„Pont olyan, mint a Csillagok háborúja, csak van benne egy cserebogárhoz hasonló, ronda nagy szörny.” Mikor tizenévesen először néztem meg Ridley Scott sci-fi-horrorját, a most 40 éves Alient, apám ezzel a mondattal igyekezett kedvet csinálni a mozihoz. Nem tudta, de nyitott kapukat döngetett amúgy, mert akkor már régóta néztem volna a filmet magamtól is. (Melyik kamasz ne lenne rákattanva egy olyan videókazira, aminek az a címe, hogy Nyolcadik utas: a halál, ugye?) Szóval megnéztük, az Alien-franchise-zal való eme első találkozásomból pedig sokáig három dolog maradt meg:
- Hogy ne hallgassak apámra, ha filmet ajánl.
- Hogy még életemben nem féltem filmtől ennyire.
- Hogy Ellen Ripley-nél nincs bátrabb ember az egész világon.
Azóta nagyjából 20 év telt el. Sok minden megváltozott, és nem csak az, hogy már nem az anyám ölébe bújva bekkelem ki az igazán parás részeket. Egy dolog állandó csak: az Ellen Ripley iránti rajongásom, aki az idegenek likvidálása közben, nem is olyan csendben, sci-fi-történelmet írt.
Poénból mondott igent Ripley-re
Amikor az Entertainment Weekly arról faggatta, miért mondott igent Ripley szerepére, Sigourney Weaver a lehető legnagyobb természetességel válaszolta, hogy „addigra már annyi furcsa dolgot csináltam a színpadon, hogy ez is belefért.” Ja, igen. Ne feledkezzünk meg róla, hogy akkortájt, mikor először találkozott az Alien forgatókönyvével, Sigourney a Yale drámatagozatának végzőseként még szentül hitte, hogy színpadi színésznőnek szánta a sors.
„Ami azt illeti, abban, hogy valóban alkalmas lennék a pályára, rajtam kívül kevesen hittek; anyám például egészen konkrétan kijelentette, hogy egy ilyen magas nő, aki ráadásul még a kritikát sem bírja elviselni, egyáltalán nem való színésznőnek.” Sigourney szerencsére nem adta fel az álmait: játszott tovább, hogy alig tíz évvel később, 1986-ban már ő legyen az első olyan színésznő, akit egy sci-fiben játszott szerepéért jelölnek Oscar-díjra.
„Pedig majdnem lecsúsztam a szerepről” – teszi hozzá, aztán azt is beismeri, a mai napig sem érti, hogyan kaphatta meg végül éppen ő Ripley szerepét. „Döbbenetesen nagy sznob voltam akkoriban, szóval csak arra tudok gondolni, hogy a stáb végül minden szándékom ellenére meglátott valamit abban a teljes érdektelenségben, amivel a válogatásra mentem.”
Se veled, se nélküled
Miközben a fáma évek óta arról szól, hogy Sigourney valójában kezdettől fogva gyűlölte Ripley karakterét, olyannyira, hogy a harmadik részre már konkrétan követelte az íróktól, hogy végre öljék őt meg, az igazság az, hogy a színésznő valójában nagyon is szerette Ellen Ripley-t. És nem csak azért, mert egyszer és mindenkorra ismertté tette a nevét. „Azt hiszem, az tetszett benne a legjobban, hogy eredetileg férfi lett volna. Tetszett, hogy direkt és határozott a kommunikációja, hogy egyetlen olyan jelenete sincs, mikor elérzékenyül, vagy feltartja a kezét arra várva, hogy valaki majd megmenti. Egy gondolkozó, aktív, döntéshozó karakter volt, egy női szuperhős, ami abban az időben igencsak nagy kuriózumnak számított.”
Ettől függetlenül persze, mint minden valamire való kapcsolatban, ebben is voltak hullámvölgyek. Sigourney például nehezen vette rá magát, hogy az Alien sikere után a folytatásban, a James Cameron nevével fémjelzett Aliensben (A bolygó neve: halál) is Ellen Ripley bőrébe bújjon.
Mint a közelmúltban bevallotta, a maga részéről komplettnek és lezártnak érezte a történetet az első rész után, fel se merült benne, hogy valaki lesz olyan őrült, hogy folytassa Ripley sztoriját. Végül James Cameron ügyesen megírt forgatókönyve és a karakterben rejlő új lehetőségek miatt mondott igent arra a szerepre, ami aztán meghozta neki élete első Oscar-jelölését.
