Louisa May Alcott regénye, a Kisasszonyok az amerikai irodalom klasszikusa. Mit klasszikusa, szent szövege, legalábbis a rajongók számára, és az első megjelenés (1868) óta eltelt 150 év alatt belőlük meglehetősen sok volt.
A Kisasszonyok fontos a női irodalom és általában a női érvényesülés szempontjából, mert egy szegény családban született, évekig férfi álnéven publikáló nő írta, aki sokkal többet küzdött a férfiak irányította kiadói intézményrendszerrel, mint írói válsággal. De a könyv fontos a 19. századi amerikai életmód dokumentumaként is, sőt ahogyan az az igazán népszerű könyvekkel lenni szokott, a Kisasszonyok mítoszt teremtett, a keleti parti, vallásos, dolgos amerikai család mítoszát. A történet a polgárháború alatt játszódik, amikor a férfiak rengeteg családból eltűntek. A March család is apa nélkül kénytelen boldogulni, de megoldják, mert Jo, Meg, Amy és Beth testvéri köteléke, az egymás és anyjuk iránt érzett szeretetük olyan erős, hogy minden viszontagságon átsegíti őket.
Kisasszonyok (Forrás: InterCom)
A regénynek azonban csak az egyik rétege a nehéz sorsú fiatalok dickensi története. Először is azért, mert annyira azért nem megy rosszul Marchék sora. Igaz, hogy a család anyagi helyzete nem nevezhető fényesnek, de akad egy-két gazdag rokonuk vagy szomszédjuk, aki szívjóságból vagy a tisztesség kedvéért időről időre megsegíti őket. Így a March lányok korukban ritka ajándékot kapnak: lehetőséget az önmegvalósításra. A történetnek ez a rétege érdekelhette igazán Greta Gerwiget, az új filmváltozat rendezőjét, mert a női érvényesülés ma is társadalmi kulcskérdés, akkor is, ha a lehetőségek és a körülmények szerencsére egészen mások, mint a 19. században.
A rakott szoknya csak álca
A színésznőként megismert, de az utóbbi néhány évben láthatóan a rendezést előtérbe helyező Gerwig úgy nyúlt hozzá Alcott regényéhez, hogy igyekezett függetleníteni magát a korábbi filmadaptációktól. A Kisasszonyoknak ugyanis nagyjából 45 filmváltozata készült az 1910-es évek óta, köztük számos sorozat, és legalább három kínai feldolgozás (arról, hogy a női emancipáció szelíd története hogyan rezonál Kínában, bizonyára számos filmszakos szakdolgozat született, amelyek feltárásától ezúttal eltekintünk). A legutóbbi nagysikerű feldolgozás 1994-es, és a korszak női sztárjai és feltörekvő színésznői játszanak benne, Winona Rydertől Claire Danesen át Kirsten Dunstig és Susan Sarandonig.
Timothée Chalamet és Saoirse Ronan (Forrás: InterCom)
A 2019-es, hat Oscarra, köztük a legjobb film díjára jelölt Kisasszonyok ugyanúgy sztárparádét kínál, mint ez a korábbi, Magyarországon is a leghíresebbnek számító verzió. Ezúttal Saoirse Ronan játssza a főszerepet, aki még mindig csak 25 éves, de máris felháborítóan sokszor, négy alkalommal jelölték Oscar-díjra, ezt megelőzően Gerwig előző rendezése, a Lady Bird címszerepéért. Ronan mellett Emma Watson, Florence Pugh és Laura Dern játsszák a fontosabb női szerepeket. Ja, és Meryl Streep, aki csak valami félreértés folytán maradhatott ki a ’94-es változatból, mert az nem járja, hogy egy erős nőkről szóló, veretes irodalmi alapanyagra épülő, kosztümös filmből pont őt hagyják ki.
A férfi szereplők sem elhanyagolhatóak: Jo udvarlóját – sőt hosszabb-rövidebb ideig az összes többi nővér udvarlóját – az a Timothée Chalamet játssza, aki csodás színész és igazi, 2020-as értelemben vett „mama kedvence” típus. (A film szereposztása annyira erős, hogy a kisebb szerepet alakító Louis Garrelről, a legszebb élő francia férfiról mindössze zárójelben teszünk említést.)
Gerwig tehát nem helyezi kortárs környezetbe a filmadaptációt, nem próbálja erőltetetten napjaink viszonyaihoz igazítani a történetet – mennyire kellemetlen lenne, ha Jo March online marketinggel keresné a kenyerét! –, hanem színleg a konzervatív nézőknek kedvez, puha fényű báljelenetekkel, rakott szoknyákkal és pattogó tűzzel a kandallóban. Ám ez csak a látszat, mert a pompás felszín alatt Gerwig megtalálta a módját, hogy valóban kortárs adaptációt készítsen Alcott regényéből.
Saoirse Ronan (Forrás: InterCom)
A függetlenség ára
Az új Kisasszonyok nőalakjai, különösen Jo és Amy, nem egyszerűen modern gondolkodásúak, hanem pontosan olyan állításokat tesznek a nőiségről és a nők társadalmi lehetőségeiről, amelyeket ma hallani. Vegyünk egy példát. Ha a házasságtól elzárkózó Jo híres és máris sokat elemzett monológjában csak arról beszélne, hogy a nők nemcsak feleségnek jók, hogy saját vágyaik és ambícióik vannak, amelyek megvalósítását kutya kötelessége támogatni mindenkinek, aki szereti ezeket a nőket, akkor gazdagabbak lennénk egy szép beszéddel, de semmi olyasmit nem hallanánk, ami egy félszáz évvel korábbi filmadaptációba ne kerülhetett volna bele ugyanebben a formában.
Ez a beszéd attól nagyon szép, hogy Jo a hosszú feminista érveléshez hozzáfűzi: „de annyira magányos vagyok”, vagyis mer sebezhető lenni, és felvállalja azt is, mennyire nehéz olyan függetlenül élni, ahogyan ő teszi. És ezzel nem érvénytelenít semmit korábbi gondolatmenete feminizmusából, csak igazibbá, hitelesebbé teszi. Ezek a pillanatok avatják igazán remek filmmé a Kisasszonyokat.
Forrás: InterCom
Na és persze az a könnyed játékosság, amellyel Gerwig a March testvérek történetét Jo karakterén keresztül a női szerzőiség történetévé avatja. A kerettörténetben Jo March egy New York-i kiadó vezetőjével tárgyal (akit Tracy Letts játszik, újabb ragyogó színész, akit egy zárójellel hozunk méltatlan helyzetbe), előbb egy novellája kiadásáról, végül a Kisasszonyok című önéletrajzi regény közléséről. A hagyományos sémák átírásáról, a happy end koncepciójáról szóló vitájuk segít nekünk is átgondolni a saját előítéleteinket a „női történetek” alakulásával kapcsolatban.
Greta Gerwig a Lady Birdben önéletrajzi történetet mesélt egy kisvárosi lányról, aki mer különbözni a környezetétől, és az önmegvalósítás érdekében azokkal is felvállalja a konfliktusokat, akiket a legjobban szeret. A Kisasszonyokban megint megtalálta önmagát, és újra olyan nőkről mesél, akik tisztában vannak vele, milyen árat kell fizetniük az önkifejezésért. Persze, gyönyörűek a kosztümök, és jó látni ezt a sok fiatal és szép filmsztárt, de a Kisasszonyok végső soron mégiscsak azért jó, mert meglepően józan és világos film. Megtévesztő, hogy a 19. században játszódik, mert azt mutatja meg, milyen érzés éppen most nőnek lenni, és mit kell feladni érte.
