Miért egyre rosszabbak a hollywoodi filmek akciójelenetei?

Óriási változás történt a blockbusterek történetében. A minden idők legtöbb pénzt hozó filmje címet idén nyáron a Bosszúállók: Végjáték átvette a trónon kilenc éven át ücsörgő Avatartól, és még James Cameron is illedelmesen gratulált a trónfosztáshoz a Russo fivéreknek. A Bosszúállók: Végjáték a műfaja szerint akció/kalandfilm, és bár számos jelenetére, sőt még egy-két konkrét dumára is jól emlékszem a filmből, az akciójelenetei egyszerűen csak átsuhantak rajtam.

Felnőtt férfiakat és nőket egyaránt bőgőmasinává varázsol a Bosszúállók: Végjáték

Pedig egészen monumentális, rengeteg szereplőt felvonultató csihi-puhival szolgálta ki a nézőket a rendezőpáros, mégsem volt bennük semmi, amire nemhogy sokéves, hanem akár néhány hónapos távlatból is érdemes lenne visszaemlékezni. A világ legsikeresebb akciófilmjéről beszélünk, így nyilván jogos lenne az elvárás, hogy pont az akciójelenetei legyenek a legnagyobb erősségei. Ráadásul a Bosszúállók: Végjáték egyáltalán nem egyedi példa. A mai akciófilmek többségében pont az akciójelenetek a legjellegtelenebbek, pedig pénz, paripa és fegyver is az alkotók rendelkezésére áll, csak használni kellene őket.

Nemcsak a rossz CGI a ludas

Kedves Hollywood, nem kérünk több számítógépes állatot és embert, köszönettel: a nézők

Nem is olyan rég még azt veséztük ki, hogyan vált egyre igénytelenebbé a CGI használata a gigantikus költségvetésű amerikai blockbusterekben. Természetesen az abban a cikkben szereplő okok egy része ebben az írásban is megállja a helyét. Az akciójelenetek CGI-jénél is jellemző, hogy szűkös határidővel és kis költségvetéssel kell az effektcsapatoknak dolgozniuk, és jellemzően valóban azok az akciójelenetek néznek ki a legrosszabbul, amikben egyáltalán nincsenek valódi emberek, és referenciamozgásokat sem használnak: egyszerűen csak két (vagy több), pixelekből összerakott szereplő püföli egymást a pixelekből összerakott díszletek között a végtelenségig. Súlytalan rajzfilmfiguráknak tűnnek, mert valójában azok is. Azonban az, hogy az akciójelenetek mennyire soványak, csak részben fogható a CGI nem megfelelő használatára, valamint arra, hogy Hollywood nem hagy elég időt arra, hogy igazán valószerű képeket alkossanak a szakemberek. Az akciójelenetek silányabbá válásának egyik első oka a Bourne-filmekben keresendő.

És jöttek a Bourne-filmek!

A Bourne-tetralógia filmjei úttörőnek számítottak a filmszakmában. Paul Greengrass rendező és az akciókért felelős csapata remegő kézi kamerával, közelik tömkelegével és gyors vágásokkal érte el azt a hatást, mintha a néző is egyenesen az akciójelenet közepén lett volna. A képek megkomponáltságánál sokkal többet számított a látvány dinamikája és a film lendülete, és A Bourne-csapda és A Bourne-ultimátum üldözései és verekedései máig a szakmai csúcsnak számítanak a szakmában. Ezekben a filmekben hiába okozott a kézi kamera remegése tengeribetegséget a nézőknek, és hiába volt a vágás sokszor nagyon gyors, a képsorok mögött valós teljesítmény rejlett. Matt Damon és a kaszkadőrök iszonyatos részletességű koreográfiákat gyakoroltak be és adtak elő, az autók valóban ütköztek és felborultak, csak mindezt szokatlanul dinamikus stílusban láthatták a nézők.

Rossz kezekben

Az új recepttel semmi baj nem volt, kivéve, hogy rossz kezekben tökéletesen alkalmas volt az alibizésre. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy az akciófilmesek is rájöjjenek erre. A kapkodó kamera és a gyors vágások együttese kiváló lehetőséget biztosított arra, hogy ne kelljen valóban megcsinálni az akciójeleneteket, hiszen a szuper gyorsan váltakozó képeken a néző úgyis alig lát valamit, inkább csak az események dinamikáját érzékeli. Ezzel a módszerrel olyan színészekből is könnyen lehetett akcióhőst faragni, akik túl öregek, túl tehetségtelenek vagy túl lusták voltak a koreográfiák betanulásához. Erre talán az egyik legjobb példa a nyugdíjasként még mindig akcióhősként pörgő Liam Neeson, akinek a fizikuma mostanában már egy kerítés átugrását sem engedi meg, így a mutatványt az Elrabolva 3-ban csak extrém sok vágással sikerült érzékeltetni. Az alig hat másodperces kerítésátugrós jelenetet 15 (!!!) vágással hozták tető alá, gyakorlatilag élvezhetetlenné téve ezzel magát az akciót.

