Harta, ahol szívvel töltik a kolbászt

Tisztelt Bíróság!

Igen, öten voltunk. A hartai gyilkosságról nem tudunk semmit, mert előző este az elöljáró leitatott minket. Nagyon. Nem gyakorolt ránk semmiféle nyomást, de finom pálinkája volt. Erre még emlékszünk, másra nem.

Igen, barátok vagyunk, de szó sincs összebeszélésről. A szó főleg mindenféléről folyt, amiről negyven és ötven(egy-két) év közötti férfiak között folyni szokott. Mi folyt még? Pálinka.

Másnap valóban előre megfontolt szándékkal vettünk magunkhoz késeket. Az áldozat akkor már nem élt. Halott volt.

Nem hallottunk semmit, pedig vélhetően visított, mielőtt meghalt. Mi nem tudjuk. Azt sem, hogy utána miként perzselték meg a testét. Mi már feldarabolva láttuk csak. Beismerjük, az áldozat húsát valóban mi daráltuk le. Igen, meg is sütöttük, de nem azért, hogy a nyomokat eltüntessük. Elismerjük, disznóság volt az egész.

Tisztelt Bíróság! Nem tartjuk bűnnek, hogy ettünk a véréből. Azt láttuk, hogy a holttestet megbolygatták, megcsonkították, a húsát szétdarabolták, de nem vettünk részt hullagyalázásban. Azt mondták, igazi disznó volt az áldozat. Társaságban is röfögött, büdös volt, nem tudott viselkedni. A halál megszépítette. Rózsaszín húsa kívánatos volt.

Nincs bennünk megbánás. Annyira vagyunk bűnösök, mint őseink. Halála ünnep volt számunkra, melyet megünnepeltünk, és itt meg kell jegyeznünk, hogy Hartán nagyon tudnak mulatni!

Kolbász, sütés előtt és után (Fotó: nlc)

Kiss Gábor:

„A gyerekkoromat a szomszéd faluban, Dunapatajon töltöttem” – mondtam én nosztalgikusan. „Most meg kolbászt fogsz” – mondta barátom szikáran az autóban, ahogy megláttuk a Harta táblát.

E röpke dialóg is jelzi, hogy már útközben szorongtunk kicsit, átugorjuk-e a hartai kolbászlécet. A Bács-Kiskun megyei település a füstölt áru egyik fellegvára, érthetően nem akartunk felsülni. Már a korábbi napok is rendkívüliek voltak: nem vettünk magunkhoz húsételt és alkoholt. Ebből is látszik, mennyire komolyan készült zsurnalisztacsapatunk.

Szállásunkon, egy zarándokházban kezdtük a taktikai megbeszélést, s közben megfogadtuk, úgy viselkedünk, hogy a helyet ne kelljen újraszentelni. A pálinka csak átmozgató edzésként funkcionált. Az esélytelenek nyugalmával neveztünk be a kolbászkészítő versenyre, melyen harmincegy vetélytárssal kellett megküzdenünk.

A fesztivál helyszínére, egy óriási sátor alá érkezve örömmel konstatáltuk, van még olyan esemény, ahol nem a mobilért nyúlnak, ha megkérded, kinél van töltő.

Mikor megkaptuk hús- és zsíradagunkat, kissé tanácstalanul álltunk, hogyan lesz ebből három órán belül kisütött kolbász, de aztán ráéreztünk az aprítás, darálás, ízesítés fortélyaira. Öröm volt a munka, oly szép volt az alapanyag, hogy a sertést bizonyára „ól inkluzív” tartották.

„Nincsenek szavak, így ne is keressünk” – mondta Füles, csapatunk szóvivője. Mint mindig, hallgattunk rá.

Helybeliek azt súgták nekünk, hogy hetven-harminc százalék az ideális hús-zsír arány; ami helyesnek tűnt (és ismerősnek a gazdasági élet visszaosztási történeteiből). Ráadásul tanácsok mellett pálinka is érkezett szomszédainktól, így hamar rájöttünk, nem kell wellness a feltöltődéshez – elég a töltés.

