„Kár volt nevetni Tivadar festőn” – 100 éve hunyt el Csontváry Kosztka Tivadar

Csontváry Kosztka Tivadar volt a magyar képzőművészet nagy, magányos bolygója és megfejthetetlen különce; az a fura figura, aki különös táviratokkal bombázta ismerőseit, szinte rögeszmésen foglalkozott Ferenc József császárral, és köznevetség tárgyának számított a Japán kávéházban; a céltudatos, keményen dolgozó patikusból lett aszkétaéletű, misztikus sivatagi remete, a szekta nélküli szektavezér, a szelíd holdkóros, a dilettáns lángelme, a mellőzött, meg nem értett zseni, aki nem létező színekben pompázó és semmi máshoz nem hasonlító, hatalmas vásznakat festett, vadregényes utazásokat tett a Közel-Keleten, egy regényíró tehetségével teremtette meg saját, mára teljesen elburjánzott mítoszának alapjait, és akit saját bevallása szerint egy mennybéli hang biztosított arról, hogy nagyobb művész lesz még Raffaellónál is. Bár ezeket a sokszor ismételt, kissé bombasztikus állításokat és anekdotatöredékeket azért érdemes némi kritikával kezelni, mert némelyik nem egészen fedi a valóságot, az kétségtelen, hogy Csontváry valóban egyedülálló jelenség és kivételes művész volt, akinek a legendájához az ilyen jelentőségteljes kinyilatkoztatások és unásig ismételt féligazságok is hozzátartoznak. Meg amúgy is, szerette, ha róla beszéltek.

Sétakocsikázás újholdkor Athénben (Forrás: Wikipedia)

„Már alkonyodni kezdett, és rajtunk kívül nem is volt ott senki. Megálltunk egy festmény előtt, amely holdvilágos tájat ábrázolt. A telihold egy hosszúkás, kopár sziklagerinc mögött emelkedik föl, és rózsaszínű fényt áraszt a völgybe. A rózsaszínű holdfény hihetetlen lett volna, ha nem láttam volna ilyet a saját szememmel, mikor egy ízben Athénban jártam. Azt mondtam a feleségemnek :
— A Himettosz!

Ekkor a deszkafal mögül egy szakállas férfi ugrott ki, és izgatottan kiáltotta: — Na ugye? Ugye? És ezt senki sem akarja nekem elhinni! — Csontváry Kosztka volt, aki szívéből örvendezett, hogy talált egy szavahihető tanút az ő rózsaszín holdvilága mellett. Együtt jártuk azután a termeket, a művész magyarázott, én pedig alig értettem valamit, mintha nem is magyar nyelven beszélt volna.”

Herczeg Ferenc visszaemlékezései az 1910-es Csontváry-kiállításról

Selmecbánya (Forrás: Wikipedia)

„Csontváry nem primitív, naiv. Münchenben állítólag azt mondták neki: nincs mit tanulnia többet. Akár mondták, akár nem: valóban nem volt. Amit a démona diktált, meg tudta csinálni. A Selmecbányai tájkép szigorúan szerkesztett természetével, ha valakit, inkább Cézanne-t juttatja eszünkbe. A mesterség-tudást ebben az esetben az méri, hogy tudja a módszereit célja szerint váltogatni. Mennyire más az athéni est lírája, a Sétalovaglás vagy a Szerelmespár renaissance finomsága, a semita Panaszfal, a Cédrus viharzó szimbolizmusa. Képeit nem a művészi fejlődés köti össze, hanem a szellem expedíciói dobják szét, s a kéz mindig megtalálja hozzá a mérlegelt eszközöket.”

Németh László az 1963-as kiállításról

Baalbek (Forrás: Wikipedia)

„Színeinek csodálatos ereje, gazdagsága páratlan a magyar festészetben. Tárgyával mindig harmonikus egységben van. Képzelete szárnyaló látomásokat varázsol tájakból, bibliai hangulatból, szent táncokat lejtő cédrusünnep zarándokaiból, Baalbek elfelejtett isteneinek és nagy királyainak romba dőlt márványpalotáját egy utolsó napsugárral aranypalotává varázsolja. Angyali sugallatok? Igen — felsőbbrendű intuíció. Akkor, amikor az őrajta nevető Japán kávéház festőinek a bankár sugallt, a színésznő és a millenniumi minisztérium, a müncheni generálzaftban úszó képeket festve hunyorított szemmel néztek képet és világot, mi is jön ki belőle. Az ő szemét kinyitotta a sugallat. Tágra nyílt szemmel nézte a világot, színeit, és volt lelkiereje egyedül megfesteni…

Képei ma is frissek, színei tüzesek, mintha tegnap festette volna. Ugyanakkor az összes korabeli festő képei, legyen az jó vagy rossz, megsötétedtek, nagyon sok értéktelenné feketedett. A festéket pedig egy helyről szerezték be. Kár volt nevetni Tivadar festőn.”

