Szabó Istvánnak még van mondanivalója, de már nem ismeri Magyarországot

Tudom, sokan röhögnek Quentin Tarantinón, amikor azt mondja, hogy összesen tíz filmet akar csinálni, azután visszavonul a filmkészítéstől, pedig az ok, amiért mondja, elgondolkodtató. Tarantino szerint ugyanis a filmkészítéshez olyan energia, frissesség, erőnlét és a világra való nyitottság szükséges, ami mondjuk hetven felett a legtöbb embernek már nem sajátja, és ő nem akar egyike lenni azoknak a direktoroknak, akiknek a művei tiszteletből még mindig helyet kapnak a nagy filmfesztiválokon, ahol a régi szép időkre való tekintettel jól körbetapsolják őket, de már csak halovány árnyékai önmaguknak, és ugyanazt mondogatják a világról, amit a csúcsformájuk idején is hajtogattak, csak már sokkal erőtlenebb formában. Azt persze majd meglátjuk, hogy Quentin Tarantino az ígéretéhez tartja-e majd magát, vagy ha úgy tartja úri kedve, magasról tojik rá, de ez a cikk most nem az egykori amerikai videotékásról, hanem Szabó Istvánról szól, az egyik legnagyobb hazai, Oscar-díjas rendezőlegendáról, aki 82 évesen állt elő legújabb filmjével, a Zárójelentéssel, nyolc évvel az utolsó munkája, a Helen Mirren főszereplésével készült Az ajtó után.

Magyarország kicsiben

Az új Szabó-film részben gyónás, részben pedig Magyarország-kritika, de előbbinek nem elég őszinte, utóbbinak pedig egyáltalán nem naprakész, és mintha hiányozna belőle az ország jelenlegi állapotának ismerete. A Szépvölgy nevű faluban játszódó történet egy budapesti kardiológusról szól, akit idő előtt nyugdíjaznak, majd nem találván a helyét a világban, hazautazik a szülőfalujába, hogy ott betöltse a régóta üresen álló körzeti orvos posztját, azonban a helyi kiskirály polgármesterrel konfliktusba kerülve semmi sem úgy alakul, ahogy azt eltervezte. Ha Magyarország általános, régóta jelen lévő problémáiról van szó, Szabó még mindig képben van, és a filmje ezen részébe nem is lehet belekötni. Jól látja, hogy egy tekintélyelvű, feudális alapokon nyugvó országban élünk, ahol az emberek szeretik egy nagyobb uraságtól várni az életük jobbá tételét, az uraságok ezzel a túlzott bizalommal pedig előszeretettel élnek vissza, és a Móricz Zsigmond Rokonokjában (amit Szabó nem véletlenül dolgozott fel filmen még 2006-ban) is bemutatott urambátyám-rendszer nemcsak, hogy máig itt van velünk, hanem ez irányítja és hálózza körbe az egész országot. Szabó Szépvölgyön belül egy mini-Magyarországot épít fel, rámutatva néhány nagyon is jelen lévő problémára, ám közben a részletek terén olyan hibákat vét, amik erősen megkérdőjelezik, hogy a rendező még valóban értené és ismerné ezt az országot, mert inkább úgy tűnik, a kíváncsisága alábbhagyott valahol egy-két évtizeddel ezelőtt.

Ez a mi országunk, ugyanakkor mégsem

A helyszínül szolgáló falu például a film szerint haldoklik, és érzésem szerint úgy tűnik, a rendező még nem látott haldokló magyar falvakat az élete során. Mindenütt takaros kis házak rendes portával, az utak lebetonozottak, van szép községháza, nem késdobálónak kinéző, kulturált kocsma, iskola, templom, rendelő orvossal és asszisztenssel, sőt megél itt egy pékség és egy fűszer- és zöldségbolt is, még ha a pékné panaszkodik is, hogy már nem megy úgy az üzlet, mint régen. A falu iskolájában még van elég fiatal ahhoz, hogy kialakítsanak belőlük egy nemzetközi szinten is sikeres, kiváló gyerekkórust. A szegénység nyomait nem nagyon látjuk, a panaszkodó péknét és a nyugdíjas Huba nénit leszámítva, aki nem tudja megvenni a betegségére felírt gyógyszert, mert az túl drága. Sehol mélyszegénység, cigányságnak nyomát sem látni, senki sem migránsozik… Ha Magyarországon most ilyen lenne egy problémás falu, nem is lennének olyan nagy gondok vidéken.

Szabó azonban nemcsak a problémás falvakat, hanem a magyar egészségügyet sem ismeri. Az elején azon lovagol, hogy milyen szörnyű, hogy átszervezés miatt bezárnak egy kórházat, és az igazgató még a politikai kapcsolatait kihasználva sem tudja megmenteni, miközben épp az jelenti az igazi problémát a magyar egészségügyben, hogy jól felszerelt, jó személyzettel ellátott nagy központi kórházak helyett sok kisebb van, melyekre jelen formában nincs semmi szükség, de a kapcsolataikat kihasználva az orvosbárók mégis lélegeztetőgépen tartják őket. Az a jelenet pedig egyenesen röhejes, amikor a nyugdíjas korú orvosokat a kórház bezárása után kényszernyugdíjazzák, miközben hazánkban most épp az a divat, hogy az orvoshiány miatt legszívesebben a halálukig dolgoztatnák őket. Azt sem értettem, hogy a polgármester miért dolgozik a falu orvosának ellehetetlenítéséért, miközben bármelyik falusi polgármester örömujjongásba fogna, ha valahonnan le tudna akasztani egy orvost a községének.

