A Fülöp-szigetek egyik legkedveltebb szigetén, Palawanon, a hegyek közt bújik meg a csodaszép tengerpart, Nagtabon, amit főleg helyiek látogatnak. A népszerű turistalátványosságoktól távol esik, így csak az igazi kalandorok jutnak el ide. Viszont aki egyszer rátalál, nehezen szabadul tőle. Nemcsak a kristálytiszta kék víz, a finom homok vagy a szörfözéshez szinte mindig kiváló hullámok tartják itt az embert, hanem valami más is, valami megfoghatatlan.
Nagtabon tengerpartján megváltozott tudatállapotba kerül az ember (Fotó: iStockphoto)
A környékbeliek, a szörfösök és az idetévedő turisták is mind ugyanarról beszélnek: van itt valami jó energia, amitől azonnal otthon érzi magát mindenki, és ha egyszer haza kell mennie, örökké visszavágyik. James Betiát, a filippínó világutazó szörföst is ez fogta meg, amikor először itt járt, majd néhány év múlva elkezdett komolyabban foglalkozni azzal, hogy mit tudna tenni az itt élő közösségért. Végül tavaly szeptemberben maga köré szervezte a helyi ácsok és halászok gyerekeit, hogy szörfözni tanítsa őket, természetesen ingyen. Mert az a meggyőződése, hogy a szegény családból származó gyerekeknek is kellenek álmok.
James a környékbeli gyerekek hőse és példaképe (Fotó: Ádám Judit)
Édenkertben talált otthonra a szörfös
Ha turistaként Nagtabon tengerpartjára érkezel, azt hiheted, hogy rátaláltál a paradicsomra, ahol a mindennapi élet problémái megszűnnek, a stressz elmúlik. Se hálózat, se elektromosság nincs, csak a gyönyörű természet és a kedves emberek. Az ő életük viszont nem olyan könnyű, mint amilyennek első pillantásra gondolnánk. Mindig mosolyognak, mintha nem lenne holnap. És a legtöbbjük tényleg nem tudja, mi lesz holnap, lesz-e munka, lesz-e mit enni. De a vendéget akkor is invitálják vacsorázni, ha nekik maguknak nem marad mit enniük.
A helyiek nagyon szegények, de mindenüket megosztják az utazókkal is (Fotó: Ádám Judit)
Egy picike faluról beszélünk, mindössze néhány faházzal. A közösségben mindenki ismer mindenkit, tényleg olyan, mint egy nagy család. Angolul csak pár szót beszélnek, de szeretettel fogadják a turistákat, főként azokat, akik annyira beleszeretnek Nagtabonba, hogy heteket, hónapokat maradnak itt. Ha azt hinnéd, hogy pénzt várnak cserébe, nagyon tévedsz, ezek az emberek készek mindenüket megosztani veled, és még ők hálásak, hogy megtiszteled őket a jelenléteddel. Természetesen egy közösségi megosztáson alapuló kultúra is csak akkor működik, ha mindenki beletesz valamit, nem pedig csak elvesz, de ilyen önzetlen vendégszeretetet sehol máshol nem tapasztaltam.
A szociális élet központja Marcel és Dodoy háza, ők üzemeltetik a tengerpart egyetlen szörfkölcsönzőjét, illetve fakunyhókat is adnak ki egy-egy éjszakára az utazóknak. A szörfös srácok itt gyűlnek össze esténként, hogy együtt lógjanak, főzzenek, zenéljenek. A legtöbbjük a közeli nagyvárosban, Puerto Princesában él, de mindannyian a család tagjainak mondják magukat.
Szemétszedés szörfoktatásért
Közülük az egyik James, aki elhatározta, hogy megtanítja szörfözni az egyik család nagyobbik fiát, Tatolt. Alig néhány hónap elteltével a 13 éves fiú már versenyeket nyert, a vak is látta, hogy istenadta tehetség. Ahogy az lenni szokott, a környékbeliek mind megirigyelték Tatol sikereit, és kérték, hogy hadd csatlakozzanak az edzésekhez. Novemberre már öt fiút és három lányt számlált a csoport, és valamennyien indultak a helyi bajnokságon az év végén. Mindannyian ügyesek és lelkesek, de Tatol nemcsak a tudásával emelkedik ki közülük toronymagasan, hanem a kitartásával is: minden szabad percét a vízben tölti, iskola után rohan haza, épp csak ledobja a hátizsákját, és naplementéig ki sem lehet könyörögni a tengerből.
