Két vagy három kamasz ül körben egy pincében, a földön, köztük Ouija-tábla. Az egyikük felhevülten győzködi a többieket, hogy próbálják ki, poén lesz – a másik kettő szkeptikus, de azért belemennek. Ujjaikat a jellegzetes, lyukkal ellátott, gitárpengetőre emlékeztető mutatóra helyezik, az egyikük, az ötletgazda szó szerint átszellemült hangon, becsukott szemmel szólítja a túlvilágot, azt kérdezi, hogy van-e ott rajtuk kívül valaki. Hosszas hatásszünet után a mutató meglódul, az „igen” válasznál megáll, a gyerekek rémülten kapkodják el a kezüket, mindhárom a másikat vádolja, hogy megmozdította, és mindhárom esküdözik, hogy nem ő volt. Hirtelen kialszanak a fények, a folytatás pedig a forgatókönyvírók fantáziájától függ, de jó eséllyel a következők valamelyike:
- a fény visszatér, a háttérben megpillantjuk a szellemalakot, aki aztán a film hátralévő részében terrorizálja a gyerekeket;
- az egyikük, a leginkább szkeptikus rohamot kap, habzó szájjal, kifordult szemekkel ismeretlen nyelven kántál valamit, ami ugye a démoni megszállás első jele;
- ijesztő hanghatással történik valami banális, például benyit anyuka, vagy az egyikük kishúga, esetleg feldönt valamit a pincében lakó mosómedve, az ijedelem kamu volt, a film valami egész másról szól majd.
Itt, egy kontinenssel és egy óceánnal arrébb, ahol tényleg csak horrorfilmek kellékeként láttunk Ouija-táblát (a nyelvművelők kedvéért: boszorkánytáblát, bár a boszorkányokhoz sok köze nincs, szóval maradjunk csak az Ouijánál), nagyjából ennyit is tudunk róla: egyszerű, de látványos bulikellék, amely mellesleg megidézi a démonokat és/vagy szellemeket. Ez utóbbi nyilván kamu, de a tábla kultúrtörténeti jelentősége még így is sokkal szexibb és izgalmasabb, mint azt elsőre bárki gondolná. Arról nem is beszélve, hogy a maga módján az egész oda-vissza tologatás még működik is, amivel persze a világért sem állítjuk, hogy szellemek és démonok léteznek. Egy ezeknél sokkal ijesztőbb, sötétebb, rejtélyesebb erő viszont nagyon is létezik – természetesen az emberi tudattalanról van szó.
Előreszaladtunk, haladjunk inkább sorjában.
Az Ouija, ha valaki esetleg nem tudná, egy általában gazdagon díszített tábla, amelyen… na jó, hagyjuk, itt egy kép, így néz ki:
Forrás: iStock
Az egész ugyan egy szimpla – bár semmiképpen sem hagyományos – társasjáték, annyira, hogy konkrétan a Hasbro forgalmazza, eredete viszont tisztázatlan, valószínűleg ősibb, mint azt bármely kutatás kimutatta. Az elfogadott történet szerint 1890-ben találták ki, ekkor még egyszerű partikellék volt, sok köze nem volt a spiritualizmushoz és az okkulthoz, ezen – pontosabban a közönség ezzel történő átverése – céljára csak a huszadik század elején kezdték használni. A valóság azonban szerencsére izgalmasabb a vonatkozó Wikipedia-szócikknél – akárcsak ez a kimerítő tanulmánycikk a Smithsonian magazinjából. Bizonyos változatai ugyanis már 50 évvel az „eredeti” piacra dobása előtt léteztek, az ötlet pedig a Fox-nővéreké. A három hátborzongató (mai szemmel is simán horrorfilm-főgonosz) nő a század közepén lett híres közös szellemidézős előadásával; színpadon, nagy közönség előtt kommunikáltak a szellemvilággal, úgy, hogy a „szellemek” a falakat döngették körülöttük, mégpedig az ABC betűi mentén, nagyjából úgy, mint a Stranger Things sorozatban, mínusz karácsonyfaizzók. Ehhez a későbbi Ouija-táblákhoz hasonló kelléket használtak.
Forrás: Wikipedia
A közönség pedig zabálta az egészet, sorban álltak, hogy féljenek, ijedezzenek, sírjanak és egy kicsit elhiggyék, hogy szellemek márpedig léteznek. Kamu volt az egész, persze, ügyes marketing, imidzs (nézzétek csak meg a fenti képet) és illúzió, de a tömegpszichózis megtette a hatását. Hibáztatni a tömegeket nem túl fair: egyrészt az akkori (amerikai) közemberek nem gondolkodtak olyan racionálisan, mint a maiak (bár a laposföldhívők és az oltásellenes mozgalmak korában nyilván óvatosabban kellene fogalmaznunk), másrészt a rengeteg áldozatot követelő polgárháború közepette milliók szerették volna elhinni, hogy a szeretteik egy másik helyen vannak, és akár még üzenhetnek is egymásnak.
