A korstílusok rendszerint nem úgy követik egymást, hogy mondjuk az ember egyik este még a klasszicizmus idején hajtja álomra a fejét, és másnap hirtelen arra ébred, hogy csodálatos módon beköszöntött a romantika, kint az utcán pedig már nem a görög hármas egységet hajszolják a divatos fiatalok, hanem a szabadságot és a nemzeti függetlenséget. Azonban Franciaországban (vagyis inkább Párizsban) egy ízben tényleg valami ilyesmi történt, és még azt is meg tudjuk mondani, hogy pontosan mikor: 1830. február 25-e volt a napja, amikor a lobogó romantikus művészet győzedelmeskedett az ásatag klasszicizmus felett.
(És most nagyvonalúan tekintsünk el attól, hogy a két stílus egyébként évtizedekig létezett egymás mellett és időnként egymással kölcsönhatásban, noha az tény, hogy Németországhoz vagy Angliához képest Franciaországba tényleg kicsit késve érkezett meg az irodalmi romantika. Meg tekintsünk el attól is, hogy 1830-ra a klasszicizmus–romantika mérkőzés igazából már rég eldőlt, mégpedig az utóbbi javára; csak szükség volt még egy nagy erődemonstrációra, hogy ezt mindenki észre is vegye.)
A nevezetes esemény, amely a párizsi Théâtre Français-ban zajlott le alig pár óra leforgása alatt, „az Hernani csatája” néven vonult be a történelembe, és tényleg olyan volt, mint egy valóságos ütközet, egy véres leszámolás vagy mint azok a jó hangulatú focimeccsek, amelyeken az egymást anyázó szurkolótáborok túlfűtött balhézása valójában sokkal érdekesebb, mint az, ami konkrétan a pályán történik; habár igaz, hogy verekedésre – akkor még! – nem került sor a színházban.
Victor Hugo befutott, középkorú írófejedelemként is ragaszkodott a hosszú hajhoz (Fotó: Wikipedia)
Ezekben a lázas időkben a húszas évei vége felé járó Victor Hugo volt a fiatal francia romantikusok vezéregyénisége. Az addig leginkább költőként ismert Hugo csak pár évvel korábban fogott neki, hogy színműveivel bevegye az utolsó klasszicista sasfészket, a még mindig Racine és Corneille bűvöletében élő színházat, és bár első darabját, az 1827-ben született, csaknem 7000 versszakból álló és töménytelen mennyiségű szereplőt mozgató Cromwell című drámamonstrumot végül érthető okokból nem állították színpadra (illetve csak bő száz évvel később), a hozzá írt előszó – amelyben a szerző a groteszk szépség zászlaja alatt indított vad lovasrohamot a klasszicista eszmények ellen – önálló életre kelt, és a francia romantika programadó kiáltványává nőtte ki magát. A szellemet ekkor már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba: az olyan fiatal írók, mint Mérimée, Dumas vagy Alfred de Vigny, részben valószínűleg a Cromwell-előszó keltette hullámokon jutottak be friss hangvételű darabjaikkal és átdolgozásaikkal a Théâtre Français tekintélyt parancsoló falai közé.
De Hugónak egyelőre nem volt szerencséje.
Következő drámája, a híres 17. századi francia kurtizánról szóló Marion de Lorme 1829-ben még fennakadt a cenzúra hálóján, ugyanis meglehetősen előnytelen képet festett XIII. Lajosról. A szerző személyesen X. Károly királynál fellebbezett, azonban az uralkodó – akinek egyébként is erősen kifelé állt már a rúdja – nem óhajtott irodalmi vitákban állást foglalni, így inkább gavallérosan felajánlotta, hogy megemeli Hugo kegydíját, csak hagyják már őt békén. Az író persze visszautasította; alighanem sejtette, hogy hamarosan úgyis eljön az ő ideje.
Ugyanebben az évben, 1829 őszén írta meg az Hernanit, ezt az ármányban és szerelemben, valamint őrült spanyolokban egyaránt bővelkedő verses történelmi drámát, amelyre elsősorban talán nem is irodalmi érdemei miatt szokás ma emlékezni, hanem azért, mert hónapokon át olyan izgalomban tartotta a francia fővárost, mint utoljára a forradalom. Különös, de a darabot ezúttal minden gond nélkül elfogadta mind a Théâtre Français vaskalapos olvasóbizottsága, mind pedig a szigorú cenzúra, állítólag azzal az indokkal, hogy „végre a közönség is hadd lássa, meddig lehet eltévelyedni, ha az emberi elme felszabadul minden szabály és illendőség köteléke alól”. Ekkor már egyértelműnek tűnt, hogy őrületesen nagy botrány lesz, csak az nem volt világos, hogy ez vajon tomboló sikerrel jár-e, vagy látványos bukással.
