Jim Carrey 1994-es berobbanása óta nem láttunk hasonlóan sikeres belépőt hollywoodi sztártól. 25 évvel ezelőtt Carrey berúgta az ajtót, kurjantott egyet, és látványos csípőmozdulatokkal betáncolt a mozikba. Abban az évben három filmjét mutatták be, amelyek a mai napig karrierformáló szerepeinek tekinthetők. Az ebben a sorrendben mozikba került Ace Ventura, A Maszk és a Dumb és Dumber egyaránt kasszasikerek voltak, és mindhárom film Carrey alakítására épült. Az akkor 32 éves színész visszavonhatatlanul megérkezett a hollywoodi sztárok elitklubjába.
Ennek a sikernek része volt az is, hogy Carrey végletes reakciót váltott ki az emberekből. Megosztó személyiség volt, és az is maradt, egyáltalán nem törekedett arra, hogy az általa képviselt humorban mindenki kedvét lelje. 25 év távlatából nézve a nagy áttörés évében készült filmjei nemcsak Carrey bohóckodása, hanem a történetek politikai inkorrektsége miatt is rizikósnak számítanak. Soha nem tettem túl magam az Ace Venturának azon a nevetséges fordulatán, hogy a főhős életét megkeserítő Einhorn nyomozó férfiból operáltatta magát nővé – Sean Youngra ránézve ez gyerekként is meglehetősen kétségesnek tűnt.
A nemváltás kényes és traumatikus témáját ilyen vásári primitívséggel kizsákmányoló forgatókönyvet ma aligha fogadna el egy hollywoodi stúdió. De Carrey személyisége zárójelbe tett minden egyebet, amit beleírtak a filmjeibe. Sőt, minél egetverőbb hülyeséget találtak ki az írók – a Dumb és Dumberben voltaképpen más sem volt –, Carrey annál nagyobb szabadságot kapott a teljes elborulásra. Mozifilmjeiben a politikai inkorrektség nyitott neki utat a Carrey-stílus kimunkálásához.
Úgy énekel, mint Elvis
Persze Jim Carrey nem a semmiből lett mozisztár. 1994-ben már közel 15 éve dolgozott komikusként. Szegény kanadai családból származott, gyerekkorától kísérletezett azzal, hogy hírességeket utánozzon. Apja a hétvégéken elfuvarozta őt Torontóba, ahol egy helyi bárban lépett fel tizenévesen. Miután egy városi újságban ifjú tehetségként méltatták, felfigyelt rá Rodney Dangerfield színész-komikus, aki felkérte Carrey-t, hogy melegítse be a közönséget a saját stand-up turnéján. Carrey ekkor próbálhatta ki magát először mindig új közönség előtt különböző nagyvárosokban, és az utazó komikusok életét kezdte élni.
Gyerekkori szárnypróbálgatásaira alapozva Carrey elsősorban utánzószámokat dolgozott ki. 1983-ban, 21 évesen lépett fel először amerikai tévéműsorban, ráadásul rögtön a legendás Johnny Carsonnál. Hétperces blokkjában hírességeket utánzott, a leghosszabb ideig Elvis Presley-t. Itt meggyőződhettünk arról is, mennyire jó hangja van. Az utánzást pedig később, befutott sztárként sem hagyta abba: a ’83-as fellépés Clint Eastwood-magánszáma 20 évvel később A minden6ó egyik jelenetében folytatódott.
Ebben az időszakban vált egyértelművé Carrey pályáján az, ami miatt később, a 90-es években egyre határozottabban igyekezett maga mögött hagyni a komédiázást. Carrey nem volt „szerzői komikus” abban az értelemben, ahogy a 80-as években Richard Pryor vagy Eddie Murphy, vagy korábban a Carrey által is eljátszott Andy Kaufman. Nem dolgozott ki összetett magánszámokat, nem épített fel hosszú műsorokat, inkább megmaradt a pár perces utánzószámoknál. Neki ezért is volt létfontosságú, hogy átnyergeljen a tévésorozatokra és a filmekre: mindig is akkor tudta kibontakoztatni komikusi tehetségét, amikor adottak voltak a keretek, amikor mások által megírt szituációkban szabadulhatott el.
Ezért volt fontos, hogy Carrey a nyolcvanas években szerepet kapott előbb a The Duck Factory című szitkomban, majd az In Living Color paródiasorozatban. Ez utóbbi a 80-as évek feltörekvő fekete komikusai, a Wayans testvérek karrierjének fő műve – ők utóbb nem tudták Carrey-hez hasonlóan megvetni a lábukat Hollywoodban, legnépszerűbb munkájuk a gyenge Horrorra akadva sorozat lett.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján kialakított tévés személyisége szerint Carrey volt a kedves, jól fésült mama kedvence, a szelídnek tűnő fehér fiú, aki a korszak nagyszájú fekete komikusaival (Richard Pryorral, Eddie Murphyvel, Wayansékkal) ellentétben nem botránkoztatta meg otromba humorával a konzervatívabb nézőket. A szövegével nem is, csak a mozdulataival.
