás szerint az átlagos magyar IQ-ja 97, ami egyébként nem rossz: a felső harmad alján vagyunk, megelőzve a környező országokat, nagyjából egy szinten a spanyolokkal, az oroszokkal és – bizony! – az amerikaiakkal. Arra viszont nem találtunk adatokat, hogyan változott ez, de van egy olyan tippünk, hogy az azóta eltelt majdnem egy évtizedben bizony nálunk is fordítva működött a Flynn-hatás, és az oktatási döntéshozók nem jönnének ki jól abból, ha felrajzolnánk a diákok IQ-görbéjét az utóbbi pár generációra vetítve.
Nincs mese tehát, magunknak kell gondoskodnunk saját intelligenciánkról. Az IQ ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem kőbe vésett dolog: aktívan fejleszthetjük. Ha ügyesen gyúrunk rá, akár kétjegyű számmal is növelhetjük. Stephen Ceci, a Cornell Egyetem fejlődépszichológia-kutatója például négy év alatt 20 (!) pontos fejlődést (vagy éppen romlást) is mért kamaszokban, attól függően, hogy milyen oktatást kaptak. A kulcs tehát az állandó, mindennapos, akár munka mellett végzett tanulás (ha kell, egyedül). Nem az a fontos, hogy visszaüljünk az iskolapadba, vagy hogy mindenképpen új tananyagot sajátítsunk el, hanem az, hogy memorizálás helyett megtanuljunk tanulni, és a már meglévő ismereteket hatékonyabban alkalmazni. Ja, és akkor már keljünk fel időben.
Levezetésképpen pedig mindig ott van a lemondó (és kissé önelégült) dohogás a mai fiatalok viselt dolgai és butasága miatt. Amely dohogás a történelemben először nemcsak jogos, hanem tudományosan megalapozott.
