Évtizedek óta kóborol Japánban a magányos nyúlszamuráj

A japán származású Stan Sakai már 35 éve írja és rajzolja élete fő művét, az Usagi Yojimbo c. képregénysorozatot, amelyben a címszereplő, egy magányosan kóborló nyúlszamuráj (vagy szamurájnyúl) kalandjait követhetjük nyomon a 17. századi Japán autentikus díszletei között. Sosem járt még nálunk, így adott volt a kérdés: 

Hogy tetszik Budapest?

Óh, imádok itt lenni, gyönyörű a város, a Citadelláról nézve különösen csodás! Egy lengyelországi képregényfesztiválon voltunk nevelt lányommal, és úgy gondoltuk, hogy átugrunk Magyarországra is. Szeretek utazni, szeretem az európai építészetet és a történelmet, Budapesten pedig még soha nem jártam, noha sokat hallottam már róla, és mindig érdekelt.

Kiotóban született, de Honoluluban nőtt fel. Miért költöztek el Japánból?

Apám nisei volt, azaz második generációs japán–amerikai. Hawaiin született, és közvetlenül a második világháború lezárása után, az amerikai hadsereg tagjaként járt életében először Japánban, így ismerkedett meg édesanyámmal, aki egy régi és előkelő szamurájcsalád sarja. Külön kérvényt kellett benyújtaniuk ahhoz, hogy összeházasodhassanak, mivel apám külföldi állampolgár volt, ráadásul katona. Az sem könnyítette meg a helyzetüket, hogy anyai nagyapám eleinte nagyon ellenezte a kapcsolatukat; érdekes módon nem az volt a fő gondja, hogy apám a megszálló erőkkel érkezett, hanem az, hogy alacsony sorból származott, egyszerű parasztok és halászok voltak a felmenői. Akkoriban, a 40-es, 50-években az ilyesmit még rendkívül szigorúan vették Japánban.

A Pearl Harbor-i támadás után több mint százezer japán származású amerikai állampolgárt zártak internálótáborokba az USA-ban. Az ön édesapja is érintett volt?

Nem, ugyanis Hawaiin már régóta elég jelentős japán közösség él, és ez bizonyos fokú védelmet nyújtott; többnyire japánok voltak a kétkezi munkások, és japánok ültek a közigazgatás, illetve a hadsereg kulcspozícióiban is, úgyhogy ha mindenkit internáltak volna, akkor alighanem hamar megáll az élet az egész szigeten, ami háborús helyzetben nem különösebben szerencsés. Tehát őket többnyire békén hagyták, de például a feleségem családját tényleg erőszakkal telepítették ki a kaliforniai otthonukból.

Mijamoto Uszagi, az Usagi Yojimbo főszereplője (forrás: Vad Virágok Könyvműhely)

Szóval Hawaiin nagyon meghatározó volt a japán kultúra.

Igen, máig az, alapvetően én is ebben nőttem fel. Az utcánkban volt egy mozi, ahol minden hétvégén japán filmek mentek, a tévében is volt japán csatorna; imádtam a régi szamurájfilmeket, például Kuroszava vagy Inagaki munkáit. Na és persze temérdek képregényt olvastam gyermekkoromban, szuperhősös DC- és Marvel-sorozatokat és japán mangát, amivel anyukám ismertetett meg. Amikor elhatároztam, hogy csinálok egy képregényt, az első dolog, ami eszembe jutott, hogy Japánról fogok írni, mert annyira kézenfekvőnek tűnt, és Amerikában korábban még senki nem próbálkozott hasonlóval. Viszont Usagi alakja igazából csak a véletlennek köszönhetően lett ilyen. Eredetileg Mijamoto Muszasi, a legendás szamuráj kalandjait akartam feldolgozni, de egy nap csak úgy a magam szórakoztatására firkálgattam a vázlatfüzetembe, és valahogy született egy grafika egy nyúlról, amely tradicionális szamurájcopfba fogva viselte a füleit; nagyon tetszett a dizájn, annyira egyszerű volt, de mégis friss, ütős és egyedi.

Akkor döntöttem el, hogy emberi karakterek helyett inkább antropomorfizált állatokkal fogok dolgozni, ugyanakkor megtartom a 17. századi feudális Japán történelmi kulisszáit is. Már a kezdeteknél ügyeltem arra, hogy amennyire csak lehet, hiteles legyen a környezet, hogy stimmeljen minden apró részlet, úgyhogy rengeteget kutattam a témában, tanulmányoztam a korszak történelmét, a szokásokat, a folklórt, mindent. Olyanról is hallottam már, hogy az Usagit iskolai segédanyagnak használják, amikor japán történelmet vagy kultúrát oktatnak amerikai iskolákban, erre pedig roppant büszke vagyok. Szerintem a jó képregények nemcsak szórakoztatnak, hanem tanulni is lehet belőlük. Írtam már legendákról, mítoszokról, tradicionális ünnepekről, kardkészítésről, papírsárkányokról, teaszertartásról, agyagművészetről; bármi belefér, ami megmozgatja a fantáziámat, és ami köré tudok egy jó kalandot építeni.

