A 17. század közepe óta működő, nagy múltú párizsi Szalon éves kiállítása 1863-ban még bőven kihagyhatatlan eseménynek, illetve afféle megkerülhetetlen intézménynek számított, és bár a válogatási szempontjait, valamint túlságosan akadémista ízlését egyre több kritika érte (különösen a minduntalan visszautasított, majd ellenkiállítást szervező impresszionisták részéről), az itt felvonultatott művek tényleg az európai festészet krémjét képviselték.
Akkor épp az itáliai és úgy általában a mediterrán tematika volt a sikk, így a francia festők akkora nekibuzdulással gyártották az Ave Maria, Itáliai emlék, Parasztlány Assisiből és egyéb hangzatos címekkel ellátott olasz vidéki idilleket, mintha egyenesen III. Napóleon császár adta volna parancsba. Állítólag több mint ötven ilyen típusú festmény szerepelt ebben az évben a Szalon katalógusában, és ami még érdekesebb, hogy legalább (!) héthez ugyanaz a különös tekintetű, szép arcú, hatévesforma bakfis ült modellt: egy Róma környéki falucskából származó, nincstelen, írástudatlan kis parasztlány, Maria Pasqua Abruzessi.
Henriette Browne: A görög fogoly (forrás: tate.org.uk)
Maria az apjával, Domenico Abruzessivel érkezett Párizsba egy évvel korábban. Gyalogszerrel és ócska szekereken zötykölődve tették meg a hosszú utat át az Alpokon, és ha nem volt mit enniük, hát loptak, vagy némi aprópénzért zenével szórakoztatták az alkalmilag összeverődött közönséget: Domenico furulyázott, Maria pedig csörgődobon játszott és énekelt, amiből aztán tényleg olyan elragadó paraszti életképet lehetett volna festeni, hogy az átszakítja a Szalon falát – bár élőben ez az egész valószínűleg azért kevésbé volt romantikus. A forradalom utáni néhány évtizedben, a risorgimento zavaros időszakában egyébként sok család indult útnak Itáliából egy jobb élet reményében a fejlettebb iparú országokba, Angliába, Amerikába vagy Franciaországba, és ez nem mindig ment zökkenőmentesen. Kezdetben Domenico és Maria is egy lepusztult párizsi tömegszálláson nyomorott pénz és kilátások nélkül, és helyzetükön az sem segített túl sokat, hogy alig beszéltek franciául.
Charles Jalabert festménye Mariáról (forrás: Pinterest)
Aztán mégis rájuk mosolygott a szerencse. A lány ugyanis olyan meggyőző természetességgel alakította az itáliai mezők festővászonra kívánkozó bájos vadvirágát, hogy azzal hamar komoly népszerűségre tett szert a francia főváros művészvilágában, látványosan felívelő modellkarrierjének köszönhetően pedig mégiscsak jutottak valami rendszeres bevételhez. Alakját többek közt Léon Bonnat, Charles Jalabert, Henriette Browne és Ernest Hébert is megörökítette egy-egy képén, amelyeket aztán olyan előkelőségek vásároltak meg, mint Achille Fould pénzügyminiszter vagy Théophile Gautier, a tekintélyes irodalomkritikus. Ernest Hébert festményére Anna Maria Helena, Noailles grófnéja, egy dúsgazdag és meglehetősen különc angol társasági hölgy vetett szemet, de elkésett, mert már korábban lecsapott rá a Rothschild-ház párizsi feje, a végtelen pénzzel és befolyással rendelkező bankár, James de Rothschild báró.
Ernest Hébert festménye (forrás: Susan Waller: The Invetion of The Model)
Ám Helena kontesz alighanem megszokta, hogy mindig minden az ő óhaja szerint történik, így rövid gondolkodás után arra jutott, hogy ha a műalkotás nem lehet az övé, hát inkább megveszi a műalkotás tárgyát:
Maria Pasquát.
Az üzlet gyorsan megköttetett; a lelkiismeretes apának csupán annyi feltétele volt, hogy Mariát továbbra is neveljék katolikus szellemben, és a jövőben lehetőleg ne kelljen festőmodellként helytállnia. Hogy a kislány pontosan mennyiért kelt el, az nem egyértelmű. Pasqua visszaemlékezései szerint két zacskó aranyért, ami elég sok mindent jelenthet, mindenesetre mi arra tippelünk, hogy az összeg valamivel kevesebb volt annál, mint amennyibe Hébert festménye került.
