„Krisztus szerelmére, adjon végre valaki egy italt!” – így panaszkodtak a lapszéleken a kódexmásoló szerzetesek

A scriptorok, avagy közkeletűbb nevükön a kódexmásolók voltak a középkor névtelen szellemi napszámosai és hősei, akik fáradhatatlanul sokszorosították, gondozták, és ha kellett, hát ki is javítgatták a kéziratokat a könyvnyomtatás széles körű elterjedését megelőző időkben.Illetve az nem teljesen igaz, hogy mind névtelenek voltak, hisz néhányukról azért fennmaradt némi információ, vagy legalább utólag kaptak valami menő becenevet, mint például a titokzatos Worcesteri Remegő Kéz, aki számtalan óangol szöveg mellé (fölé, alá) írt latin és középangol nyelven kommentárokat, glosszákat a 13. században, jellegzetes kézírása pedig alighanem valamilyen betegség (mondjuk Parkinson-kór), esetleg a súlyos alkoholizmus jeleit mutatja.  

Másoló szerzetes portréja a Kongresszusi Könyvtár falán (forrás: Wikipedia)

De mivel a scriptorok döntő többsége egyúttal szerzetes is volt, és mint ilyen, természetesen szerény és világi ambícióktól mentes, tény, hogy ritkán tüntették fel a nevüket az általuk készített munkákon; legfeljebb a keresztnevüket rejtették el valamilyen talányos versikében, ha már nagyon eluralkodott rajtuk a hiúság (amúgy egyetlen könyv másolásával nagyjából fél év kemény gürcölés után végeztek, úgyhogy lett volna mire büszkének lenni), vagy ha volt a könyv végén kolofon (impresszum, mondjuk), akkor oda esetleg beírták magukat.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy minden személyességnek híján voltak ezek a művek. A másoló szerzetesek – akik között sok, a monoton körmölést halálosan unó fiatalember, sőt kamasz is akadt – gyakran írtak ugyanis a lapszélekre olyan megjegyzéseket és szellemességeket, amelyeknek nem sok közük volt a főszöveghez, hanem inkább a scriptorok pillanatnyi lelkiállapotát vagy gondolatait tükrözték, de az is előfordult, hogy csak úgy céltalanul firkálgattak valamit, ha nem figyelt oda a szigorú perjel vagy az armarius. Leginkább persze a munkakörülmények miatt panaszkodtak: hideg van, begörcsölt a kezem, unalmas a könyv, satöbbi. Ilyenekből válogattunk össze néhányat: 

• Hála a jó Istennek nemsokára sötét lesz (ez azért jó, mert akkor nem lehet dolgozni)
• Megírtam, amit kellett; Krisztus szerelmére kérem, most már adjon valaki egy italt!
• Armagh-i Szent Patrik, könyörgöm, szabadíts meg az írástól!
• Itt végre véget is ér Aquinói Tamás testvér könyvének második fele; nagyon hosszú, nagyon bőbeszédű és nagyon unalmas; köszönöm, Istenem, köszönöm, Istenem és még egyszer köszönöm, Istenem! 
• Új pergamen, vacak tinta. Nem is mondok többet.
• Híg a tinta és szőrös a pergamen. 
• Az a kibaszott apát!
• Iszonyatosan másnapos vagyok. 
• Nem hiányzik semmi, de egy macska összepisálta a kéziratot éjszaka. Legyen átkozott az a rühes macska, amelyik lepisálta a munkámat itt Deventerben az éjjel, és legyen átkozott a többi macska is. Senki ne hagyjon nyitva könyvet éjszakára olyan helyen, ahol macskák is előfordulhatnak. 
• Óh, borzalom! A kezem! Szent Szűz, nagyon fárasztó ez az oldal! (Majd pár oldallal később:) Eltelt három óra. Ideje ebédelni!
• Milyen szomorú! Óh, te kicsi könyv: egy nap majd valaki beléd lapoz, és így szól: a kéz, ami ezt írta, már nincs többé.  

forrás: laphamsquarterly.org