Ennek megfelelően a próbafolyamat sem zajlott zökkenőmentesen, mivel a klasszicista drámákon edződött színészek némelyike elég nehezen tudott zöld ágra vergődni az újszerű szöveggel: az előadás sztárja, a Doña Sol szerepét alakító Mars kisasszony például képtelen volt megérteni, hogy az egyik jelenetben miért is kellene oroszlánomnak (mon lion) szólítania darabbéli partnerét, így inkább következesen uramat (mon seigneur) mondott helyette, mert azt helyénvalóbbnak találta.
De a színházon kívül is mindenki az Hernanival foglalkozott: a régi iskolához tartozó drámaírók egy csoportja petícióval fordult X. Károlyhoz, hogy akadályozza meg a bemutatót, a Théâtre du Vaudeville-ben pedig már akkor színpadra állítottak egy Hernani-paródiát, amikor a közönség még egy percet sem láthatott az eredeti darabból; ez valószínűleg úgy történhetett, hogy az egyik cenzor, Charles Briffault szándékosan kiszivárogtatta a mű bizonyos részleteit. De nem is ez volt a legfurcsább, hanem az, hogy Hugo egy váratlan (és mind utóbb kiderült: mesteri) húzással kitiltotta a premierről a korabeli színház egyik kevéssé tiszteletreméltó intézményét, a klakkot, azaz a fizetett bértapsolókat, akiknek tevékeny közreműködése nélkül még a legzseniálisabb előadás is könnyedén a süllyesztőben végezhette.
Mars kisasszony mint Doña Sol (Forrás: libretheatre.fr)
Hugo valódi, autentikus és értő közönséget akart, fiatal művészeket, diákokat, bohémeket, a Quartier Latin kocsmatöltelékeit és lángoló romantikusokat, a nézőtoborzásban pedig két ifjú és lelkes követője volt segítségére: az író Gérard de Nerval (a Sylvie című regénycsoda későbbi szerzője), valamint Théophile Gautier, aki ekkor még nem tekintélyes irodalomkritikus volt, hanem egy 19 éves, a fején hullámosan burjánzó vad sörényt viselő festőnövendék, Hugo ájult tisztelője és a romantika elkötelezett híve. Még külön ruhát is csináltatott magának a jeles alkalomra, egy minden túlzás nélkül legendás, tébolyvörös szaténmellényt, hisz a romantika nagy ünnepén mégsem nézhetett ki úgy, mint valami szabadnapos kishivatalnok. Ahogy emlékirataiban is megjegyezte:
„Ha egy filiszter előtt kiejtik a Théophile Gautier nevet, még ha nem is olvasott tőlem egy sor verset vagy prózát sem, tudni fog rólam a vörös mellényről, amit az Hernani bemutatójának estéjén viseltem […] Ez az a kép, amit hátrahagyok az utókornak. A verseimet, a könyveimet, a cikkeimet, az idegen vidékekre tett utazásaimat mind-mind elfelejtik, de emlékezni fognak a vörös mellényemre.”
Az ifjú Théophile Gautier önarcképe a legendás vörös mellényben (Forrás: Wikipedia)
Különben nemcsak Gautier öltözött megkergült paradicsommadárnak a bemutató napján, hanem Hugo összes támogatója. Párizs romantikus ifjúsága – úgy három-négyszáz fiatal – hosszú hajjal, szakállasan, mindenféle elképesztő zubbonyokban, mentékben, színes köpönyegekben, történelmi jelmezekben, egzotikus-keleties lebernyegekben és más effélékben vonult a főváros utcáin a Théâtre Français épülete felé, a tisztes polgárok döbbent, rémült vagy megvető tekintetétől kísérve. Egészen fantasztikus látvány lehetett! A tömeggel együtt menetelő, akkor még nem túl ismert Balzacot állítólag fejbe is dobta szeméttel valami dühös nyárspolgár, ami nem csoda, hisz a testes író minden bizonnyal kiváló célpontot nyújtott.
Az hernanistákat kettő-három körül terelték be a színházba, ahol még hosszú-hosszú órákat kellett várakozniuk az előadás kezdetéig. A hírek szerint igen hasznosan töltötték az időt: egyrészt elfoglalták a stratégiailag fontos pontokat a nézőtéren, másrészt meg ittak, átható illatú fokhagymás kolbászokat és büdös sajtokat fogyasztottak, aztán megint ittak és énekeltek. Mire a frakkos közönség megérkezett, a színház már úgy festett az eldobált szeméttől, mint valami disznóól, és pont úgy is bűzlött.