Viccet csinált a fogyatékkal élőkből
Jim Carrey ugyanis jó érzékkel vette észre, hogy a verbális alapú humornak éppen elég sztárja mozog Hollywood környékén – a nála 10 évvel idősebb Robin Williams a nyolcvanas évek végén olyan sikereket könyvelhetett el, mint a Jó reggelt, Vietnam! vagy a Holt költők társasága. Vele ellentétben Carrey inkább a némafilmes burleszksztárok fizikai alapú, a mozgásformák határait feszegető humorát igazította a kilencvenes évek elvárásaihoz. 1994-es filmjeiben a feltűnése valóságos tornádót kavart: mintha Charlie Chaplin vagy Harold Lloyd némi kokaint is fogyasztott volna, mielőtt kamera elé állt.
Jim Carrey a 2018-as Academy Britannia díjátadó gáláján (Fotó: Axelle/Bauer-Griffin/FilmMagic)
Nem véletlen, hogy a már emlegetett ’94-es filmjeiben Carrey figurái változatos módokon távolodnak el a hétköznapi emberektől, és válnak abnormálissá. A Maszkban a címbeli tárgy hatására fantasztikus lénnyé, tulajdonképpen szuperhőssé változik. Az Ace Venturában állatsereglettel él együtt, az állatokkal folytatott kommunikáció pedig megváltoztatja a viselkedését. A Dumb és Dumberben pedig – nos, abban a filmben a karaktere tényleg értelmi sérült, nem csak eljátssza, mint Ace Ventura az emlékezetes elmegyógyintézeti jelenetben.
Ezzel vissza is kanyarodtunk ahhoz a kérdéshez, miért volt szüksége Carrey-nek a politikailag inkorrekt humorra: a testhasználat, az illő viselkedés normái máshol húzódnak a fogyatékos emberek esetében, mint az épeknél. Carrey-nek az volt a szerencséje, hogy azokban az években kovácsolhatott előnyt ebből a felismerésből, amikor a hasonló jellegű humornak még volt tere a moziban. Ma már inkább az interneten találná meg a közönségét.
Ebben a némafilmes komikusi alkatban már annak idején is volt valami idejétmúlt – elég csak megnézni az In Living Colorből azt a szkeccset, amelyben Carrey Drakula grófot játssza el (igen, az ott mellette Jamie Foxx, női parókában). Carrey a régi korok komédiásainak szellemét elevenítette fel és tette még féktelenebbé, anarchistábbá. Tudta ő is, hogy ebben a komikusi stratégiában nem rejlik kimeríthetetlen muníció – „komoly” színésszé érése ezért is vált szerepválasztásainak legfőbb mozgatórugójává.
Komoly színészből túl komoly színész
Carrey tehát tudta, hogy más jellegű szerepekben is ki kell próbálnia magát, mert nem volt „szerzői komikus”, és mert az általa képviselt némafilmes burleszkhumor csak korlátozott ideig tudta érdekessé tenni őt. Kitörési kísérleteiről hollywoodi színésztől szokatlan nyíltsággal beszélt – filmjein keresztül.
Varró Attila írta Carrey-ről Az igenember premierje idején:
A legtöbb filmcsillag pályáján előbb-utóbb elérkezik arra a pontra, amikor már egyetlen ajánlatra sem mondhat nemet, ám kevesen vannak köztük, akik ezt el is játszhatják. A „gumiarcú idióta” skatulyájából mind intenzívebben szabadulni próbáló Jim Carrey eddigi önreflektív alakításai a szerepkényszerek pokláról meséltek (a Truman-show tévésztárjától a Minden6ó botcsinálta Istenén és a Majestic háborús veteránnak vélt amnéziásán át egészen A Maszk varázsálarcos szuperhőséig) – ezúttal az igazmondásba kényszerített Hantaboy alakját veszi elő a bőséges készletből, és igazítja aktuális problémájához.
A 23-as számban szokatlanul komoly szerepben láthattuk Jim Carrey-t
Ma már látható, hogy Carrey komolyabb színészi ambícióinak volt kellő fedezete: a Truman-show, az Ember a Holdon, az Egy makulátlan elme örök ragyogása főszerepeiben felidézte, majd rögtön zárójelbe is tette komikusi karakterét. Más kérdés, hogy a kétezres évek közepe után Carrey így sem maradhatott Hollywood élvonalában. Drámai szerepei szinte a paródiáig komorultak olyan filmekben, mint A 23-as szám vagy a friss Sötét bűnök. Arccal a csekk-könyvnek elvállalta régi sikere, a Dumb és Dumber folytatását, de az a vicc nagyon rosszul sikerült.
A tekintetben viszont megtalálta helyét a fiatalabb komikusok között, hogy ma már az ő legsikerültebb produkcióit is a Netflixen és más streamingszolgáltatóknál kell keresni. Aki ma Jim Carrey igazi arcára kíváncsi, az az Ember a Holdon forgatásáról készült Jim & Andy: The Great Beyondot vagy tavaly indult sorozatát, a Kiddinget keresse. Ezekben szétválaszthatatlanul összekeveredik az örökké változékony gumiarcot villantó komikus és a redőzött homlokú drámai színész személyisége. Mindkettő Jim Carrey, és ma már mindkettőt büszkén vállalja.
