A német születésű Hans Prinzhorn (1885–1933) bámulatosan sokoldalú férfiú volt: művészettörténetből és filozófiából doktorált a Bécsi Egyetemen, énekesnek tanult Angliában, az első világháborúban katonaorvosként szolgált, majd a Heidelbergi Egyetem pszichiátriai klinikáján lett az intézményt vezető Karl Wilmanns doktor asszisztense.
Ha ehhez még filmsztáros külsejét és későromantikusan lobogó, karmesteri frizuráját is hozzávesszük, szinte érthetetlennek tűnik, hogy miért is nem vált belőle meghatározó popkulturális ikon. Pláne, hogy a kutatási területe is rendkívül izgalmas. Prinzhorn ugyanis az elsők között vagy talán elsőként foglalkozott komoly tudományos igénnyel a különféle mentális betegek (de főleg skizofréniában szenvedők) által készített műalkotásokkal. 1919 és 1921 között egy máig egyedülálló, több mint ötezer darabos műgyűjteményt halmozott fel, amelyhez a heidelbergin kívül számos más elmegyógyintézetből és pszichiátriáról kapott grafikákat, festményeket, szobrokat, kollázsokat és más egyebeket, ezekből pedig több kiállítást is szervezett Németországban.
Hans Prinzhorn (fotó: Wikipedia)
1921-ben otthagyta az egyetemet, és megírta nagy művét, a képekkel gazdagon illusztrált Bildnerei der Geisteskrankent (nagyjából: Az elmebetegek művészete, szó szerint egyébként képalkotása), amelyben a „skizofrén mesterek” életét és munkásságát dolgozta fel orvosi és műtörténészi szakértelemmel. Bár a pszichiáter kollégák fanyalogva vagy jeges közönnyel fogadták Prinzhorn könyvét, a művészvilágban annál nagyobb hullámokat vetett, különösen az ilyesmire rendszerint fogékony szürrealista, expresszionista és avantgárd körökben.
A kollekció később természetesen felkeltette a nácik kitüntető érdeklődését is, akik az elmebetegek munkáiból több darabot is bemutattak minden idők egyik legbizarrabb művészeti eseményén (performanszán?), az 1937-ben megrendezett Elfajzott művészet című tárlaton, többek közt olyan ismert degeneráltak műveinek társaságában, mint Paul Klee, Ernst Ludwig Kirchner vagy Otto Dix, és bár az eredeti cél az lett volna, hogy elrettentse a német polgárokat a káros modern művészettől, a kiállítás végül óriási sikerrel futott. Prinzhorn gyűjteménye a háború után sokáig kallódott, és csak a hatvanas évek elején fedezték fel újra, 2001 óta pedig a Heidelbergi Egyetemen tekinthető meg.
Íme néhány figyelemre méltó alkotó Prinzhorn pszichiátriai felfedezettjei közül (ezen az oldalon meg még sokkal többet is lehet találni)
Peter Moog (1871–1930) A skizofrénia mellett súlyos alkoholizmustól és nem kevésbé súlyos nemi betegségektől is szenvedett. Aprólékosan kidolgozott, vallásos témájú képeket készített, és saját bevallása szerint „arcok százait” látta a mozaikpadlón és a falak foltjaiban.
August Neter (1868–1933) A volt mérnököt állandó hallucinációk gyötörték. Egyik rohama alkalmával több mint 10 ezer különböző képet látott felvillanni maga előtt nagyjából fél óra leforgása alatt, műveiben többnyire ezeket örökítette meg.
Johann Knüpfer (1866–1910) A kéregetésért többször elítélt, paranoiás téveszmékkel küzdő férfi számos alkalommal társalgott már Jézussal, és értett a madarak nyelvén. Legalábbis ezt állította magáról.
Hermann Beil (1867–?) A mániás depressziós Beil ismert volt arról, hogy bármire, akár WC-papírra is rajzolt, amúgy nagy műgonddal és hozzáértéssel.
Heinrich Welz (1883–?) Az eredetileg jogászként dolgozó Welz úgy hitte, hogy irányítani tudja a csillagok mozgását, és volt egy képzeletbeli barátja. Elmélete szerint ha a térképen vonalakkal összekötjük azokat a városokat, ahol Napóleon megfordult, az kiad egy N betűt.
Joseph Sell (1878–?) A fantasztikus-futurisztikus képeket alkotó Joseph Sell meg volt győződve arról, hogy képes egyszerre meghallani minden hangot a világon
Karl Brendel (1871–1925) A féllábú, paranoiától és hallucinációktól szenvedő, magát Jézus Krisztusnak képzelő volt kőműves először puhára rágott kenyérből formált meg obszcén szobrocskákat, majd mindenki nagy örömére áttért a fafaragásra.
Forrás: publicdomainreview.org
Kiemelt kép: Robert Riggs: Psychopatic Ward (forrás: moma.org)