A technikát azonban nem csak idős színészek kímélésére használták: bár visszafogottabb verzióban, de örömmel alkalmazzák a Marvel és a DC szuperhősfilmjeiben is. Leginkább két okból bizonyul hasznosnak: a gyors vágással sikerül elkerülniük, hogy a filmjeik akciójelenetei véresnek és erőszakosnak tűnjenek, így könnyen kapják meg a PG13 (13 éven aluliaknak ajánlott) pecsétet az amerikai korhatárbizottságtól. A másik ok pedig a tökéletlen CGI elrejtése: ha kellően gyorsan vágott a jelenet, és rángatózik a kamera, akkor kevésbé látszik, hogy csak félkész trükköket pakoltak elénk. Ha pedig a jelenet még sötétben is játszódik, a stáb még többet spórolhat a kidolgozatlan effektusokon.

Már nem a rendezők rendezik az akciókat

Nagyon sokáig úgy volt, hogy Pálfi György rendező megcsinálhatja a Toldi filmet, magyar filmekhez képest nagyon bőkezű költségvetésből. Aztán jött Andy Vajna. Vajna Pálfi szerzői filmes múltját ismerve nem bízott abban, hogy a rendező képes lesz látványos akciójeleneteket prezentálni, és Amerikából hozott volna akciórendezőt az akciójelenetek felvételére, Pálfinak meg meghagyta volna a többit. Csakhogy Pálfi ebből a felállásból nem kért. Ő épp azért vágott bele a Toldiba, hogy nagyszabású akciójeleneteket rendezhessen. Vajna végül nem nyitotta meg a pénzcsapot, a Toldi pedig sosem született meg. Hogy miért mesélem el mindezt? Mert Vajna ötlete egyáltalán nem légből kapott volt.

Pálfi György (Fotó: Kallos Bea)

Rengeteg hollywoodi akciófilmhez választanak a producerek olyan rendezőt, akinek egyáltalán nincs rutinja az akciójelenetek rendezésében, aztán ezeket a jeleneteket rábízzák a second unit directorra, a kaszkadőrszakértőkre és a CGI-mágusokra, hogy hozzanak ki belőlük valamit. Mostanában ez bevett iskolának számít a Marvel berkeiben. Chloé Zhao, a lírai cowboyfilm, A rodeós rendezője például úgy került az Angelina Jolie főszereplésével készülő Eternals élére, hogy igazi akciójelenetet a nézőkhöz hasonlóan ő is csak más filmekben látott. Kevin Feige, a Marvel vezetője szerint ez azonban nem gond: Zhao törődjön csak a karakterekkel, az érzelmekkel, a poénokkal meg a történettel, nekik pedig úgyis megvan a jól bevált csapatuk arra, hogy összehozzák az akciójeleneteket. Az eredmény? Szinte minden Marvel-filmben ugyanolyanok az akciójelenetek. Ugyanolyan jellegtelenek (tisztelet a kivételnek).

Kihalóban az akciórendezők

Az akciórendezés legnagyobbjai általában pont arról híresek, hogy maximálisan kezükben tartják a forgatás minden részletét. Egy Christopher Nolan (Eredet, Dunkirk), egy Edgar Wright (Baby Driver, Vaskabátok) vagy egy George Miller (Mad Max – A harag útja) sosem engedné, hogy valaki más vegye át tőlük az akciójeleneteik rendezését. Mert náluk az akciójelenetek nemcsak méregdrága látványelemek, hanem a filmjeik és a cselekmény szerves részei. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne a legjobb szakemberekkel vennék körbe magukat, és ne hagyatkoznának a szakértelmükre, egyszerűen csak nem hagyják, hogy az akciójeleneteket érintő fontos, kreatív döntéseket más hozza meg helyettük. A legendás akciófilm-rendezők mára kihalófélben vannak. A stúdiók manapság inkább abban érdekeltek, hogy a rendezők stílusjegyei minél inkább a háttérbe szoruljanak, és tömegtermelésben gyártható tucatproduktumokat adjanak el a nézőknek. Ha egy akciófilmes rendező befut, jellemzően jó alaposan felmegy a gázsija, ám ha az akciófilmeket drámában jártas, a független filmek irányából érkező rendezőkkel készíttetik el, az akciójeleneteket pedig legyártatják a second unittal és a szakemberekkel, nagyon sokat spórolhatnak. Christopher Nolan gázsija például a legnagyobb hollywoodi sztárokéval vetekszik, nem véletlenül.