Az edzések szombatonként vannak, konkrét időpontjuk nincs, de a gyerekek így is, úgy is feltűnnek még azelőtt, hogy James befejezte volna a reggeli kávéját. Futva érkeznek, már messziről kiabálják edzőjük nevét. Lehetetlen nem észrevenni, mennyire lelkesek. A tréning előtt körbejárnak a parton, és szemetet gyűjtenek. Ez már a kezdetektől így van: valamit valamiért. Ingyen szörfoktatást kapnak, de cserébe nekik is „dolgozniuk” kell egy keveset, segíteni tisztán tartani a környezetüket. A tengerpart rendszeres tisztítása most már annyira népszerű esemény a környéken, hogy minden hétvégén rengeteg önkéntes segítőjük akad a fiúknak, főként a turisták közül. James a kávézója Facebook- és Instagram-oldalán reklámozza a szemétszedést és a zero waste, azaz hulladékmentes életmódot. (Egyébként nem ő az egyetlen, aki felkapta a fejét, és tesz valamit a környezetért: végre először jó cél érdekében fognak össze a közösségi média aktív tagjai, sok ember az általuk összeszedett, hatalmas zsákokba gyűjtött szeméttel pózol a fotókon. Mennyivel több értelme van ennek, mint anno az ice bucket challange-nek!)
A part megtisztítása után elkezdődik az edzés, először kört alkotva melegítenek kicsit. Az összes gyerek, 6 évestől a 13 évesig, egyetlen pisszenés nélkül követi James mozdulatait. Mindenki tudja a dolgát, a bemelegítés után szó nélkül felkapják a boardokat, és elindulnak a víz felé. Innentől egy jó időre eltűnnek, és csak órákkal később kerülnek elő kimerülten, farkaséhesen és mérhetetlenül boldogan.
James és tanítványai az edzés előtt közösen melegítenek be (Fotó: Ádám Judit)
Ezután elkezdődik az ebédfőzés James irányításával. Az ebéd költségének egyik felét mindig James állja, a másikat minden héten más szponzor, általában a turisták közül valaki. Így legalább hétvégén tápanyagban gazdag étel kerül a gyerekek elé – a hétköznapi étkezéseikről jobb nem is tudni, az átlagos reggelijük például üres rizs sóval és olajjal, ami nem a legjobb napindító egy növésben lévő szervezetnek. A halra és rizsre vadállatok módjára vetik rá magukat, de azért figyelnek rá, hogy mindenkinek jusson, és senki sem szed ki annyit, amennyit nem tudna megenni.
A gyerekek ritkán jutnak megfelelő élelmiszerhez, általában rizs a napi táplálékuk (Fotó: Ádám Judit)
Ebéd után végre tudok velük beszélgetni is. Bár az iskolában elvileg angolul tanítják nekik az összes tárgyat, alig mernek megszólalni, és amikor mégis megpróbálják, nagyon gyér szókinccsel és hibás nyelvtannal beszélnek. Persze az is közrejátszik, hogy idegen vagyok nekik, ráadásul külföldi és még fehér is. A lányok lassanként azért összeszedik a bátorságukat, és elkezdenek kérdezgetni a nevemről, hovatartozásomról, és persze arról, amiről mindig minden filippínó tudni akar: miért nincs még férjem?
Kiderül, hogy mind iskolába járnak már: még a legkisebb fiú is, akit simán óvodáskorúnak gondoltam, elmúlt hatéves. Mind állítják, hogy imádják a sulit, annak ellenére – vagy épp azért? –, hogy szüleik nem sokat foglalkoznak a jegyeikkel, és már annak is örülnek, ha elvégzik a 8 általánost, aztán továbbmennek gimnáziumba, hisz ez nem túl gyakori errefelé. Próbálok többet megtudni a mindennapjaikról, de nem nagyon mesélnek. Nekik természetes, hogy minden nap egyforma: iskola, utána némi házimunka, egy kis játék, tévénézés, az egyetlen változatosságot a szörfórák jelentik hétvégén. Nem járnak kirándulni vagy nyaralni, nincsenek drága játékaik, azzal szórakoztatják magukat, hogy egyszerű versenyeket találnak ki, például a papucsaikat dobálják egy körbe, vagy egy fák közé kifeszített kötélen egyensúlyoznak. Mégsem láttam őket sosem unatkozni vagy a szüleiket nyaggatni valamiért.