Egy vallomás

A film kulcsjelenete egy beszélgetés a Klaus Maria Brandauer alakította orvos, és az Eperjes Károly (lehet őt utálni, de még mindig ő az egyik legjobb filmszínészünk) által játszott pap között. Miután a polgármester egy fiatalkori botlását veszi elő ellene fegyverként, hogy ezt használja a lejáratására, a jó Stephanus doktor egy csónakban önti ki a szívét a gyerekkori barátjának. Ez talán a film leginkább önéletrajzi része, és érzésem szerint leginkább ez a jelenet lehetett az, amiért Szabó el akarta készíteni a Zárójelentést. A rendező nyilvánosan leginkább csak a filmjein keresztül kommunikált az ügynökmúltjáról már azelőtt is, hogy az 2006-ban napvilágot látott, de ennyire direktben még sosem mondta az arcunkba, hogy mit gondol az esetről. Stephanus azzal kezdi, hogy elmondja: vannak dolgok, amiről az ember nem beszél az élete során, és az élményt ahhoz hasonlítja, hogy egy koncentrációs tábort megjárt professzora sem beszélt soha arról, mit élt át ott. Majd azzal jön, hogy kíváncsi arra, milyen gyorsan írnának alá bármilyen papírt az őt vádolók, ha kapnak két akkora pofont, amitől megered az orruk vére, végül pedig elejti, hogy tudja, hogy sokan ezeket a mondatait mosakodásnak vélnék.  

A sorokban lévő düh kétségtelenül őszinte, ugyanakkor – legalábbis számomra – egy olyan ember dühét tükrözi, aki nem hajlandó szembenézni a múltjával, jelentéktelen apróságnak gondolva a botlását, amit már rég felülírt azzal a sok fontos tettel (az orvos esetében emberéletek megmentésével, a saját esetében kiváló filmek sorával), amit azóta letett az asztalra az élete során, miközben az őt vádolók semmivel sem jobbak nála, sőt. A világot vádoló, de a saját szerepét lekicsinyítő hozzáállás számomra jelentősen csökkentette a kulcsjelenet erejét, pedig érezhetően Szabó rendezőként igyekezett a maximumot kihozni belőle: főszereplője talán itt játszik a leghatásosabban.

Mindent el lehet felejteni

Tudom, hogy Klaus Maria Brandauer Szabó egyik kedvenc színésze, egyfajta alteregója, de úgy érzem, a Zárójelentés főszerepére nem volt a legjobb választás. Sok érzelmes jelenetben mutatkozik túl ridegnek és távolságtartónak, és a kiválasztása annak a káros magyar filmes hagyománynak a folytatása, amikor egy magyarul nem beszélő színészre bízzák egy magyar ember szerepét, de a szinkron miatt egyszerűen nem tud a játéka olyan természetessé válni, mint az őt körülvevőké, akik az anyanyelvükön játszhatnak. Főképp a Szirtes Ágival és Kerekes Évával közös jeleneteinél éreztem, hogy a nyelvi különbség miatt kialakuló enyhe távolságtartás nem teszi lehetővé, hogy igazán életre keljenek a karakterek között papíron ott lévő mély érzelmek. A Zárójelentéssel sajnos további problémák is bőven akadnak, például a drámát sikerül egy-két nevetségesen hiteltelen jelenettel szétbomlasztani. Amikor hősünk be akar ülni a kórus gyakorlására, a kórusvezető tanárnői a diákjai füle hallatára (!) küldi el azért, mert szerinte azt pletykálja, hogy a szeretője. Igen, mindezt tényleg több tucat gyerek előtt mondja el. Pont így történne az életben is, persze…

Kerekes Éva a Zárójelentésben (Fotó: Intercom)

Udvaros Dorottya (Fotó: Intercom)

Andorai Péter és Szabó István rendező (Fotó: Intercom)

Koltai Lajos operatőr (Fotó: Intercom)

Klaus Maria Brandauer (Fotó: Intercom)

Eperjes Károly (Fotó: Intercom)

Sosem gondoltam volna, hogy Szabó valaha is képes lesz olyan didaktikus jelenetet rendezni, mint a film vége felé látható temetésjelenet. Már csak a hab a tortán, hogy a film inkább néz ki egy gyorsan összerakott tévéfilmnek, mint valami olyasminek, amit a nagyvászonra komponáltak, az itt-ott ügyetlen vágás (például a csónakból vízbe esés teljes hatástalansága) pedig szintén nem segít a végeredményen.

Sajnos a Zárójelentés az egyik leglátványosabb példája lett annak, hogy miért van igaza Quentin Tarantinónak. Mondjuk Clint Eastwood karrierjével mindig lehet példálózni a fenti elmélet ellenében, de ő inkább csak a kivétel, aki erősíti a szabályt. A Zárójelentés nagyon akar szólni valamiről, de nem tudja, hogyan kell közölni és csomagolni a mondanivalóját ahhoz, hogy az érvényes és izgalmas legyen. Pedig, ha valaki, akkor Szabó hosszú évtizedeken át birtokában volt a tudásnak. Sajnos azonban a tudásunk sem örök, mindent el lehet felejteni egyszer.