A hisztériát kihasználva egy Charles Kennard nevű üzletember végül gyárat alapított, amelyben kizárólag Ouija-táblákat készítettek. Hatalmas siker volt, még úgy is, hogy a terméket egyszerű családi szórakozásként reklámozták és csomagolták. Az Ouija egyébként nagyszerű név, olyan, mint egy rég elfeledett jelentésű, baljós, ősi szó, nem véletlen, hogy a mai napig tartja magát. Persze szó sincs erről, a nevet Kennardék találták ki, igaz, nem is akárhogy.
1890-ben összeült a frissen alakult cég igazgatótanácsa az egyik elsőként legyártott tábla köré, rátették a kezüket a mutatóra és egyszerűen megkérdezték, mit szeretne, mi legyen a neve. A mutató pedig az OUIJA betűkre siklott, ebben a sorrendben. Ezután megkérdezték, mit jelent, a tábla pedig betűnként azt válaszolta: good luck, azaz sok szerencsét.
Nem kamu, tényleg így történt, legalábbis Kennard egész életében ragaszkodott a sztorihoz. Igaz, néha úgy mesélte, hogy az Ouija egy létező óegyiptomi szó a jószerencsére.
A táblát egyébként nem az alapító, hanem utódja, William Fuld futtatta fel, általa lett az egyik legkeresettebb termék a 19. század végén. Zseniális stratégiája volt: egyszerűen nem árulta el, mire való, nem mellékelt használati utasítást, hagyta, hogy a vásárlók társítsanak hozzá ötleteket, gondolatokat, vetítsék bele vágyaikat és félelmeiket. A szó eredetére is sajátos (a fentinél sokkal bénább) magyarázatot adott: szerinte egyszerűen egymás mellé rakták a francia és a német „igen” szavakat, ami nyilvánvaló hazugság, és különben is, semmi értelme!
Forrás: Getty Images
Az eredmény: a századfordulóra majdnem minden amerikai családban volt legalább egy tábla, együtt játszottak szülők és gyerekek, illetve a gyerekek külön is, egymással – csak sokkal később készültek el azok a horrorfilmek, amelyek alapján ez utóbbi ellenjavallt. Hiába lett családi bulik alapja a tábla, egyáltalán nem volt ártalmatlan eszköz, de nem a szellemek, démonok vagy a baljós, okkultista kötődés miatt, hanem azért, mert a századelő merev és rideg erkölcsi szabályai közt frusztrálódó
fiatal férfiak és nők ezreit segítette szexhez.
Méghozzá szó szerint: az Ouija-alapú szellemidézés ugyanis maga volt a tökéletes randi. Hogy miért, azt nem nehéz megérteni, ha valaki ránéz erre a (negyvenes évek végén készült) képre:
Forrás: Getty Images
A résztvevőknek közel kellett ülniük, az egyikük ölében volt a tábla, térdeik összeértek. (Hallatlan!) Az igazi szeánszhoz ráadásul gyertyafény dukált, amúgy teljes sötétségben volt a leghatásosabb, mindenféle értelemben. Ujjaik is összeértek, hiszen együtt mozgatták (vagyis együtt hagyták, hogy a szellemek mozgassák) a mutatót, az elején, miközben „átszellemültek”, általában csukva volt a szemük, ami alkalmat adott további illetlen érintésekre. A tízes-húszas években Ouija-táblázni nagyjából annyit tett, mint amikor egy mai házibuliban ketten felmennek a szobába „lepihenni kicsit”.
Az okkult és az erotikus töltet (amelyet a gyártó persze sosem hangsúlyozott) ellenére a tábla ártalmatlan és tét nélküli árucikk volt, nagyjából, mint a Monopoly, vagy a karácsonyi válogatáslemezek. Aztán bemutatták Az ördögűzőt, és minden megváltozott.
A filmben – és az alapjául szolgáló regényben – csak egy kósza jelenet erejéig tűnik fel a játék, nem is történik semmi ijesztő, legfeljebb sejteni lehet, hogy a táblán keresztül kommunikál későbbi áldozatával, a kislánnyal a gonosz démon, Pazuzu, aki akkor még csak képzeletbeli barátként él a fejében. A film azonban akkora botrány lett, hogy magával rántotta az Ouiját is, amelyet a premier után a legtöbb egyház elítélt mint a Sátán eszközét. A racionálisabb szervezeteknek és elöljáróknak az volt a bajuk, hogy a hívek isteni erőt tulajdonítanak ennek a nagyon is világi terméknek, és olyan válaszok után kutatnak a segítségével, amelyekhez semmi közük, ám akadnak, akik szerint tényleg démonokat szabadítanak magukra és az emberiségre, akik ezzel játszanak. Egy új-mexikói radikális keresztény csoport még 2001-ben is Ouija-táblákat égetett (Harry Potter-kötetekkel együtt, de ez most mindegy), nemcsak azt bizonyítva, hogy milyen fontos popkulturális ikon a termék, hanem azt is, hogy az emberi sötétség határtalan.
