Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

Egy családi tragédia inspirálta a piros telefonfülke tervezőjét

Eredetileg síremlék volt az Egyesült Királyság utcaképét oly sokáig meghatározó piros bódé.

Sir John Soane (1753 – 1837) egy falusi kőműves fiából lett korának egyik jelentős, sokat foglalkoztatott építésze, a nagytiszteletű művészeti akadémia tagja, valamint biztos kezű és jó ízlésű műgyűjtő. Egyebek mellett az ő nevéhez fűződik a Bank of England épülete, amelyen 1788 és 1833 között, azaz negyvenöt teljes éven keresztül dolgozott főmérnökként, és amelynek sajnos nem sok nyoma maradt, mivel a két világháború között gyakorlatilag az egészet lebontották és újjáépítették Sir Herbert Baker vezetésével.

John Soane munkáinak többsége sajnos hasonló sorsa jutott, így életművének talán legfontosabb, ma is látható darabja a londoni rezidenciájából kialakított, lassan kétszáz éve működő emlékmúzeuma, ahol tényleg van minden az építészeti makettektől a tervrajzokon és festményeken át az ókori egyiptomi szarkofágig. A sok kincs között található egy meglehetősen szerény külsejű, ám annál izgalmasabb kiállítási tárgy is (amit itt lehet megnézni): egy falra akasztott fatábla, rajta néhány kivágott újságcikkel, alatta pedig a felirat: George Soane halálos csapásai, 1815. szeptember 10. és 24. A látszat ellenére ez a rejtélyes fali dísz nem egy kortárs képzőművészeti alkotás (noha annak is nagyszerű lenne), hanem egy szomorú családi tragédia mementója, amelynek egyébként közvetve a brit formatervezés egyik klasszikus remekét, a piros telefonfülkét köszönhetjük – még ha ez így elsőre kissé furcsán hangzik is.

 Sir John Soane (forrás: wikipedia)

John Soane boldog szerelmi házasságban élt feleségével, Elizával, azonban két gyermekük, az ifjabbik John és George nem egészen váltotta be a hozzájuk fűzött szülői reményeket; John gyenge volt és beteges, George pedig megbízhatatlan és heves természetű, ráadásul egyikük sem mutatott semmiféle érdeklődést az építészet iránt, apjuk legnagyobb bánatára. Különösen George bizonyult renitensnek, aki a komoly tervezői munka helyett, minő borzalom, inkább megkérdőjelezhető minőségű színműveket írt, újságot szerkesztett, szüleinek nem tetsző házasságot kötött, valamint súlyos adósságokba verte magát, miután apjától hiába próbált kicsikarni némi pénzbeli támogatást. 1814-ben börtönbe is került, ahonnan végül Eliza hozta ki, valószínűleg az idősebbik John tudta nélkül.

 George és ifjabbik John (forrás: wikipedia)

Nem sokkal később a The Champion nevű lap két cikkében is nemtelen támadást intézett a kortárs angol építészet és különösen John Soane munkássága ellen. A vádiratszerű, személyeskedő hangvételű kritikák ugyan név nélkül jelentek meg, de John és Eliza biztosak voltak abban, hogy George áll a szégyenletes lejáratókampány mögött. Az egyébként is betegeskedő asszonyt annyira megviselték a történtek, hogy hamarosan ágynak esett, és meghalt, a vigasztalhatatlan Sir John Soane pedig soha nem bocsátott meg a fiának. Az újságkivágásokból készített installációt jól látható helyre, az ebédlőben függesztette ki, hogy soha ne feledje George árulását, majd szeretett feleségének csodaszép, építészeti műremeknek is beillő síremléket emelt carrarai márványból és portlandi kőből a Szent Pongrác-templom temetőkertjében. George kivételével itt nyugszik az egész család.

A síremlék

És a telefonfülke

De hogyan lett ebből telefonfülke? Az Egyesült Királyság utcaképét oly sokáig alapvetően meghatározó piros bódét Sir Giles Gilbert Scott, a liverpooli székesegyház és a londoni Battersea erőmű alkotója tervezte meg egy pályázatra 1924-ben. Scottot, aki ebben az időben a Sir John Soane’s Museum egyik kurátora volt, bevallottan inspirálta a Soane család jellegzetes formájú síremléke, de laikus szemmel is jól látható a hasonlóság. A K2 néven futó modell fényes sikert aratott, és bár a következő évtizedben átesett néhány apróbb változtatáson, azért még ma is nagyjából úgy fest, ahogy azt Scott (és persze Soane) eredetileg megálmodta; persze, inkább már műemlék, semmint a szigetországi mindennapok szerves része, ráadásul 1985 óta nem is gyártják, de azért így is csodás karriert futott be ahhoz képest, hogy egyáltalán nem telefonfülkeként kezdte.

Címlap

top