A nemzet egyetlen és örökös csalogányának, Blaha Lujzának, született Reindl Lujzikának aktív (illetve többé-kevésbé aktív) pályafutása körülbelül hetven évig tartott, ami nemcsak rettentően sok, hanem egyenesen történelmi léptékű idő. Csak hogy valahogy megpróbáljuk érzékeltetni: hetven évig sínylődtek a zsidók a babiloni fogságban, hetven éven keresztül nyomasztotta a szabad világot a Szovjetunió létezése, és csaknem hét teljes évtizeden át irányította birodalmát I. Ferenc József császár. Utóbbi egyébként térben és időben nagyjából egybeesett Blaha Lujza művésznő tündöklésével is, de ez most mellékes.
Joggal gondolhatjuk, hogy egy ilyen páratlanul hosszú előadóművészi karrier, legyen bár páratlanul sikeres is egyúttal, rendszerint azért döcögősen indul, mindenféle jelentéktelen mellékszerepekkel, hogy aztán évtizedekkel később a régmúlt dicsőség romjai között érjen szomorú véget ugyancsak valami jelentéktelen mellékszerepben, amit ilyenkor valamiért jutalomjátéknak szokás hívni. Hisz ezek az önimádó, tapsfüggő művészemberek soha nem tudják, hogy mikor kell méltósággal végleg visszavonulni a színpadtól, ugyebár.
De Blaha Lujza nem Johnny Depp volt, hanem, hát, Blaha Lujza. Az ő első nyilvános szereplése éppoly fantasztikusan sikerült, mint a legutolsó – és éppoly szürreális is volt. Hirtelen (vagy nem annyira hirtelen) nem is jut eszünkbe más színésznő, aki ilyen csodás antréval és ilyen anyakirálynőhöz méltó búcsúval kápráztatta volna el a közönséget, ráadásul úgy, hogy a két fellépés között – nem lehet elégszer ismételni – eltelt hetven év (jó, igazából hatvankilenc).
Blaha Lujza különböző szerepeiben (forrás: Wikipedia)
Rátonyi Róbert nagyszabású operett-történeti könyve (amelyben természetesen külön fejezet foglalkozik a nemzet csalogányával) szerint a kis Reindl Lujza 1854-ben, alig négyéves korában lépett először színpadra. Ebben még nincs is semmi különös, hisz gyakorlatilag beleszületett a szakmába: apja, Reindl Sándor huszártisztként harcolta végig a szabadságharcot, majd Világos után Várai néven színésznek állt, és feleségével, a társalgási színésznő Ponti Alojziával az oldalán utazta be az országot egy vándortársulat tagjaként.
Ahogy Rátonyi írja: A kislány nyolcéves koráig nem járt iskolába, az írásra és olvasásra egy Kápolnai János nevű színész tanította meg. Szinte egész napját a színészek között töltötte, velük járta ekhós szekéren a Felvidéket, megfordult Rozsnyón, Lőcsén, Dobsinán. Lujzikát a társulat igazgatója, Kőszeghy Endre kérte fel, hogy szerepeljen az egyik darabban; nem teljesen egyértelmű, hogy pontosan melyikben, de nagy valószínűséggel a már a címével is rendkívül sokat ígérő Domi, az amerikai majom (Rátonyinál: A furfangos majom) lehetett az. Egymondatos statisztaszerep volt, persze, de micsoda szerep! Az óvodáskorú színművésznőnek az volt a dolga, hogy elbújjon egy hordóban, és ott csendben meglapuljon, amíg rá nem talál a címszereplő, a rettenetes külsejű majom. Ekkor rémülten ki kellett ugrania a rejtekhelyéről, miközben azt sikoltotta, hogy:
Jajj, a majom bácsi!