Borsos Miklós szobrászművész

Castellamare di Stabia (Forrás: Wikipedia)

„Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől. […] Különc lélek volt, de nem a különcségéből táplálkozott, hanem szinte érintetlen tisztaságából, szentekre emlékeztető akaraterejéből. Tehetsége a detektoros rádiók kristályára emlékeztet. »A nagy tehetségek nem nagy egyéniségek – írja Eliot –, hanem rendkívüli médiumok.« Csontváry mint valami tiszta kristály, fogta föl és sugározta ki magából a világot: a mondhatót és a mondhatatlant.”

Pilinszky János a Csontváry önéletrajzáról írt cikkében

Mandulavirágzás Taorminában (Forrás: Wikipedia)

„Az utánzás a célja, a megtévesztő utánzás. Szinte megható türelme, kitartása, ha nem is értékes a cél és kilátástalan is a küzdelem. Láthatólag örül minden kis lépésnek, ami előre viszi. Gyerekes örömmel eljátszadozik a perspektíva törvényeivel és elárad rajta a rajongás, ha kigyullad valamelyik színe. Amellett mintegy újra fölfedezi magának a legegyszerűbb, legközkeletűbb eljárási módokat is. Egész technikája nagyon kezdetlegesnek, roppant elmaradottnak látszik és mégis néha érthetetlen ügyességek sikerülnek neki. Az alkonyatba belevilágít egy ablaksor úgy, hogy szinte keressük a gyertyát a kép mögött, hullámok gyűrűznek lassan tova, vagy a giccs-festők ismert itáliai alkonyata egyszerre teljes pompájában ragyog felénk. […] A természet uralkodik ezen a művészeten, az ember csak reprodukálni igyekszik lázas erőfeszítéssel valamelyik szögletét vagy pillanatát.”

Feleky Géza kritikus, a Nyolcak festőcsoport nagy híve, aki szemlátomást némi értetlenséggel, de azért jóindulatúan közelít Csontváry művészetéhez

Panaszfal (Forrás: Wikipedia)

„A Panaszfal Csontvárynak az a műve, amely a művész helyzetét, a magyarság helyzetét, a mélyen szellemigényű ember helyzetét együttesen a XX. század elején a legtökéletesebben ábrázolja, s ezek szerint a szó legszorosabb értelmében világkép. Ez a kép az emberiség: a lelki szegénység állapotában, az ügyefogyott nosztalgiában. Ilyen névtelen fájdalmak ülnek ki arcunkra. Ennyire szenvedünk attól, amit életnek hívunk, s amiből oly rettenetesen keveset értünk, és amit annyira szeretnénk szeretni. Ilyen elhagyatottak vagyunk. Ilyen elvetélt és árva lények vagyunk, s így didergünk és panaszkodunk.”

Hamvas Béla, a nagy magyar ezoterikus bölcselkedő a Panaszfalról

Vihar a Hortobágyon (Forrás: Wikipedia)

„Az ember mosolyog is a képein, megindultan is nézi őket. Megindultan, mert hit és rajongás van bennük; mert kevés nagy művészünknek szívét, lelkét tölti be annyira a természet és a művészet szeretete, mint ezét a dadogó beszédű és gyermeteg szemű dilettánsét.”

Elek Artúr író a Csontváry-kiállításról 1910-ben 

Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban (Forrás: Wikipedia)

„Ha valakinek kijár a fölfedezők tisztelete, úgy Csontváry az: ám ezeknek a banális sorsa, hogy a kortársak félreismerik; ezeknek a sorsa, hogy a halálukban is sokáig kell várakozniuk, miután életükben nagyon előresiettek.”

Vaszary János festőművész 1930-ban

A magányos cédrus (Forrás Wikipedia)

„A falakon érdekes, egymást marcangoló madárképek lógtak; a gyér világításnál is lenyűgöző, félelmes hatásuk volt. Egy percre megálltam. Az üveges, szárnyas műteremajtó mögül vitatkozó hangok szűrődtek ki. Kopogtattam — végül benyitottam. Egy idősebb hölgy, Anna néni — Kosztka Tivadar nővére volt — a padlón szétszóródott iratokat, leveleket rendezgette. Rajta kívül még 7-8 személy volt a teremben. A papírokat egy kosárba gyűjtötte, és igyekezett rendet teremteni a műteremben. A szót egy fiatal festőművész rokon vitte, ki ismételten hangoztatta, hogy a festmények, rajzok, művészi értékkel nem bírnak, de mivel a képek kitűnő minőségű belga vászonra vannak festve, komoly értéket jelentenek, mivel ilyen vásznat itthon már régen nem lehet kapni. A festő vitte tovább is a szót. Anna néni kérdésére, hogy mi lesz az óriási vásznakkal, megnyugtatta, hogy beszélt a fuvarosokkal, akik a fővárosi élelmiszerhiányra való tekintettel szekereiken hordják fel az élelmet a csarnokba, de sajnos, mivel ponyvájuk nincsen, az őszi esőzésben mindenük elázik. Ezért számítanak az óriási méretű vásznakra: jó árat fizetnek majd érte. Anna, a jó nővér felsírt: Szegény Tivadar! — hogy szerette, milyen büszke volt ezekre a művekre, és most szét fogják darabolni, elpusztítják őket! Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam, és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén.”

Gerlóczy Gedeon építész, Csontváry hagyatékának megmentője