Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

„Krisztus szerelmére, adjon végre valaki egy italt!” – így panaszkodtak a lapszéleken a kódexmásoló szerzetesek

Kevesen tudtak olyan szórakoztató és a főszöveghez gyakran egyáltalán nem kapcsolódó széljegyzeteket írni, mint a scriptoriumokban gürcölő barátok.

A scriptorok, avagy közkeletűbb nevükön a kódexmásolók voltak a középkor névtelen szellemi napszámosai és hősei, akik fáradhatatlanul sokszorosították, gondozták, és ha kellett, hát ki is javítgatták a kéziratokat a könyvnyomtatás széles körű elterjedését megelőző időkben.Illetve az nem teljesen igaz, hogy mind névtelenek voltak, hisz néhányukról azért fennmaradt némi információ, vagy legalább utólag kaptak valami menő becenevet, mint például a titokzatos Worcesteri Remegő Kéz, aki számtalan óangol szöveg mellé (fölé, alá) írt latin és középangol nyelven kommentárokat, glosszákat a 13. században, jellegzetes kézírása pedig alighanem valamilyen betegség (mondjuk Parkinson-kór), esetleg a súlyos alkoholizmus nyomát mutatja.  

Másoló szerzetes portréja a Kongresszusi Könyvtár falán (forrás: Wikipedia)

De mivel a scriptorok döntő többsége egyúttal szerzetes is volt, és mint ilyen, természetesen szerény és világi ambícióktól mentes, tény, hogy ritkán tüntették fel a nevüket az általuk készített munkákon; legfeljebb a keresztnevüket rejtették el valamilyen talányos versikében, ha már nagyon eluralkodott rajtuk a hiúság (amúgy egyetlen könyv másolásával nagyjából fél év kemény gürcölés után végeztek, úgyhogy lett volna mire büszkének lenni), vagy ha volt a könyv végén kolofon (impresszum, mondjuk), akkor oda esetleg beírták magukat.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy minden személyességnek híján voltak ezek a művek. A másoló szerzetesek – akik között sok, a monoton körmölést halálosan unó fiatalember, sőt kamasz is akadt – gyakran írtak ugyanis a lapszélekre olyan megjegyzéseket és szellemességeket, amelyeknek nem sok közük volt a főszöveghez, hanem inkább a scriptorok pillanatnyi lelkiállapotát vagy gondolatait tükrözték, de az is előfordult, hogy csak úgy céltalanul firkálgattak valamit, ha nem figyelt oda a szigorú perjel vagy az armarius. Leginkább persze a munkakörülmények miatt panaszkodtak: hideg van, begörcsölt a kezem, unalmas a könyv, satöbbi. Ilyenekből válogattunk össze néhányat: 

  • Hála a jó Istennek nemsokára sötét lesz (ez azért jó, mert akkor nem lehet dolgozni)
  • Megírtam, amit kellett; Krisztus szerelmére kérem, most már adjon valaki egy italt!
  • Armagh-i Szent Patrik, könyörgöm, szabadíts meg az írástól!
  • Itt végre véget is ér Aquinói Tamás testvér könyvének második fele; nagyon hosszú, nagyon bőbeszédű és nagyon unalmas; köszönöm, Istenem, köszönöm, Istenem és még egyszer köszönöm, Istenem! 
  • Új pergamen, vacak tinta. Nem is mondok többet.
  • Híg a tinta és szőrös a pergamen. 
  • Az a kibaszott apát!
  • Iszonyatosan másnapos vagyok. 
  • Nem hiányzik semmi, de egy macska összepisálta a kéziratot éjszaka. Legyen átkozott az a rühes macska, amelyik lepisálta a munkámat itt Deventerben az éjjel, és legyen átkozott a többi macska is. Senki ne hagyjon nyitva könyvet éjszakára olyan helyen, ahol macskák is előfordulhatnak. 
  • Óh, borzalom! A kezem! Szent Szűz, nagyon fárasztó ez az oldal! (Majd pár oldallal később:) Eltelt három óra. Ideje ebédelni!
  • Milyen szomorú! Óh, te kicsi könyv: egy nap majd valaki beléd lapoz, és így szól: a kéz, ami ezt írta, már nincs többé.  

 

forrás: laphamsquarterly.org

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top