„Nagy mázli, hogy a doktor úrnak el kellett rohannia” – szakad ki útban a gyűrűsfarkú makik kifutójához az állatkert egyik tüneményes gondozójából, Laurából, és közben még csak nem is leplezi, mennyire megkönnyebbült. Mondjuk meg is van rá az oka; szerinte ugyanis a makik csak akkor jönnek a közelünkbe, ha nincs velünk állatorvos – de van nálunk kaja. És tényleg: miután bekacsázunk Laura után a kifutóba, és jó nagyot markolunk az előre feldarabolt makicsemegéből, varázsütésre érkeznek is az éhes apróságok, hogy az ezt követő percekben a vállunkról, a nyakunkba és a lábszárunkba csimpaszkodva fiesztázzanak, és tüntessék el a napi mangó-, szőlő- és kukoricabetevőjük egy részét. „A Lacit messziről megismerték volna. Nem tehet róla, de az állatok pontosan tudják, ha erre jön a táskájával, az csak a legritkább esetben jelent jót.”
***
Dr. Bakonyi Lászlóról első ránézésre senki, de tényleg senki nem mondja meg, hogy nemcsak Berény komplett kattakolóniájára hozza rá a frászt, hanem az állatkert oroszlánjaira is. Közvetlen, mosolygós fiatalember, aki viccelődve meséli el, hogy annak idején a legnagyobb álma miatt kis híján kihagyta a gimit. No, persze van ebben egy kis túlzás is, az azonban tény, hogy az ötödikes László annyira biztos volt abban, hogy állatorvos akar lenni, hogy nem akarta a gimivel húzni az időt. „Én már egyből rögtön az egyetemre mentem volna. A szüleim győztek meg végül arról, hogy az állatorvosláshoz kellene az a gimi is.”
Egy ilyen lendületes kezdés után némiképp meglepő, hogy az állatkerti orvoslás László számára már egyáltalán nem volt ennyire magától értetődő. Tény, hogy az egyetem alatt – biztos, ami biztos alapon – megszerezte nemcsak az állatorvos doktori, hanem a vadászat- és vadgazdálkodási diplomát is, innen viszont nem vezetett kikövezett út a Jászberényi Állat- és Növénykert lakóihoz. A kemény munka mellett kellett hozzá szerencse is. Meg egy nagy szerelem. És dr. Kertész Ottó.
Dr. Bakonyi László állatorvos (Fotó: Hernád Géza)
„A feleségemmel, aki jászberényi, az egyetem után döntöttük el, hogy a főváros helyett inkább a szülővárosában, Berényben próbálunk szerencsét” – mondja László, majd viccelődve megjegyzi, a városnak hogy, hogy nem pont volt egy állatkertje is, ahol éppen az a kollégája dolgozott ellátóorvosként, akivel nem sokkal korábban közös praxist indított. „Dr. Kertész Ottó kért meg rá, hogy segítsek neki az állatkerti munkáiban. Én pedig örömmel mondtam igent.” És innentől kezdve nem volt megállás: László napi szinten látogatta az állatkert lakóit, először csak segítőként, később pedig – az előd nyugdíjba vonulása után – immár a park hivatalos ellátó állatorvosaként. Hosszú évek óta csinálja a praxisa mellett, persze, hogy tele van sztorikkal: a törött lábú hiúztól, a köveket nyelt görögteknősön át, a csuklósérült éji majomig találkozott már sok mindennel.
„Mindegyik nagymacskát szeretem, de a tigris az első”
László legkedvesebb állatkerti páciense Brúnó, egy (már nem is annyira) fiatal tigris, akit annak idején épp a saját biztonsága érdekében kellett átszállítani a Kecskeméti Vadaskertbe. „Korábban három tigrisünk volt itt az állatkertben: egy fiatal és két idősebb, akik nem tűrték meg a riválist. Rengeteget verekedtek és marakodtak, sokszor még a gondozók sem tudták szétzárni őket” – idézi fel az orvos, majd hozzáteszi, a szinte állandó adok-kapokban Brúnó egyszer olyan súlyosan sérült meg, hogy az sem volt biztos, hogy életben marad. „Végül döntenünk kellett: vagy megtartjuk Brúnót, és ezzel kockáztatjuk, hogy a másik két állat széttépi őt, vagy szétválasztjuk őket.”