A bél töltőre görgetése előtt belefújtunk a tisztított emésztőcsatorna-egységbe, megtudván így, milyen a bélíz. Nyomtuk is, ahogy a csövön kifért, de vészesen fogyott a megszabott idő, így kértünk egy nagyobb töltőt, amely már aknavetőre emlékeztetett.

Mindennek köszönhetően sikerrel abszolváltuk a feladatot: tányérra helyeztük művünket, némi zöldségdíszítéssel ellátva, s átadtuk a zsűrinek.

A darálóban és a töltőben maradt darálmányból rapid fasírt sült, így az eredményhirdetés előtt meggyőződhettünk róla, hogy nem követtünk el ízficamot: igazán vállalható lett a produktum.

Dobogóra nem kerültünk, de nem is lett volna illendő, látva profi vetélytársainkat. Ám jövőre az érem is meglehet, ha előadjuk a Pig-maliont.

Ami a bélből kimaradt (Fotó: nlc)

Fülöp Attila:

Csöppet tele a gatya… Vége a kibicelésnek, a fotelszurkoló kényelmének. Másfél óra múlva Hartán leszünk, és már az esti italozásnál percek alatt elvérezhetünk, mint a Mezey-csapat Irapuatóban. Nem is szólva a másnapi ankétról. Több mint harminc rutinos, vérben edzett és sikerre kiéhezett banda vár ránk, szárazárut leginkább a hiperben, esetleg a piacon látott brigádra. És java részük nyakas sváb: akár vakon is vágnak, darálnak, fűszereznek, gyúrnak, töltenek, isznak, aztán ugyanezt tetszőleges sorrendben ismétlik órákon, napokon át. Egyszerre és egy méretre nyírja a füvet az egész falu, a magyarul elkezdett mondatot svábul fejezi be szinte mindenki, és ez kiváltképp érvényes a fordulatos káromkodásokra.

Bolondulnak a munkáért és földért, nemcsak az öregek, hanem a fiatalok is. Ez az a hely, ahol úgy vezet végig a háztáji gyümölcsösön egy huszonéves szöszke, hogy „látod, erről a fáról is lejött tavaly tizenhét liter, arról meg tizenöt.”

Mert hogy imádnak élni, és oly szépen mulatnak, hogy az ember lelkét átpörölyözi a gyönyör. Nagyon rendben vannak, ezt látni mindenhol, amerre nézünk. És mik vagyunk mi? Teremgarázsnyi méretű openofiszokban senyvedő, kisujjeltartással klaviatúrát ütögető megíróemberek, akiknek több közük van egy raklap Neocitranhoz, mint a húshoz és a földhöz.

De tételt vissza nem adunk – ez volt a vezérelv életünk mozgalmasabb harminc évében, ehhez nyúlunk most is, felpakolunk, és álljuk a sarat. Pedig vendéglátónk szinte percenként fordul és hoz valamit: pálinka, szalámi, kolbász, aztán pálinka, sonka, kenyér, paprika, paradicsom, végül pálinka és még egy kis pálinka. Mindezt az érkezést követően, szolid egy órán belül. Folyóméterekben mérjük a vendégszeretetet, aminek nincs határa, maradhatnánk akár márciusig is. Másnap, a fesztiválon ugyanez a helyzet: mire körbenéztünk, már bennünk volt pár feles. Küzdünk a rideg valósággal: a szánkon kívül semmink nincs. Nosza, kapunk mindent. Ez állítólag daráló, ez pedig a kolbásztöltő csőre. Kötény – megnyugtató, hogy ezt legalább felismerjük. Aztán percek alatt átképeznek minket, mint annak idején az orosztanárokat. Így vágd a húst, hogy vigye a daráló, csak óvatosan a paprikával, köménymag? ereszd el azonnal!, levegős lesz a bél, odalesz a kolbász.

A városi píár leghatékonyabb eszközeivel operálunk: figyelünk, másolunk és iszunk. Másra nincs is gondunk, kérés nélkül is jönnek a fűszerek, az ipari töltő, a profi sütőtárcsa, és mire kettőt pislantunk, végzünk is. Aztán megint kézről-kézre adnak minket, s mindezt egyre több delejjel.

Ilyen szép még sosem volt a szombat este negyed kilenc.