Az akciósztárok vége

Régen csupán olyan színészek lehettek akciófilmek főszereplői, akikről az erős fizikumuknak és kiemelkedő ügyességüknek hála elhittük, hogy képesek állni és adni az ütéseket, fáradhatatlanok és nagyon-nagyon erősek. Ez volt Arnold Schwarzenegger, Jackie Chan, Sylvester Stallone vagy épp Steven Seagal fénykora. Aztán jött Bruce Willis és Nicolas Cage, vagyis az emberarcú akcióhősök korszaka, akik már-már hétköznapi embereknek tűntek, kevésbé lehetetlen akciókat hajtottak végre, és közben megsérültek, elfáradtak, vagyis esendőnek tűntek. Ugyanakkor a fizikumuk nekik is rendben volt, még ha nem is tűntek szuperembernek.

Aztán eljött Liam Neeson és az Elrabolva korszaka, amikor minden szóba jöhető drámai színészből megpróbáltak akciósztárt faragni. Akciófilm-főszerepet játszott az elhízott John Travolta vagy a nem éppen akciósztár alkatú Sean Penn, és a CGI-vel és a gyors vágásokkal a sztárok elérték, hogy hatvan felett is akciófilmek főhősei legyenek. Húsz évvel ezelőtt még képtelenség lett volna, hogy a most 71 éves Samuel L. Jacksont, a 65 éves Denzel Washingtont vagy a 67 éves Liam Neesont elfogadjuk akcióhősként, manapság mégis sorra gyártják a műfajba tartozó filmeket. Ma már nem kell feltétlenül akciófilmes alkat és kitartás a zsánerhez, elég csak rábízniuk magukat a színészeknek a profi szakértőkre.

Persze még ma is vannak old school arcok, akik komolyan veszik és nem kamuzzák el az akciókat. Tom Cruise egész karrierje arra épül, hogy minden hajmeresztő dolgot bevállal, Keanu Reeves szintén nem enged át munkát kaszkadőröknek, de Jason Statham vagy Dwayne Johnson is rendesen megdolgozik a pénzéért, legalább az edzőteremben biztosan. Ők azonban pont attól híresek, hogy kivételnek számítanak.

Méltó ellenség nélkül nincs jó akciófilm

Szintén az akciójelenetek kárára megy, ha a filmesek elfelejtenek felépíteni a hősnek egy olyan ellenfelet, aki valódi kihívást jelenthet számára. Nem feltétlenül fizikait, az intellektuális kihívás legalább annyira izgalmas tud lenni. Csakhogy – főképp a szuperhősfilmekben – a hősök olyan erősek (pláne, ha többen vannak), hogy szinte képtelenség ellenük felsorakoztatni igazi ellenfeleket. A játékidő gyakran kevés arra, hogy több szupergonoszt is megismertessenek velünk, márpedig így csak egy olcsó húzás marad: az egyetlen szupergonosznak legyen egy hadseregnyi egyenkatonája/egyendroidja/egyenszörnye, amiket százas mennyiségben tud ráereszteni a hősökre. Az ilyen csaták azonban nagyjából annyira izgalmasak, mint azt nézni, ahogy egy tízéves kisfiú hangyákat tapos el a kertben. Mind tudjuk, hogy ezeknek esélyük sincs a hős ellen, márpedig így semmi okunk sincs arra, hogy izguljunk az akciójelenetek közben.

Amíg vannak jó akciófilmes rendezők, és hagyják is őket dolgozni, addig időről időre fogunk jól sikerült, izgalmas és látványos akciójeleneteket látni, de kétségtelen, hogy egyre több esetben kell a magára maradt second unit rutinból elkövetett akcióit néznünk. Márpedig a szuperhősös filmek sikere azt mutatja, hogy a nézőnek nincs nagy baja azzal, ha az akciójeleneteket másnapra el is felejti.