László megkezdi a napi vizitet (Fotó: Hernád Géza)
Ilyen előzmények után joggal gondolhatnánk, hogy ha valamivel, Brúnó végül azzal lopta be magát a doktor szívébe, hogy gyakorlatilag folyamatosan ellátásra szorult. Pedig nem. Ennél sokkal intenzívebb élmény fűzi őket össze, amire még egy olyan állatorvos is örök emlékként gondol vissza, aki amúgy oroszlánokat és több méteres boákat röntgenez a rendelőjében. „A kezdetekben történt, nagyjából 15-20 éve, Brúnó egyik altatásánál. Emlékszem, álldogáltunk a ketrece mellett azzal, hogy »Na, ki megy be hozzá? Ki mer bemenni?« Tudni kell, hogy akkor még én se altattam nagyon, ráadásul nem is ilyen altatószerek voltak, mint most. Szóval, miután kívülről megpiszkáltam az állatot, és nem csinált semmit, bementem hozzá. Abban a pillanatban, ahogy mellé értem a ketrecében, felnézett rám. »Úristen« mondom, közben meg már becsukták mögöttem az ajtót, szóval a másik kijáraton kellett villámgyorsan kiugranom” – meséli László, aki nem sokkal később – egy újabb adag altatót követően – másodszor is besétált Brúnóhoz. „Akkor már nem nézett fel” – mondja.
A doktor legnagyobb bánatára, tigris most épp nincs a Jászberényi Állatkert gyűjteményében. „A másik két állat, ami Brúnó elszállítása után nálunk maradt, kiöregedett, és végül elpusztult, a helyükre pedig nem tigrisek, hanem hiénák jöttek. Nekem ettől függetlenül nagy reményem, hogy előbb-utóbb újra lesz majd tigrisünk is, de belátom, hogy ez nem egyszerű dolog.”
Fotó: Hernád Géza
„Nem csak az az állat veszélyes, amire ki van írva”
Oké, tigris az nincs, kihívást jelentő feladat viszont még így is bőven akad az állatkertben. Annál is inkább, mert Lászlónak, állandó segítőjének, dr. Venczel Editnek és a park gondozóinak nap mint nap közel 160 különböző faj egészségéről és – nagyon nem mellesleg – jóllétéről kell gondoskodnia. Adja magát a kérdés: „ilyen sok állat között honnan tudják, ha valaki beteg, vagy ellátásra szorul?”, a válasz pedig egyszerűbb nem is lehetne: a gondozóktól. „Minden reggel van egy eligazítás, ha úgy tetszik, megbeszélés a gondozókkal, akik miután reggel végigjárták a saját körletüket, elmondják, van-e valami – akár állategészségügyi, akár technikai – probléma.”
Nem csoda, hogy László szerint konkrétan élet-halál kérdés, hogy jó legyen a kapcsolatuk a gondozókkal, akik a parkban ugyanazt a szerepet töltik be, mint a klinikára érkező gazdik. „Ők látják meg először a bajt, nem én. Mert persze én is itt vagyok minden nap, de nem látok minden állatot. Fizikai képtelenség is lenne. Ők viszont etetik, takarítják és gondozzák őket, és azonnal kiszúrják, ha valami gyanús van: ha az állat nem úgy fekszik, nem úgy eszik, nem úgy viselkedik, ahogyan szokott.” Különleges kapcsolat ez, és ezt az orvos is készséggel elismeri. „Legjobban akkor látszik ez, ha egy állatunkról kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg, vagy hogy el kell altatni. Az elengedés mindig nagyon megviseli a gondozókat, éppen úgy, mintha csak a saját kedvencükről lenne szó.”
Fotó: Hernád Géza
Fotó: Hernád Géza
Fotó: Hernád Géza
Fotó: Hernád Géza
Fotó: Hernád Géza
Fotó: Hernád Géza
Szerencsére az esetek jelentős részében az állatkertben mégsem az altatás, és még csak nem is az életmentő műtétek miatt van leginkább szükség az állatorvosra. Vannak különleges esetek, ez igaz, de Lászlóék leggyakoribb feladatai között mégis inkább a parazitamentesítés, a chipellenőrzés és az állatok öregedésével járó betegségek gyógykezelése szerepel. Hogy ez nem tűnik veszélyesnek? Ne higgyétek. Merthogy egy állatkertben mindig, minden az. Hogy mennyire, azt jól példázza, hogy amikor egy-két hete a komplett Benett-kenguru csapatot kellett megfogniuk – éppen chipellenőrzés miatt –, az egyik megriadt állat lefejelte a park egyik gondozóját. És – mint kiderült – a peches gondozó ezzel igazából még „jól is járt”: nem ritka ugyanis, hogy az egyébként békés és barátságos kenguruk ilyen körülmények között még csípnek és rúgnak is.