Talán nem olyan mélységű kinyilatkoztatás, mint az, hogy az élet: árny, mely jár-kel; egy szegény komédiás, ki egy óra hosszant tombol és dühöng, azzal lelép, s szava se’ hallatik, de (amellett, hogy sokkal könnyebben megjegyezhető) kétségkívül színháztörténeti jelentőségű mondat. Vagy valami olyasmi. Érdemes még megemlékezni Blaha Lujza jelenetbeli partneréről, a Klizsnik vagy Klischnigg Ede (esetleg Eduard Klischnigg) nevű majomszínészről, aki utánozhatatlan tehetséggel alakított a színpadon különféle főemlősöket, bár az nem egészen világos, hogy vajon civilben is egy gnómszerű törpe volt, ahogy több helyen írják, vagy épp ellenkezőleg, egy teljesen normális külsejű fiatalember (mint ezen a képen), ahogy az is kissé homályos, hogy Moson megyében született-e, vagy Londonban. Azt viszont tudjuk, hogy Blaha Lujza később is dolgozott vele a színpadon. Így írt róla emlékirataiban:
Klizsnik majom-ember volt és vendégszerepelni jött hozzánk. Belebújt egy majom bőrbe és ugrált, futkározott, köhögött, mimikázott. Olyan volt, mint az igazi majmok a vásári panorámák előtt. Én is játszottam Klizsnikkel. A darabnak ez volt a cime: »Egy óra.« Én egy kis fiút játszottam benne. Ezt a kis fiút elrabolja a majom, aki az ablakon át jön a házba, felkapja a gyereket, aztán elfut vele. Elviszi az erdőbe és mivel hogy ott is nyomában vannak egyre, hát elbújik vele egy ládába. Ezt a ládát nem fogom elfelejteni soha. Amikor arra került a sor, hogy Klizsnikkel belebújjak, hát sirni kezdtem és olyan rettenetesen féltem, hogy majd kitört a nyavalya. Hiába mondogatta mama és a többiek: »ne félj, ez csak egy bácsi, aki belebújt a majomjelmezbe« – én egész testemben remegtem és úgy féltem, mint még soha.
Blaha Lujza 1908-ban, a Népszínház Nagymama című előadásának címszereplőjeként (Forrás: Wikipedia)
És most ugorjunk előre pár évtizedet. 1923-ra alaposan megváltozott a világ a legendás Jajj, a majom bácsi! óta: többek közt létrejött, fél évszázadon keresztül virágzott, majd megszűnt az Osztrák–Magyar Monarchia, lefutott az első világháború, aztán jött a trianoni csapás, a nők meg kibújtak a fűzőikből, és rövidre vágatták a hajukat. Csak egy dolog volt állandó: az ekkor hetvenhárom éves Blaha Lujza. A színésznő valóságos nemzeti intézménynek számított már hosszú-hosszú ideje, Ferenc József koronás arany érdemkereszttel tüntette ki, a Nemzeti Színház első örökös tagjának választotta, nevét Budapest egyik legforgalmasabb tere és az újpesti színház viselte, és bár a tízes évek elejétől több ízben is megpróbálkozott a visszavonulással, fanatikus rajongótábora egyszerűen nem volt hajlandó elengedni, úgyhogy kisebb-nagyobb kihagyások után végül mindig a színpadon kötött ki.
1923 februárjában is hosszú szünetet követően állt ismét közönség elé; ezúttal tényleg utoljára, Verő György Török bíróné portája című alkalmi darabjában, amelyet a szerző az ötven évvel korábban alapított és másfél évtizede megszüntetett Népszínház jubileumára írt, és amelyben mind felvonultak az egykori társulat nagyjai Komáromi Mariskától Kassai Vidoron és Komlóssy Emmán át Csortos Gyuláig. Blaha Lujza, mint a régi nagyok közül a legnagyobb, természetesen központi szerepet kapott. Ő játszotta Bírónét, aki darabbeli férjével, Szirmai Imrével épp az aranylakodalmát ünnepli, és ebből az alkalomból fogadja a valaha volt Népszínház még élő tagjainak köszöntését, akik – minő érdekes koncepció! – mindannyian valamelyik ikonikus szerepükben jelentek meg. A nagy fináléban aztán a színpadra keveredett az összes kiérdemesült színművész, hogy együtt énekeljék el az akkori közhangulatot tökéletesen leképező, máig népszerű revizionista himnuszt, a Magyar Hiszekegyet. Csak Blaháné hallgatta némán a mindenki által jól ismert sorokat:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában
Hiszek egy isteni örök igazságban
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Mikor az utolsó szó is elhangzott, hirtelen ünnepélyes, áhítattal teli csend lett a színházteremben, a haza legnagyobb színésznője pedig azt suttogta maga elé, hogy
Jajj, a majom bácsi!
Nem, természetesen nem ezt suttogta, hanem azt, hogy Ámen. Hát így mutatkozott be a közönség előtt a kis Reindl Lujzika, és így búcsúzott híveitől a nagy Blaha Lujza. Ha valaki tud ennél menőbbet, ne tartsa magában.