A lányok eleinte idegenkedtek a szörfözéstől (Fotó: Ádám Judit)
Arra vagyok a leginkább kíváncsi, hogy miért akarnak szörfözni, és olyasmi válaszokra számítok, hogy jó játék, szeretnek mozogni, vagy hasonló. De úgy vágják rá, hogy „azért, mert szeretnénk utazni”, mintha egész életükben erre az interjúra készültek volna. Nyilván nem a szüleiktől hallották, akik sosem hagyták el még a szigetet sem, nemhogy az országot. Ők elégedettek azzal, amijük van, sosem vágytak jobb életre, hisz még csak elképzelni sem tudják, milyen lehet az.
A dolog hátterében természetesen James áll, aki azt mondja:
Álmokat akarok nekik adni, mert ha álmodni már tudsz róla, akkor megvalósítani is képes vagy.
Mivel pedig a szülők nem tudnak sem kalandokról, sem nagyobb életcéljaikról mesélni a kölyköknek, megteszi helyettük ő. Szerinte ez ezerszer fontosabb, mint az, hogy megtanuljanak szörfözni.
Nem szörfözni tanítom őket, hanem élni. Sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben a szörfnél. Arra ösztönzöm őket, hogy akarjanak többet az élettől.
Annak különösen örül, hogy a lányok is kezdenek nyitni a szörf felé, korábban ez elképzelhetetlen lett volna. Magamtól ki nem találtam volna, hogy miért: mert nem akartak még jobban lebarnulni, hisz a sötétebb bőr errefelé a szegénység jelképe. Az újabb generáció már tudatosan vállalja a barnaságot, és elutasítja a fehérítőkrémeket, de hosszú folyamat lesz, mire tényleg kihal a fehér bőr túlzott magasztalása.
A barna bőr errefelé a szegénység jele, de a fiatal lányok szerencsére már nem kérnek a fehérítőkrémből (Fotó: Ádám Judit)
A pénz hiánya James szerint csak egy tényező, amit könnyű áthidalni, ha valaki tényleg el akar érni valamit. Ő már csak tudja, hiszen fillérekből utazta körbe Ázsiát és Európát is. Most a legnagyobb álma, hogy a tehetségesebb srácokat versenyekre vigye, és megmutathassa nekik, hogy nem csak ebből az egy szigetből áll a világ. Nem tartja lehetetlennek, hogy egyikőjük kijusson a következő olimpiára, ahol új sportágként már a szörf is szerepelni fog.
A jövő olimpiai bajnokai lehetnek (Fotó: Ádám Judit)
Csak néhány hónapja tanítja a gyerekeket, de máris nagyobb hatással volt rájuk, mint valaha bárki: mindegyikük egyetemre szeretne menni, világot látni, versenyezni. A szülők büszkék rájuk, és örülnek a sikereiknek – természetes, hogy jobbat akarnak nekik, mint amilyen az ő életük, még akkor is, ha ők maguk beérték ennyivel. Felteszem nekik az utolsó kérdést, bár már előre sejtem a választ, és igazam is lesz. Amint megkérdezem, hogy ki a példaképük, egyszerre kiáltják: James!
Európaiként nehéz megérteni, hogy miért áldozza valaki az összes szabadidejét és energiáját egy olyan projektre, amiből semmi anyagi nyeresége nincs, de a filippínók máshogy gondolkodnak erről. Mi, európaiak mindenből hasznot akarunk húzni, mindig csak nyerni akarunk. A filippínók, legyenek bármilyen jó üzletemberek, nemcsak maguknak akarnak nyerni, hanem az egész közösségnek. Ahogy ők mondják:
Ha egy közösséghez tartozol, onnantól bármilyen üzletbe kezdesz, úgy érzed, hogy nekik is vissza kell adnod valamit a nyereségedből.