Bohémek az Hernani premierjén (Forrás: nhsalumni.org)
Ilyen rendhagyó körülmények közt kezdődött meg az Hernani csatája, a 19. századi francia irodalmi élet egyik legfontosabb eseménye, amelyről Gautier később számos írásában megemlékezett:
„Jóval az előadás kezdete előtt ültünk be a Théâtre Français nézőterére […] Voltak közöttünk fiatal költők, festők, szobrászok – mindenki fiatal volt akkor! lelkes és hittel teli, készen arra, hogy győzzön vagy meghaljon a nagy irodalmi csatában[…] Igen, hidegvérrel néztük a lárvaarcú, elmaradott gondolkodású urakat, a művészet, az ideálok, a szabadság és a költészet ellenségeit, akik az öregkori debilitástól remegő kézzel akarták elzárni a jövő kapuját. […] Skalpokra vágytunk, de tudtuk, hogy csak parókákat szereztünk volna. […] Az akkori fiatalságot részeggé tette a művészetért való rajongás, a szenvedély, a költészet.”
Az ellentáborok egy ideig ellenségesen méregették a másikat, majd válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez, de mire elcsattanhatott volna az első pofon (amitől valószínűleg már nem jártak messze), hirtelen felgördült a függöny, és megkezdődött a műsor – amely, mint már említettük, mindenekelőtt a nézőtéren folyt. A frakkosok végig pisszegtek, fütyültek, és bekiabálásaikkal igyekeztek megzavarni az előadást, míg a romantikusok minden hasonló próbálkozást elsöprő tapsorkánnal és elragadtatott kurjongatásokkal viszonoztak. Amikor pedig valamelyik akadémikus műítész fennhangon kezdte ócsárolni a darabot, rögtön jött is a válasz, rendszerint valami efféle: „Mit akar, maga vén hülye?! Hát nem látja, hogy ez milyen fenséges, milyen csodálatos? Bravó, nagyszerű!” Jó kérdés, hogy ebben a pokoli lármában mennyire érvényesültek a dráma értékei; vélhetően egyébként semennyire, de hát nem is ez volt a lényeg, hisz az este elsősorban nem Victor Hugo Hernanijáról szólt. Gautier szavaival:
„Az ifjúság csatája volt az elaggottság, a hosszú hajé a kopaszság, a lelkesedésé a megszokás, a jövőé a múlt ellen. […] Elég volt egy pillantást vetni erre a közönségre, hogy meggyőződjék az ember: ez nem valamiféle közönséges esemény. Két rendszer, két párt, két hadsereg, és nem túlzás azt mondani, két civilizáció ütközött itt meg, amelyek szívből gyűlölték egymást.”
Az Hernani csatája Paul-Albert Besnard festményén (Forrás: Wikipedia)
Az ifjúság a negyedik felvonás végére fényes győzelmet aratott, Hugótól pedig rögtön a premiert követően meg is vásárolta a szövegkönyvet egy kiadó; az ügynök kereken hatezer frankot számolt le az írónak egy sarki dohányboltban. A háború persze ettől még nem ért véget. A további előadások is hasonlóan felfokozott hangulatban zajlottak: egyik este a klasszicista ízlésű közönség kerekedett felül, a következőn meg a romantikus. Az irodalmi csetepaté aztán lassan elcsendesült, ahogy az a Don Ruy Gomez szerepét játszó színész, Joanny rövid naplóbejegyzéseiből is jól lekövethető:
„Február 25. Az Hernani egyöntetű sikert aratott.
Február 27. A darabot erőteljesen támadták és erőteljesen meg is védték.
Március 3. Elkeseredett támadást indítottak a darab ellen.
Március 10. Verekedésre került sor, félbeszakadt az előadás. A rendőrség kiszállt, és kiabálás, ováció, tolongás közepette letartóztatta a rendbontókat.
Március 15. Az események megismétlődtek. Sokan jöttek az előadásra, és nagy botrány kerekedett.
Március 20. Még az eddiginél is nagyobb volt a botrány az előadáson.
Június 18. Botránymentes előadás volt, jól tudtam játszani szerepemet.”
Kiemelt kép: Sarah Bernhardt Doña Sol szerepében 1877-ben (Fotó: gallica.bnf.fr)