Milyen állatorvosi feladatok vannak az állatkertben?
„Mivel a jászberényi egy immár 40 éve üzemelő állatkert, az itt található állatsereglet sem fiatal már. A legtöbb odafigyelést és a legtöbb kezelést nálunk éppen emiatt az öregedéssel járó legkülönbözőbb problémák jelentik” – mondja Kovács Ágnes, a Jászberényi Állat- és Növénykert gyűjteményvezető-helyettese. Hozzáteszi, a parkban előforduló állatorvosi feladatok ettől függetlenül három főbb csoportra oszthatóak:
- a fialással, szaporodással, majd ezt követően az újszülött állatokkal kapcsolatos teendők,
- parazitamentesítés, chipellenőrzés a már felnőtt állatokban (prevenció),
- öregedéssel kapcsolatos betegségek kezelése.
„A már említetteken kívül állatorvosi beavatkozást igényelhetnek a nem várt események is” – mondja Ágnes, aki felidézi, a közelmúltban is volt épp egy ilyen esetük: amikor egy erős viharban leszakadt ág megrongálta az ormányos medvék kifutójában a villanypásztort, az állatkert pedig Lászlóék segítségét kérte a szökevény medvék begyűjtéséhez. Sok feladattal járnak a beérkező mentett állatok is: „Előfordult olyan, hogy egy anyuka jóhiszeműen behozta a denevért, mert nem tudott repülni, még a fán se tudott megkapaszkodni, megfogták volna, az állat pedig visszaharapott. Ilyenkor az állatorvosokkal is rögtön konzultálunk, mert egy-egy ilyen eset – például a veszettség miatt – nagy veszélyeket hordozhat magában.”
Mindezeken túl állatorvosi feladatot jelent az állat szállítása (amire sokszor hetekig, hónapokig kell készülni) és sajnos a látogatók felelőtlensége is. „Például, ha valaki benyúl a kerítésen a tiltás ellenére is: sajnos számtalan esetben volt nálunk harapás, mikor majom, szamár, vagy épp hiéna harapott.”
„Az oroszlán, az megismer”
Meglepetés: nem lehet minden állatot úgy megfogni, mint a kengurukat. A nagymacskákat – hogy csak a legkézenfekvőbb példát említsem – már a legkisebb beavatkozáshoz is altatni kell. A berényi állatkert oroszlánjára ebből a szempontból mostanában igencsak rájár a rúd: rövid időn belül kétszer is altatták. „Két hónapja egy implantátum, nem is olyan rég meg a karma miatt” – sorolja László, aki leginkább ennek tudja be, hogy az oroszlán már messziről morog rá. „Az egy dolog, hogy engem így megismer, de az altatópuskát is. Sokszor 5-10 percig ott kell ülni vele, mire egyáltalán olyan pozícióba kerül, hogy már belőhető. Addig meg fel-le mászkál, szembefordul, vagy csak simán úgy áll be, hogy ne lehessen meglőni. Naná; elvégre ő is pontosan tudja, mi fog következni.”
A lajhármaki megkapja injekcióját (Fotó: Hernád Géza)
Nem tudni, az oroszlán végül meddig neheztel majd Lászlóra. Könnyen lehet, hogy egész életében. Nem ő lenne az első, akivel ez megtörténik. László egy gorillát említ példaként, akit dr. Sós Endre, a Fővárosi Állatkert vezető állatorvosa kezelt évekkel korábban, az állatban pedig annyira megmaradt a kezelés miatti tüske, hogy még évekkel azután is felismerte az orvosát, hogy Németországba költöztették (mikor kiszúrta a tömegben, konkrétan őrjöngeni kezdett a kifutójában). Az ilyen és ehhez hasonló történetek ellenére, vagy talán éppen ezek miatt is, László rajong a hivatásáért. „És minden sikeres beavatkozás, minden eredményes kezelés ezt az érzést erősíti bennem. Ha valamelyik meggyógyul, jól van, újra eszik, újra használja a kezét, akkor én pontosan tudom, hogy volt értelme a munkámnak.”
***
Még fel se állunk a röntgenképekkel díszített asztaltól, aminél eddig beszélgettünk, Lászlónak máris cseng a telefonja. Egy kilencéves gyomorcsavarodásos újfundlandihoz hívják – műteni kell. „Addig kössétek be neki az infúziót, máris indulok, csak előbb még gyorsan megszúrom itt a lajhármakit” – mondja a telefonba sietve, és rohamléptekben indul is a táskájáért.
Az állatorvos egy gyomorcsavarodásos újfundlandihoz siet (Fotó: Hernád Géza)