Fotó: Neil Jacobs / Getty Images
Ennél jobb reklámot persze nem is kaphatott volna a Hasbro játéka. Az ördögűző után újra sláger lett a tábla, csak most már nem gyerekek játszottak vele – tőlük alig győzték elszedni a szülők –, hanem tinik és felnőttek, akik mind konkrétan szellemeket akartak idézni vele. Történelem ide vagy oda, az Ouija Az ördögűzőnek hála forrt össze egyszer és mindenkorra az okkult és spirituális ijesztgetéssel, és azóta is minden tisztességes démonos-megszállós horrorfilm alapkelléke.
Tulajdonképpen meglepő, hogy csak pár éve lett főszereplő: a 2014-es Ouija című film szó szerint a tábla körül forog, kár, hogy maga a mozi egy felejthető és átlagos tinihorror ezerszer látott klisékkel és fordulatokkal. Még meglepőbb, hogy ennek ellenére folytatás is készült belőle, az meg végképp meglepő, hogy milyen jó lett: az Ouija: A gonosz eredete nemcsak messze felülmúlja az első részt, hanem a saját jogán is nagyszerű, hangulatos, az ijesztgetés helyett az atmoszférára, a feszültségre és a csonka, széteső család drámájára helyezi a hangsúlyt. Azért persze van mitől rettegni. Ouija-témában kötelező megemlítenünk a Verónica című spanyol Netflix-filmet: a címszereplő lány kálváriája szintén egy rosszul (éppen egy napfogyatkozásra) időzített szeánsszal kezdődik és azzal is fejeződik be. A film a spanyol mozitörténet legijesztőbbje lett, és a globális top 10-ben is ott a helye: hátborzongató, szomorú és felkavaró, lelkileg és gyomortartalmilag is. Ja, és az egész megtörtént, legalábbis a rendőrségi jelentések erről tanúskodnak. Mindjárt itt a halloween, nézzétek meg mindkettőt!
A gyártó Hasbro egyébként jó üzleti érzékkel keblére ölelte ezt az új imidzset: nem csak megőrizték a régies díszekkel és betűtípussal ellátott eredeti, 19. századi dizájnt, hanem még rá is tettek egy lapáttal. Az első Ouija-film bemutatójára időzített új, hivatalos tábla megjelenése nemcsak antiknak, hanem kifejezetten roncsoltnak hat: megsárgult, megfakult és karcos, mintha sok-sok kézben megfordult volna már, és többen el is akarták volna pusztítani. Persze erről szó sincs, egy takaros gyárból gördülnek ki a táblák, amelyek aztán el is kelnek mind.
Az pedig már csak hab a tortán, hogy az Ouija tényleg működik. Persze nem a szellemidézős értelemben: sok mindent nem tudunk még az univerzumról, de azt viszonylag nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy még egy szellemet és démont sem csalogatott elő a túlvilágról senki egy ilyen táblával. Hanem abban az értelemben, hogy miután többen rátették az ujjukat,
a mutató tényleg magától mozog,
legalábbis nem kell, hogy bármelyikük direkt mozgassa. Elég az, ha a játékosok legalább egy része hisz benne. A jelenséget már a 18. század közepén leírták: az ideomotoros hatást, azaz azt, amikor több szereplő a tudattalanjába alámerülve, egymástól függetlenül, mégis teljes összhangban mozgat egy tárgyat. A lényeg, hogy az Ouija körüli szertartás ellazítja és transzszerű állapotba hozza a résztvevőket, így képes átvenni a tudattalan az irányítást a motoros funkcióik miatt: mozgatják a mutatót, méghozzá együtt, de egyikükben sem tudatosul, hogy ő is tereli az eszközt. Mindenki azt hiszi, a másik csinálja, és amikor megesküdnek, hogy egyikük sem mozgatta, szinte logikusnak tűnik, hogy túlvilági erők voltak.
Az akkori kutatók – William Carpenter és Michael Faraday – fején találták a szöget, megállapításaik ma is érvényesek: az Ouija-élmény, ha jól csinálják, tényleg ijesztő és elsőre megmagyarázhatatlan, de semmi köze a szellemekhez, „csak” a résztvevők tudattalanjához. Bár az is van olyan rémisztő, ezt tudja jól mindenki, aki már járt terápiára.
Mit is mondhatnánk? Ouija-táblát már Magyarországon is könnyű szerezni, plusz korán sötétedik, mindenki próbálja ki tehát egész nyugodtan, érdekes és a közhiedelemmel ellentétben teljesen ártalmatlan élmény. Mondjuk Az ördögűző-főszereplő kislány anyukája is ezt gondolta.
