Szardínia fővárosa, a sziget déli, kevésbé turistás régiójában található Cagliari már első pillantásra is pompás helynek tűnik: van errefelé sok szép kert és park, homokos tengerpart, buja erdőségek, csodás kilátás a Castello dombtetőn épült Óvárosból, szűk kis utcák, mediterrán eleganciával málló homlokzatok, továbbá egy sziklába vájt római kori amfiteátrum, egy ősi pun nekropolisz, egy kecses székesegyház, két reneszánsz torony, a törvényszék fenyegetően monumentális fasiszta-neoklasszicista épülete, és még megannyi csodás látnivaló, amelyek közt szerényen bújik meg egy 17. században épült, amúgy igen mutatós külsejű templom, alig pár saroknyira a Szent Szaturninusz-bazilikától. Bár az épületet kevés útikönyv emeli ki külön, érdemes itt egy kicsit elidőzni, ugyanis valószínűleg ez Európa egyetlen
Lucifer tiszteletére emelt katolikus temploma.
Vagy akár úgy is mondhatnánk, hogy Lucifer oltalmába ajánlott katolikus temploma, ami egy fokkal még bizarrabbul hangzik. De tényleg így hívják: Chiesa di San Lucifero, azaz Szent Lucifer temploma, amely egyébként a hasonnevű utcában található, nyilván azért, hogy még véletlenül se tévedjenek el azok az ördögimádó vagy egyszerűen csak a tiltott tanok iránt érdeklődő turisták, akik égő áldozatot kívánnak bemutatni Lucifer oltárán, netán örömest részt vennének valami sátánista rituálén vagy más effélén.
Lucifer temploma Cagliariban (fotó: Wikipedia)
Jó, ez azért nem egészen fedi a valóságot: bár a cagliari turizmust (egy bizonyos fajta turizmust) alighanem még jobban fellendítené egy több száz éves sátánista kegyhely, a Chiesa di San Lucifero valójában egy teljesen átlagos katolikus templom, ahol nem folynak sötét és titokzatos okkult ceremóniák (vagy ha folynak is, nem nagyon reklámozzák), és természetesen a névadónak sincs semmiféle köze az ördöghöz. Cagliari (Calarisi) Szent Lucifer itáliai püspök és egyházi író volt a 4. században, Alexandriai Szent Atanáz híve, valamint ádáz, kérlelhetetlen ellenfele az eretnek, ám a római császárok támogatását élvező, és az egyszerű hívek körében is igen népszerű ariánusoknak. Lucifer – sok más katolikus püspökhöz hasonlóan – jó ideig száműzetésben élt, és onnan a távolból, Szíriából, Palesztinából és Egyiptomból írogatta II. Constantius császárnak szóló dühös filippikáit, amelyek olyan sokat mondó címeken futottak, mint: Arról, hogy az eretnekekkel nem szabad kiegyezni, továbbá: Arról, hogy nem szabad irgalmazni azoknak, akik Isten ellen vétkeznek, vagy: Hitehagyó királyokról.
Bár a félelmet nem ismerő cagliari püspök egyik pamfletjében egyértelműen jelezte, hogy ő akár a mártírhalálra is készen áll, erre végül nem került sor: II. Constantius meghalt, utódja, Iulianus visszahívatta a száműzött püspököket, az ariánusok mérsékeltebb csoportjait meg kebelére ölelte az egyház, de ezt Lucifer egyáltalán nem nézte jó szemmel, így inkább megalapította a luciferiánus mozgalmat, amely még vagy száz éven át harcolt az ariánus tanok ellen.
Gustave Doré illusztrációja John Milton Elveszett paradicsomához (forrás: Wikipedia)
Ezek után joggal gondolhatnánk, hogy talán ellenfelei ragasztották rá az öldöklő hitvitákban valósággal lubickoló, fanatikus püspökre ezt a mai füllel kétségkívül szokatlannak tűnő nevet – pedig nem. Ugyanis az, hogy Lucifer, akkoriban még kifejezetten jól csengett, és tökéletesen illett egy ilyen nagy formátumú egyházférfihoz. A latin nyelvű kifejezés szó szerinti jelentése ugyebár fényhozó, ami a Hajnalcsillagra, azaz a Vénuszra utal, és több alkalommal is felbukkan a Bibliában, nem ritkán pozitív jelentésben; például Jézus is így nevezi magát a Jelenések könyvében (Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag – habár az is igaz, hogy a Vulgatában itt nem a lucifer, hanem a stella matutina kifejezés szerepel, csak hogy kicsit tovább bonyolítsuk). Ézsaiás pedig a hajnalcsillaggal Babilon kevély és elbizakodott királyát azonosította (Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál!), és ugyan az uralkodó korántsem tűnik rokonszenves figurának, azért mégis csupán egyszerű halandó, és nem maga a Sátán.
Azonban az évszázadok folyamán Babilon bukott királyának az alakja valahogy összemosódott vagy összekapcsolódott a Bibliában egyébként számos egyéb néven (Azazel, Belzebub) is emlegetett bukott angyaléval, aki hasonlóan látványosan zuhant alá a mennyekből (Látám a Sátánt mint villámlást lehullani az égből – ahogy Lukács evangéliumában is olvashatjuk); hogy a luciferből pontosan mikor lett Sátán, azt nem tudjuk, de az egész biztos, hogy a 4. sz után már senki nem kezdett egyházi karrierbe ezen a néven. Mondjuk másmilyenbe sem nagyon. Nyugaton talán még a dekoratív ezoterikus kiegészítőből pár évtized alatt náci jelképpé degradálódott szvasztika futott be hasonlóan rendhagyó pályát.
Lucifer temploma tehát igazi kuriózum, amit meg kell becsülni, pláne, hogy a 19. században egyszer már majdnem átkereszteltette Cagliari frissen kinevezett püspöke. A főpásztornak érdekes módon nem is a név sátáni jelentésrétegével volt problémája, hanem azzal, hogy Lucifer nem kanonizált szent, így inkább Szent Szulpiciust ajánlotta helyette a szardíniai hívek figyelmébe, ám olyan heves ellenállásba ütközött, hogy szerencsére hamar elvetette az ötletet.
