Egy hete meghalt a világ egyik legjobb színésze, Robert Forster. Ha nem tudod, ki ő, akkor egyrészt de, valószínűleg tudod, csak nem ismerős a neve, másrészt semmi baj, nem is kell tudnod, ki ő. A halálhíre a legtöbb újságban úgy jelent meg, hogy „meghalt a Jackie Brown és a Breaking Bad sztárja”, amely cím nemcsak azért hazug, mert nem írták le a nevét (most nem azért, de mi pont leírtuk), hanem azért is, mert ő aztán minden volt, csak nem sztár. Robert Forster az örök mellékszereplő, és annak ellenére írom – és vállalom bárhol és bármikor –, hogy a világ egyik legjobb színésze, hogy
tulajdonképpen arcizma alig rándult a mozivásznon.
Képkocka a Jackie Brownból (Forrás: Miramax)
Forster a sztoikus nyugalom földi helytartója volt, érzelmeket, indulatokat alig lehetett látni rajta, apró gesztusokkal, tekintetekkel és finom hanglejtésváltozásokkal kommunikált, azon kevés színészek egyike volt, akiknek a puszta jelenléte elég, hogy uralják a jelenetet. Főszerepet éppen ezért alig-alig kapott, azokat rábízták a látványosabban színészkedő és ennek megfelelően híresebb pályatársaira, őt pedig beskatulyázták a sötét múltú, gyanús ügyletek körül őgyelgő, de magabiztos, erkölcsös és – mint előbb-utóbb mindig kiderült – nagyszívű háttérembernek. Pontosan ezt hozta a Jackie Brownban, a Breaking Badben és a Twin Peaks legutóbbi évadában is, pontosan ezt is vártuk tőle, és sosem okozott csalódást.
Megbízható pontja volt az életünknek, miközben mindenki más bizonyítási kényszertől hajtva az Oscarra ácsingózott. (Forsternek egy jelölés jött össze, éppen a Jackie Brownért.) Utolsó filmjét, a Breaking Bad című sorozat utolsó szálát elvarró El Caminót október 11-én, halála napján mutatták be, ennél szebben és stílusosabban színész valószínűleg még nem búcsúzott a közönségétől, még ha nem is rajta múlt.
Forster persze nincs egyedül, már abban az értelemben, hogy rengeteg alulértékelt, igazságtalanul beskatulyázott és mellékszerepekre kárhoztatott színésszel találkozunk nap mint nap, sorozatokban, filmekben. Őket úgy hívja a szakma, hogy a láthatatlan színészek. Éppen azért, mert az arcukat biztosan, a nevüket pedig biztosan nem ismered, a közönség jellemző reakciója általában az, hogy
ja, várjál, ez játszott az izében is, tudod!
Igazságot tenni persze nem tudunk, de azért álljon itt egy felsorolás a (szerintünk) legjobbakról.
Mandy Patinkin
Hálátlan, nem éppen sztárosan csengő név és hozzá egy felejthetetlen arc, azonnal felismerni, akár van szakálla, akár nincs. Patinkin már 1980-ban Tonyt kapott Che Guevara szerepéért az Evitában, a közönség azonban az 1987-es A herceg menyasszonyából ismerheti. A mai napig vicces, aktuális és egy cseppet sem negédes (na jó, az, de jól áll neki) filmnek sikerült a lehetetlen: egyszerre lett kultuszfilm és családi matinémozi. Köszönhetően a bosszúálló, álspanyol Patinkinnek és a legendás három mondatának:
Helló, a nevem Inigo Montoya. Megölted az apámat. Készülj a halálra.
Ez a tíz másodperc a mai napig mémalapanyag, pusztán Patinkin játékának hála: egyszerre kimért, hidegvérű és időzített bomba. Ez jellemző az összes szerepére (és nyilván rá is) a Chicago Hope-tól a Gyilkos elméken át a Homelandig.
Patinkinből azonban nemcsak ezért nem lett sztár, hanem azért sem, mert nehéz vele együtt dolgozni. Mint tudjuk, ez a diplomatikus megfogalmazása annak, hogy valaki nettó seggfejként viselkedik kollégáival. A Gyilkos elmék forgatásáról egy jelenet közepén sétált ki, és vissza sem jött; csak a tehetségének köszönheti, hogy ezzel nem tette tönkre karrierjét. A Chicago Hope készítői és színészei rettegtek tőle, a rendezőket rendszeresen helyre rakta azzal, hogy „ne beszélj hozzám, nem kell a véleményed”. Mentségére: hatvanévesen nyíltan és önkritikusan beszélt minderről a New York Times kimerítő portrécikkében.
