Joe Orton színpadi szerzői pályafutása olyan rövid, kaotikus és rendhagyó volt, hogy ahhoz képest a Sex Pistols legendásan tumultuózus három éve is a fontolva haladás magasiskolájának tűnik: az író, aki egyébként 1962-ben még féléves börtönbüntetését töltötte, 1964 és ’67 között gyors egymásutánban írt néhány drámájával pillanatok alatt teljesen felforgatta a brit színházi életet, majd ugyanilyen sebességgel le is lépett a színről, miután élete nagy szerelme, az antidepresszánsokon és barbiturát-származékokon élő Kenneth Halliwell brutálisan szétverte a fejét egy kalapáccsal. Bár mindig ingoványos terep egy művészt a műveivel azonosítani, Joe Orton tényleg pont úgy élt (és úgy halt), mintha saját drámáinak valamelyik különösen elfuserált és lenyűgöző szereplője lenne.
A kíméletlen és szórakoztató fekete komédiák mestere nem éppen klasszikus értelmiségi családban született: apja a Leicester megyei városi tanács kertészeként dolgozott, anyja pedig a helyi cipőgyárban volt alkalmazott. Ám az ifjú Ortont valamiért nem a rosszul fizetett és megterhelő kétkezi munka izgalmas világa ragadta magával, hanem a színház. A negyvenes évek végén, 16-17 éves korában már több különböző amatőr vagy kevésbé amatőr színtársulatban is megfordult, és közben szakadatlanul képezte magát, hogy meggyőzőbben mutasson a színpadon, illetve hogy jobban belesimuljon a vágyott középosztálybeli miliőbe: az eredetileg beteges külsejű, asztmás fiatalember némi izomzatot szedett magára, rendszeresen járt beszédtanárhoz és közben buzgón igyekezett pótolni műveltségbeli és kulturális hiányosságait. A metamorfózis olyan remekül sikerült, hogy 1950-ben ösztöndíjat nyert London (és egyúttal az egész világ) egyik legrangosabb drámaiskolájába, a Royal Academy of Dramatic Artba.
Joe Orton islingtoni otthonában, 1966-ban (fotó: Harry Thompson/Evening Standard/Getty Images)
Ott ismerkedett meg a jó családból való, karizmatikus Kenneth Halliwell-lel, akivel hamarosan össze is költöztek; a férfi hét évvel volt idősebb Ortonnál, szabadidejében a szülői örökséget élte fel, és teljes falfelületeket beborító bizarr és csodaszép kollázsokat készített reneszánsz festményekből és bulvárlapok harsány főcímeiből. Orton és Halliwell ebben az időben elválaszthatatlannak bizonyultak: nemcsak szeretők és barátok voltak, hanem alkotótársak is. Bár az iskola elvégzése után Orton elszerződött ügyelőnek egy ipswich-i színházhoz, Halliwell pedig Walesben próbált szerencsét, csupán néhány hónapig bírták egymás társasága, illetve kreatív munka nélkül.
Londonba visszatérve tehát ismét közös lakást béreltek, és a kutyát nem érdeklő regényeket kezdtek írni az angol irodalom neves homoszexuális botrányhősei és különcei – mint Oscar Wilde vagy Ronald Firbank – modorában. Máskülönben viszont olyan szent igénytelenségben és elvonultságban éltek, mint a kapucinus szerzetesek. Megesett, hogy hetekig csak sült babot és kenyeret fogyasztottak, villanyáramot alig (vagy egyáltalán nem) használtak, és emberek közé sem igen jártak; mintha csak valami nyomasztó, mélyrealista fekete-fehérben forgatott kitchen sink (kábé a szocreál brit megfelelője) filmdrámát próbáltak volna élőben megvalósítani. Az íráson kívül csupán egyetlen szórakozásuk volt: könyveket lopkodtak a környékbeli könyvtárakból, majd némi optikai kollázs-tuning után visszacsempészték őket a polcra.