Stan Sakai a budapesti közönségtalálkozón (fotó: Vad Virágok Könyvműhely)

Már gyerekként is ennyire érdekelte a történelem?

Ez alapvetően édesanyámnak köszönhető, ő mesélt nekem mindig ilyen történeteket. Most már 92 éves, de még mindig rengeteget olvas, a komoly tudományos munkáktól a kalandregényekig mindenfélét. A korához képest remek formában van, pedig neki sem volt könnyű élete; Nagaszakiból származik, és alig múlt 18, amikor atomot dobtak a szülővárosára.

Követi az új képregényeket?

Azért csak mértékkel; túl sok képregény van már, és nehezen tartom velük a lépést. Inkább könyveket szeretek olvasni. A Marvel meg a DC sorozatait például ma már egyáltalán nem tudom követni, olyan sokszor változik az alkotók személye, mindig új rajzoló, új író van, újraindítják a sztorikat, a karakterek új dizájnt, új személyiséget kapnak, úgyhogy ha most kezembe vennék egy friss füzetet, valószínűleg nem igazán érteném, hogy mi is történik benne. Az Usagi ebben a tekintetben más, mert annak én vagyok az egyetlen alkotója, én írom, én rajzolom 35 éve; persze itt is folyamatosan változik a főhős, egyre idősebb, érettebb, de ez azért nem olyan, mintha a nulláról kezdeném.

Miben volt még más az Usagi, mint a többi képregény?

Talán abban, hogy alapvetően karakterközpontú. Persze érdekesek a történetek, az akciók, a kalandok, de még lényegesebbnek tartom, hogy Usagi olyan alapvető értékeket közvetít, mint a hűség vagy a becsület, szóval könnyű vele azonosulni. Az is fontos, hogy enyém a karakter, és azt csinálok vele, amihez csak kedvem van, írhatok szerelmi drámát, akciót, krimit vagy akár science-fictiont, és ettől mindig izgalmas tud maradni.

Usagi idén lett 35 éves. Mit gondol, van még benne egy újabb 35 év? (Stan Sakai akkor pont 100 éves lesz, úgyhogy dupla jubileumot ünnepelhet.)

Óh, fantasztikus lenne még legalább 35 évig csinálni! Rettentően szeretek az Usagin dolgozni, és hát gyakorlatilag ez volt ez volt az egyetlen munkám az elmúlt négy évtizedben, úgyhogy ha most abbahagynám, akkor minden bizonnyal földönfutóvá válnék. Persze szoktam kapni más kiadóktól is megbízásokat, hogy tervezzek meg egy borítót, írjak meg egy sztorit, ilyesmik, ez pedig szerencsére frissen tart, mert így egy kicsit mindig ki tudok kapcsolódni az Usagi-történetekből. Jó, hogy én osztom be az időmet, bár egyébként elég fegyelmezetten dolgozom, ragaszkodom a szigorú napirendemhez.  

Egy mozgalmas részlet az Usagi Yojimbóból (forrás: Vad Virágok Könyvműhely)

Gondolom, Japánban kifejezetten népszerűek a munkái.

Hát, nem mondhatnám. A japán képregényes kultúra egy nagyon zárt és nagyon speciális világ ebből a szempontból, tudtommal még nem volt olyan nyugati képregény, ami igazán be tudott volna futni azon a piacon, vagy legalábbis egy sem jut eszembe. Ott még a Marvel is helyi verzióban megy, japán rajzolók csinálják, és a történeteket is a japán közönség ízlésére szabják. Az Usagit is inkább Amerikában és Európában szeretik, talán úgy 16-18 nyelven jelent meg, nem is tudom pontosan. (Az Usagi-képregények magyarul a Vad Virágok Könyvműhely gondozásában jelennek meg.)

El tudná képzelni Usagit a XVII. századi Japánon kívül más történelmi korban is?

Mondjuk az amerikai polgárháborúban, igen, azt hiszem, örömmel írnék ilyen történetet. Vagy a 30-as évek Amerikájában, amikor nagyon mentek az olyan ponyvaregény-sorozatok, mint a Shadow vagy a Doc Savage. Az a megközelítés szerintem passzolna Usagihoz.

És egy élő szereplős film? Vagy az már túlzás?

Pont most készül egy animációs sorozat, de korábban már többször felmerült egy élő szereplős mozi lehetősége is, ami azért még nekem is furcsán hangzik egy kicsit. Ja, és el ne felejtsem, Usagi-színdarab is volt már! Egy angol produkciós cég csinálta, Amerikában is turnéztak vele. Én Portlandben néztem meg az előadást, teljesen őrült sminkekben és jelmezekben álltak ki a színészek. Soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy ezt egyszer valaki színpadra állítja, de mondhatom, pompásan szórakoztam.

forrás: Vad Virágok Könyvműhely