Walton Goggins
Ha macsó vadnyugati gengsztert, korrupt zsarut vagy a száját befogni képtelen gengsztert keresnek Hollywood castingosai, Walton Goggins általában ott van a lista elején. Még a neve is westernes: Walton Sanders Goggins. Nincs is nagyon más választása, ezzel az arccal, mimikával és (igazi) alabamai akcentussal aligha játszhatna vergődő kisembert egy visszafogott drámában, de a jelek szerint egy cseppet sem bánja, hogy így alakult. Miért is bánná, ha azóta Tarantino egyik kedvenc színésze lett: fontos (mellék)szerepe volt a Django elszabadulban és az Aljas nyolcasban is.
Goggins egyébként komoly színész, ő az egyetlen a listán, aki Oscart is kapott, egy rövidfilmért, 2001-ben. Alulról dolgozta be magát Hollywoodba, kemény munkával, kapcsolatok és családi hátszél nélkül, látszik is az energián és a testtartáson, amivel játszik. Még úgy is, hogy tényleg a legaljasabb karakterek az övéi, a Shield korrupt nyomozójától a Django rabszolgahajcsárán keresztül a legutóbbi (az Angelina Jolie-filmek után meglepően jó) Tomb Raider főgonoszáig. Lehet, hogy egyszer majd kap „rendes” szerepeket is, ha mégsem, nem bánjuk, ő az, akit mindig imádunk utálni.
Emily Watson
Szegény Emily Watson hírnevét alaposan (és szó szerint) kitakarta Emma Watson, akivel állandóan keverik, pedig a nevük hasonlóságán (és azon, hogy britek) kívül nincs sok közös bennük: nincs mit tenni, nagy úr a Google Autocomplete. Emily Watson képzett és elkötelezett drámai színésznő, manírok, nagy gesztusok nélkül, visszafogottan, de elszántan játszik. Első filmes szerepe rögtön főszerep is volt, a film címe pedig Watson karrierjére is stimmel: a Hullámtörés be is futtatta és el is átkozta. Lars von Trier brutális és nyomasztó alkotása egy zárt, vallásos közösségben élő nőről szól, akitől lebénult szerelme (Stellan Skarsgård) azt kéri, szexeljen, amennyit csak tud, majd számoljon be neki minderről. A nő legyőzi undorát, és teljesíti a kérést, feláldozva saját magát is, nem csak metaforikusan.
Vannak szerepek, amelyeket ugyan elismernek a kritikusok, mégis akkora stigmák, hogy a stúdiók inkább nem kockáztatnak azzal, hogy főszerepekre szerződtetik az adott színészt. Így járt Malcom McDowell a Mechanikus narancs miatt, Vincent D’Onofrio az Acéllövedékkel, és így járt Watson is a Hullámtöréssel: ennek, alkatának és visszafogottságának „hála”, örök mellékszereplő lett. Igazságot végül az HBO szolgáltatott neki: a Csernobil írói rá szabták a hatalmas igazságérzettel megáldott atomfizikus szerepét. Uljana Komjuk karaktere fiktív, a katasztrófa után az igazságot feltáró, a börtönt és a kirekesztést is vállaló tudósok előtt tisztelegtek vele a sorozat alkotói.
Doug Jones
Láthatatlan színészekről szól ez a cikk, de Doug Jones az egyetlen, akire ezt szó szerint kell érteni: egy (ismertebb) szerepe sem volt, amit hús-vér valójában alakított volna. Évekig azon statiszták egyike volt, akiket kizárólag testalkatuk és fizikai adottságaik miatt foglalkoztattak a stúdiók. Jones esetében ez pár centi híján kétméteres testmagasságot, csont és bőr alkatot és hátborzongató hajlékonyságot jelentett. A stáblistában olyan „szerepek” álltak a neve mögött, mint thin clown, additional ripper, ghost, yeti. Végül felfedezte (és meg is tartotta) magának a horror- és mesefilmkirály Guillermo del Toro, aki nemcsak egy-két jelenet erejéig felbukkanó szörnyként, hanem igazi színészként kezdte foglalkoztatni.
A Mimic – a Júdás-fajban még szörnyet, a Hellboyban viszont az egyik legfontosabb szereplőt, Abe Sapient, a szuperintelligens, víz alatt élő humanoid lényt alakította, persze teljes testes jelmezben és maszkban. Az első részben még szinkronhangot kapott, a másodikban már saját hangján szólalt meg. Jones nemcsak kitűnő, hanem önfeláldozó színész: szó nélkül tűri, hogy fél napokon keresztül öltöztessék és sminkeljék, kész órákig szenvedni a meleg, szoros és kényelmetlen jelmezekben, mindezt úgy, hogy természetes mozgást kölcsönöz idegen lényeknek. A Faun labirintusában a címszerepet és a mozitörténelem egyik legijesztőbb szörnyét is eljátszotta, és ő volt az Oscar-díjas A víz érintése vízilénye is. Azóta az új Star Trek-sorozatban láthatjuk, és fontos szerepe van a Hétköznapi vámpírok című (nagyon-nagyon jó) vígjátéksorozatban is.
