Balra, a régi gyereksírok felé. Így jegyeztem meg, merre kell menni. Vittem a kis kapát, hoztad a palántákat meg az üres Olympos citromleves üveget, azzal locsolunk majd.
Egyszer éppen a büdöskéket ültettük a sír közepére, emlékszel, amikor rám jött a hasmars? Fájt a térded, de szaladtál velem a bejáratig, csak ott volt vécé. Hálátlan kölyök voltam még, kevés dolgot értékeltem, ez a jelenet, ahogy bicegve próbálsz futni mögöttem élénken él bennem.
Megint elmegyünk a morbid, „Hívj és megyünk!” feliratú márványsír mellett, megborzongok tőle századjára is. „Jaj, ne is mutasd!” – mondod, amúgy is utálod a temetőket.
Ma nincs nálam a kapa, sem palánta, befedtük már azt a részt, de gazolni ugyanúgy kellhet. Gondolom én.
A gyereksírok változatlanok, két kislány fényképe az egyiken, más vezetéknevek, de egy napon haltak meg. „Autóbaleset?” Kérdezem századjára. „Nem tudom” – válaszolod századjára.
Most már négy helyett öt virágot viszünk, tavaly óta már egy korai fehér rózsa is kell az Öcsinek.
A dédnagyszülők sírja mögött már csak a pusztaság van, gazos, fás terület, ahol apám tizenhat éve egy őzet lát átszaladni, amikor kint van.
Én semmit nem látok. Csak a gazt.
Kitépkedem, szólok neked, hogy le ne hajolj, fáj a térded! Te csak nevetsz, harminc éve fáj, fájt akkor is, amikor a vécéig szaladtam veled – mondod, én meg hangosan felröhögök.
Rágyújtunk, ahogy együtt sosem tudtunk, és nézzük a dédnagypapa képét a síron. Róla van, másról nincs. Nem bánjuk.
Ahogy gazolok, eszembe jut amikor még kapáltál és kérted, téged ne tegyünk ide, szórjunk szét. „Látod mennyi munka van vele? És sok bogár” – mondtad. „Félek a bogaraktól” – cseng a fülemben, ahogy halkan megjegyzed, miközben hosszú körmeid alatt már feketéllett a föld.
Tizenhatodik éve mégis te vagy a harmadik virág. Nagyapám akarta így, hogy a bogarak közt legyél. Én nem akartam. Nem is tudtam eljönni.
Nekem felhőn ülsz, nem őz vagy, ahogy tovább gazolok puszta kézzel körülötted, lelkeddel egyező gyerekek között.
– Herczeg Szonja –
(Kiemelt kép: illusztráció, Pixabay)