Csakhogy hiába az újabb rész elsöprő sikere, egy 1986-os, Bobbie Wygantnak adott interjújában Sigourney már ismét csak arról beszélt, nem örülne egy esetleges újabb résznek. Vagyis ebben a konkrét esetben az Alien3-nak. „Cameron egyszerre volt borzasztóan tehetséges és őrült, hogy elő tudott állni egy olyan folytatással, ami pont ugyanannyira jó, mint az első rész volt. Kétlem, hogy ez még egyszer megismétlődhet” – mondta, majd viccelődve megjegyezte azt is, ha véletlenül mégis születne egy harmadik rész, arra már tényleg kényszeríteniük kellene őt a készítőknek. Aztán tessék: dacára az elhatározásnak, Sigourney mégis igent mondott a harmadik, sőt sokkal később még a negyedik részre is.
Az Alienben az egyetlen földönkívüli jelenség a női főszereplő volt
Az, hogy Ripley-ből végül az lett, aki, vagyis a valaha volt legvagányabb női szuperhős, ezzel együtt nem csak Sigourney Weavernek köszönhető. Éppúgy része volt benne az Alien rendezőjének, Ridley Scottnak is, aki végül kimondta az utolsó szót a karakter nemét illetően. A rendező egyébként soha nem rejtette véka alá, hogy nagy tisztelője a nőknek, erről egy 2015-ös, a Sydney Morning Heraldnak adott interjúban is őszintén mesélt. „Anyám három fiút nevelt fel, mégis ő volt otthon a főnök. Persze, hogy szeretem és tisztelem a nőket. És meggyőződésem, hogy ennek a kettőnek, a szeretetnek és a tiszteletnek kéz a kézben is kell járnia” – mondta Scott, aki így emlékezett vissza arra a pillanatra, mikor eldőlt, hogy Ripley-t egy nő játssza majd:
„Pontosan emlékszem arra, mikor Ripley szerepére kerestük a megfelelő embert. Az irodában ültünk ifjabb Alan Ladd-del (az Alien producerével – a szerk.), olvastuk a forgatókönyvet, találgattuk, ki lenne a legjobb Ripley, amikor Al egyszer csak azt kérdezte: »Mi lenne, ha Ripley nő lenne?« Mire én annyit mondtam neki, hogy: »Jól van, csináljuk. Találj nekem egy sportos nőt, aki eljátszhatná Ripley szerepét.«”
Mindez 1978-ban történt. Abban az évben, mikor a mozikban a következő tesztoszteronfilmek taroltak:
- Apokalipszis most
- Rocky II.
- Cápa 2
- Superman
- James Bond: Holdkelte
„Az Alien bőven megelőzte a korát. Bemutatta, hogy nők és férfiak is végezhetik ugyanazt a munkát, és ezzel egy időben azt is, hogy a nőket bizonyos tulajdonságaik, a türelem, a lelkierő, a szervezettség néha még a férfiaknál is alkalmasabbá teszik a veszélyes munkákra” – összegezte Sigourney Weaver az 1979-es Alien-film örökségét.
Egy esendő nő, akit különleges körülmények közé kényszerítenek
Ha Sigourney Weavert kérdeznénk arról, szerinte miért Ripley a sci-fi történetének legvagányabb főhőse, egész biztosan azt mondaná, hogy azért, mert igazából nincs benne semmi rendkívüli. És valóban:
- nincs szuperképessége, se szuperereje (épp csak annyira erős és fitt, ami a korának és a körülményeinek megfelel),
- okos, de nem zseni,
- találékony, de nincs semmiből túlképezve,
- bátor, de megvannak a saját félelmei.
És ha mindez nem lenne éppen elég, Ripley-nek, akiről az első filmben jó 45 perc után derül csak ki, hogy valójában ő a főszereplő, nem kellett se tapadós bőroverall, se köldökig kivágott egyenruha, sőt még egy miniszoknya sem ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra belopja magát a közönség szívébe.
Feminista filmikonként emlegetik, pedig Ripley igazából csak egy modern nő: pilóta, katona, harcos és eltökélt túlélő, akinek azután, hogy megmentette a saját életét, a macskáját és nem mellesleg a Földet, még maradt annyi lélekjelenléte, hogy hátrahagyjon egy utolsó üzenetet a történtekről és arról, mit tett azért, hogy a szörnyeket visszadugja a dobozba, ahonnan előjöttek. Győz? A mikroszkopikus esélyei ellenére is? Igen, de közben egy pillanatra sem veszíti el azokat a tulajdonságait, amik emberré teszik, és nem felejti el azt sem, mi mindent kellett ezért a győzelemért feláldoznia.
Ripley-vel egy óriási baj van csak. Azzal, hogy életre hívták, és a személyében megszületett a sci-fi valaha volt legjobb női szuperhőse, az írók mintha hátradőltek volna, hogy „lám, megcsináltuk, a munka el van végezve”. Sarah Connort leszámítva azóta sem írtak ilyen karaktert, pedig igény, az lenne rá.
Nyitókép: IMDb