Az sem teljesen világos, hogy a grófnénak mi volt a célja ezzel az üzlettel. Azt tudjuk, hogy rövid, és nem különösebben jól sikerült házasságából született egyetlen gyermeke még csecsemőkorában meghalt, ahogy az sem volt titok, hogy minden furcsa bogara ellenére erős hajlamot mutatott a jótékonykodásra, hisz részben ő finanszírozta az első amerikai orvosnő, Elizabeth Blackwell tanulmányait, és később Oxfordban iskolát alapított árva leányok számára – de még így is kissé túlzásnak tűnik megvenni egy gyereket azért, mert a képmása jól nézett ki a Palais de l’Industrie falán. Domenico motivációit bezzeg már sokkal könnyebb kibogozni: elég pénzt kapott ahhoz, hogy a Párizsba vezető viszontagságos vándorúthoz képest fejedelmi körülmények között térhessen vissza Olaszországba, és ott egy szolid, polgári jólétet biztosító szőlőskertet vásárolhasson magának és a fiainak.
Helena, comtesse de Noailles (forrás: wikipedia)
Helena grófné tehát hazavitte magával Angliába Mariát, aki soha többé nem látta viszont a családját és a szülőhazáját. De cserébe olyan fantasztikus élményekben lehetett része, amelyekhez képest még egy űrutazás is csak egy laza villásreggeli.
A grófné nem volt sem gonosz, sem őrült (jó, de, őrült volt), viszont igen sajátos nézetek és nevelési elvek vezették, amelyek első pillantásra talán teljesen abszurd és hajmeresztő rögeszméknek is tűnhetnek, ám ha tüzetesebben megvizsgáljuk őket, világosan kiderül, hogy igazából még ezek válogatott a jelzők sem fedik le a teljes valóságot. A helyzet ennél is súlyosabb volt.
Az például örömteli, hogy Maria életében először végre iskolába is járhatott, ahol úri kisasszonyokhoz méltó oktatást kapott, az viszont már annál kevésbé érthető, hogy nevelőanyja miért ragaszkodott következesen ahhoz, hogy mindezt görög tunikába és nyitott szandálba öltözve tegye, miközben a többi gyerek csinos kis egyenruhában feszíthetett.
Aztán ott voltak még a tehenek.
A kontesz vidéki udvartartásának mindennapi életében központi szerepet töltöttek be ezek a terápiás segítő állatnak is beillő, jámbor szarvasmarhák: ők feleltek azért, hogy az egész ház a megfelelő mértékben el legyen látva bélgázzal. Az egészségtudatos grófné ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy a metán rendszeres inhalálása a hosszú és boldog élet titka, szóval ha tehette, valósággal fürdőzött a tehénfingban, mint Kleopátra a szamártejben, példáját pedig természetesen Mariának is követnie kellett. A csordát ilyenkor a ház nyitott ablakai elé terelték, és kezdődhetett is a mennyei kényeztetés.
Maria mint fiatal hölgy (forrás: edp24.co.uk)
Helenának voltak egyéb meredek húzásai is. Hogy elkerülje a ráncosodást, állítólag döglött mókusokkal az arcán aludt (egy másik verzió szerint mókusszőrrel kitömött selyemharisnyát használt erre a célra), az ágya mellett mindig készenlétben állt egy megtöltött pisztoly, és csak úgy tömte magába a friss heringikrát, mert úgy tartotta, hogy az megelőzi a tüdőgyulladást. Portóit csak naplementekor fogyasztott, cukorral és a háztetőről gyűjtött esővízzel elkeverve, akár a legnaprakészebb kreuzbergi foodie, és kék selyemmel burkoltatta be a házban található összes sárgaréz kilincsgombot, mert attól félt, hogy megvakul a ragyogásuktól. Rendszerint mezítláb vagy könnyű papucsban járt, de minden télen elhagyta Angliát, annyira rettegett az influenzától. A fertőzések ellen fokhagymafüzéreket lógatott ki, amelyek alighanem pompásan harmonizáltak az állandó tehénfinggal.
Amúgy még az is lehet, hogy a grófnénak igaza volt, mert igen magas kort ért meg: 1908-ban, 82 éves korában hunyt el. A körülményekhez képest Maria is egészen normális felnőtté cseperedett. 21 évesen férjhez ment egy tekintélyes norfolki orvosdoktorhoz, akitől négy gyereke született. Élettörténetét egyik unokája, Magdalen Goffin írta meg 1979-ben.
forrás: Susan Waller: The Invetion of The Model/Tony Grumley-Grennan: Tales of English Eccentrics