Kenneth Halliwell (fotó: murderpedia.org)
Valóságos kis remekművek kerültek ki Orton és Halliwell műhelyéből: John Betjeman válogatott költeményeinek borítójára egy középkorú, majdnem teljesen meztelen, tetoválásokkal borított úr fotóját rakták, a Nagy Tudorok című vaskos történelmi munkán lecserélték a jeles uralkodók portréit (többek közt egy majoméra), más könyvekre ruhátlan, birkózó férfiak kerültek, esetleg cuki kiscicák, vagy megint majmok, és megint csupasz férfiak – ezen az oldalon meg is lehet tekinteni néhányukat. A művek ma már az Islington Museum becses kincsei közé tartoznak, de akkoriban még nem értékelték őket ennyire, a titokzatos könyvrongálókra pedig egy idő után már szabályosan vadászott a rendőrség. A félelmetes bűnözők 1959-től egészen 1962-ig, azaz a lebukás pillanatáig folytatták ezt a sajátos, a vandalizmus és a művészeti performansz keverékeként leírható, mellesleg unaloműzésnek is kiváló tevékenységet, és a vád szerint ezalatt több mint hetven darab könyvet tettek tönkre, vagy ha úgy nézzük: gondoltak újra. A mából visszatekintve talán már kevésbé érthető, de Orton és Halliwell végül fél év letöltendőt kapott az islingtoni könyvtárak nem egészen rendeltetésszerű használatáért, habár a szigorú ítéletben valószínűleg a két férfi nemi irányultsága is közrejátszott, hisz Nagy-Britanniában akkoriban még büntetendő volt a (férfi) homoszexualitás.
Joe Orton a Csak mint otthon egyik próbáján 1964-ben (fotó: Keystone/Getty Images)
Művészi szempontból mégiscsak hasznosnak bizonyult a rács mögött töltött hat hónap, és kiváltképp a nagy, kiábrándító szembesülés a fontoskodó, packázó hivatalokkal és a képmutató brit társadalommal; Orton ugyanis ekkor döbbent rá, hogy pontosan mit is akar csinálni. Szabadulása után aztán minden dühét, és minden tehetségét az alkotómunkába ölte. Már első darabja, az 1964-ben bemutatott Csak mint otthon (Entertaining Mr. Sloane) botrányosan nagy sikert aratott, először persze a minden újdonságra fogékony kritikusok és egyéb színházi sznobok körében, majd szép lassan a nagyközönség is ráharapott – noha az apjukat halálra rugdosó sármos, fiatal pszichopata, azaz a címszereplő Mr. Sloane kegyeiért vetélkedő testvérpár (Kath a középkorú háziasszony, és bátyja, Ed) története minden, csak nem szokványos.
A Csak mint otthonban már ott volt minden olyan jellegzetesen ortonos összetevő, amivel a szerző kitűnt a kortársak közül: az anarchista lendület, a pazarul megírt, elegánsan gördülő dialógusok, a romlott, cinikus vagy csak egyszerűen teljesen defektes szereplők, a sötét humor, a hajmeresztő fordulatok, a határok folyamatos feszegetése, valamint természetesen a szex és az erőszak. Orton ezután valósággal ontani kezdte magából a hasonló szellemben fogant darabokat, valahol Feydeau és Tarantino közt félúton (mondjuk): az 1965-ben bemutatott krimiparódia, a Karinthy-színház ajánlójában csak buzi-bohózatként jellemzett Szajré már tényleg nagyot robbant, és a legünnepeltebb drámaírók közé emelte a még mindig csak 32 éves szerzőt. Orton emellett írt néhány tévéjátékot a BBC-nek, illetve egy soha meg nem valósuló forgatókönyvet a Beatlesnek, és közben valószínűleg annyi pénzt keresett, mint korábban összesen, és annyi jóképű, fiatal (esetenként talán túlságosan is fiatal) fiút és fess úriembert vitt az ágyába (jó, inkább mindenféle nyilvános illemhelyekre), amennyit csak akart.
Gary Oldman és Alfred Molina a Hegyezd a füled című filmben (fotó: Mary Evans/Ronald Grant/Everett Collection/imdb.com)
A szép fokozatosan partvonalra került Halliwell azonban nehezen viselte barátja írói sikereit és nagyvilági életmódját. A férfi egyre magányosabbnak és szerencsétlenebbnek érezte magát, ezzel párhuzamosan pedig egyre mélyebb depresszióba süllyedt, és csak a mértéktelen gyógyszerfogyasztásban talált némi vigaszra. Aztán már az sem volt elég. 1967. augusztus 9-én kilenc kalapácsütéssel agyonverte Ortont közös islingtoni otthonukban, majd magával is végzett. Búcsúlevelében csak annyit írt: Olvassák el Orton naplóját, különös tekintettel a második felére, abból minden kiderül. A napló második fele egyébként jobbára az író különféle változatos szexkalandjaiba enged izgalmas betekintést, úgyhogy valahol érthető, hogy Halliwell nem volt különösebben elragadtatva. Ortonnak még három posztumusz bemutatója volt a következő két évben, és darabjait még ma is rendszeresen játsszák szerte a világon. Végül azért Halliwellre is vetült némi reflektorfény: barátjával közösen írt regényei közül azóta kettő is megjelent, kollázsait időként kiállítják itt-ott, az 1987-ben készült Hegyezd a füled című remek életrajzi filmben pedig Alfred Molina keltette életre alakját, a Gary Oldman által alakított Orton oldalán.
